„Nem ez a boldogság?”

„Az írók kizsákmányolják saját élményeiket és érzéseiket, nem is baj, ha nem marad belőlük túlságosan sok az érzékeny idegzetük számára” – mondja a többkötetes Horváth László Imre író, költő. Válogatott verseskötete időutazást ígér, válogatott verseskötete kifinomult kaland. A szerzővel beszélgettünk.

Nyilatkoztad korábban, hogy kinőtted az alanyi verseket. Az újonnan megjelent, Az időutazás lehetőségei című könyvedben szép számmal szerepel alanyi vers. Ez a kiadvány méltó búcsú a költészettől?

Nem, nem búcsú, inkább afféle helyre kerülése a dolognak. Igyekeztem kinőni az alanyi írást, erősebbnek tartom a magam részéről regényben a fikciót. Ez nem azt jelenti, hogy általában erősebbnek tartom, egy csomó kérdést nem kell eldönteni, ezt sem, szerintem mindkettő nagyon jó irány a művészetben. Részemről a regényírás élvez elsőséget, de évente születik átlagban egy vers vagy kettő. Csakhogy sok év eltelt, és lett egy zömmel alanyi kötet, talán tíz év múlva lesz másik verseskönyv, vagy húsz év múlva. Azt egyébként nem hiszem, hogy a saját életemben és egyéb távlatokban való időutazgatásban, amihez a vers alkalmat ad, jobb témát találnék.

Milyen rendezési/szelektálási elv mentén alakult a könyv?

Kapaszkodj meg, esztétikai alapon. Amit nem éreztem elég erősnek, nem tettem bele. És valamennyire az időutazás fő tematikájához is igyekeztem alkalmazkodni, hogy kompakt legyen. Ugyan válogatott versek, de mégis kötetként tekintek rá, illetve így dolgoztam ki, szerkesztettük össze.

Sok évvel ezelőtt Tolvaj Zoltán nagyon erős szövegnek nevezte Beszélgetés a kurvával című versed. Az például miért nem került be a kötetbe, ha esztétikai szempontból rendben volt? Időutazásnak időutazás, nem?

Én nem éreztem most elég erősnek ebbe a kötetbe, így kimaradt.

A versek írásakor a költészet a terápia szerepét töltötte be? Eszköz volt önmagadhoz, önmagadért? Mennyi idő kellett, hogy tőled különálló anyagként pillants ezekre a szövegekre?

Az alanyi irodalom egyik nagy előnye, hogy óhatatlanul terápia. Ez amúgy a hátránya is, némileg behatárol. Ugyan talán ki lehet törni a pszichológiai tényből, hogy saját magunk vagyunk magunk legnagyobb vakfoltja, de fikciónál eleve szabadon indul az ember. Más kérdés, hogy aztán rájön, bármit csinál, magát írta meg már megint. Az eszköz önmagamhoz, önmagamért kérdésed kicsit retró táncdalslágert juttat eszembe, szerencsére nem egy drogelvonón írtam, bár ha belegondolok, jó eszköz volt manifesztálni kapcsolatok végét, vagy akár kodifikálni egy kapcsolatot, illetve valamiképp rögzíteni az idő múlását, ami, bevallom, ha versben mondom el, megrázó tapasztalat.

Több regényed megjelent az elmúlt időszakban. Mi az, amit a próza megad, és a költészet nem?

Azért ezek nem focicsapatok, amik között válogat az ember, melyikhez igazoljon. Gyerekkoromtól regényeket szerettem volna írni, idő volt, míg beleértem, olyan húsz év. De nem múlt el a költészet iránti elkötelezettség sem, sok lírát olvasok és szívesen szerkesztek is, aztán olykor írok egy-egy verset, ha van elég erős ötletem.

„Saját életemben turista vagyok” – olvassuk a könyvben. Általában a turista felületes érdeklődést mutat az átmenetileg belakott hely iránt, nincs elmélyülés. A te turistaságod túlmutat ezen?

Szerintem általában a turistaság is túlmutat, amit mondasz, az a pejoratív értelme a szónak. Én nem látom felületesnek a turista-létet, az emberlét metaforájának annál inkább, ezt is írtam meg.

És az otthon, az hol van?

Erre sem bonyolult a válasz éppenséggel, József Attilával szólva, ahol a családom van, nem idegenek.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarán végeztél, jártál Lackfi János és Vörös István kreatív írás óráira, jelenleg fiatal írótehetségeket mentorálsz. Tanulható az írás?

Az írás egy része tanulható, mondhatjuk, az apollói rész, ha A tragédia születését nézzük Nietzschétől, tehát a forma, a technika, annak ismerete és használata. Azt én legendának látom, hogy enélkül igazán mozdulni lehetne, és hogy egyáltalán létezik a poeta nautis, a született költő, mert az ilyen zsenik zsenik a formában is, és mindig kiderül róluk, hogy azért kiművelték magukat. Amúgy nem épp a szájról szájra terjedő, ismeretlenség homályában meghúzódó pásztorköltészet korát éljük finoman szólva. De valahogy mégis fújnak azokra, akik szakmának látják az írói munkát, ergo bizonyos szintig taníthatónak, én ezt a fújást buta romantikázásnak látom. Persze a dionüszoszi rész nem tanítható, senkit sem lehet tanítani, hogy átütő tehetséggel szülessen, evidensen mozgasson valódi mélységeket, egyben hibbantan könnyed természetességgel, miegymás. De szerintem egy kreatív írás tanár sem mondana olyasmit, hogy művésznek amúgy nem kell születni is. Lackfiék sem mondtak, ellenben sok jó tanácsot igen. Meg látókörtágítást, meg kiváló műhelymunkát, és sok egyéb felbecsülhetetlen útravalót, igaz, húsz éve már, de az ilyesmit nem felejti el az ember.

Pár hete a Pázmáneumon jártam, sétáltam az épületek között, a múltban. Téged általában megnyugtat vagy felkavar a múlt helyszíneinek látogatása?

Pont a Pázmáneum szellemvárosa nem nyugtat meg éppenséggel. Bár én jól éreztem magam az egyetemen, annak ellenére, hogy Csehov-drámába hajlottak kinti éveim. Az érthetetlenül nagy bukás és pocsékolás hangulata van ott most, rendkívül elkeserítő, tiszta vár állott, most kőhalom. Amennyire tudom, az egész generációnk így van ezzel. Mintha bezárták volna a fiatalságunk parkját, mint értéktelent, mint soha nem voltat. Nem egy Amarcord, hanem kesernyés savanykás érzés, főleg, hogy akkor ez megint valami, amiről lehetne meg kellene gondolni, hogy ú, ez mennyire magyar, ez a bukás, elhanyagoltság mi vagyunk, mennyire ez a tipikus.

A múltam helyszínei nem nyugtatnak meg, túlságosan fel sem kavarnak, elsősorban mélabúval töltenek el, ami jó, mivel a mélabú a benzin az írásaimhoz. Az írók kizsákmányolják saját élményeiket és érzéseiket, nem is baj, ha nem marad belőlük túlságosan sok az érzékeny idegzetük számára.

A történelem szakavatott ismerőjeként mit gondolsz, a Covid a végső időket előlegezi meg, vagy átmeneti időszak, az emberiség ennél súlyosabb járványokat átvészelt? Személy szerint te hogyan gondolkodsz a kialakult helyzetről?

Történészként úgy látom, az a munkám, hogy ami már megtörtént, azt kutassam tudományos szakmódszertan betartásával. Regényíróként persze szabadabb vagyok, de az nem történészkedés, hanem művészet, játék. Fogalmam sincs a covidról, és a végső időkről, remélem, nem ezek a végső idők, hiszen most születtek gyerekeim, Isten az életre szán, nem a rosszra, ahogy a Bölcsesség könyvének egy verse mondja. Amúgy elég szívszorítóan belegondoltat a gyerekvállalás és a saját csecsemő gyerekem látványa például az apokaliptikus korok emberi léptékű tragédiáiba, például hogy egy haláltáborba tartó vonaton is pelenkáztak, magyar anyák magyar gyerekeket ezrével, ez a kép például nemigen hagy nyugodni. Végső idők sajnos jönnek-mennek, én negyven évet éltem nélkülük, de olyan hosszan élnek az emberek korszakunkban, attól azért nyilván tartok, hogy látok végső időt. Még öregen, szemtanúként megélni is rettenetes lehet.

A kialakult helyzetről, ha kérded, és muszáj válaszolnom, azt gondolom, hogy azért szépen harcol az emberiség, hogy az együttműködés sokkal nagyobb, mint ahogy az a köztudatban van. Hogy az oltás csodafegyver, ez történészként szakmailag is véleményem, hiszen nélküle teljesen tehetetlenek lennénk, ez biztos, lásd a 20. század előtti összes többi századot. Nekem nagyon furcsa az oltástagadók hite, hiszen akkor ugyanúgy nekimehetnénk a villanyáramnak, a konzervnek, belső égésű motoroknak és még néhány egyéb nyugati találmánynak, ami a modern kort megalkotta. Ezek közül a legnagyobb változást amúgy az oltás hozta, életminőségben is, például, hogy az ember nem küzd azzal a lelki teherrel, hogyha már véletlen megélte a gyerekkort, a gyerekei nem biztos, hogy ilyen szerencsések lesznek, illetve néhányuk szinte biztosan nem. Bár ez is csak ötven éve van ilyen viszonylag magabiztosan.

Idén lettél negyven. „boldog vagy, legalábbis elégedett” – írod. Te most melyik? Boldog? Elégedett?

„Ha eleget éltél, a kettő között nem teszel különbséget”, ez a vers következő sora. Negyven év, úgy látszik, elég volt hozzá nekem is. Boldog és nehéz éveim vannak, gyerekek születése és első éveik végigharcolása. Művészként sohasem lehetek elégedett, bár maga a művészi tevékenység tulajdonképpen egy állandó, változó szintű, de végül is állandó boldogságállapotban tart. De elégedett nem lehetek, egyetlen tulajdonom az esztétikai szigorúság, elsősorban magammal szemben, igyekszem nem erodálni, azt hiszem, ez a legfontosabb, amire figyelnem kell. Nem egy nagy titok, ezt szoktam tanítani is, szintén elsősorban. Megvagyok, minden oké, dolgozom, küszködök. Nem ez a boldogság? Madách valami ilyesmit mondott.