Bukott angyalok nyomában
Tammy Faye Messner neve valószínűleg keveseknek cseng ismerősen, így a róla készült életrajzi film hasonlóan újszerűnek fog hatni. A The Eyes of Tammy Faye című film a 2000-ben megjelent, azonos című dokumentumfilm játékfilmes adaptációja. A húsz évvel ezelőtt forgatott dokumentumfilm alkotópárosa, Fenton Bailey és Randy Barbato, akik elsősorban popkulturális alakok életét dolgozzák fel, így változatos filmográfiájukban többek közt foglalkoztak már a hetvenes évek pornósztárjával, Linda Lovelace-szel, az amerikai színésznővel, Carrie Fisherrel, vagy a híres-hírhedt fotográfussal, Robert Mapplethorpe-pal. A Tammy Faye Messner életéről szóló filmjük narrátora RuPaul – ő meséli el az elképesztő népszerűségnek örvendő televíziós hittérítő felemelkedés- és bukástörténetét.
Tammy Faye és első férje, Jim Bakker a hatvanas évek közepétől indultak el a keresztény televíziózás pályáján, és lettek a műfaj nagy sztárjai. Kezdetben gyerekeknek szóló bábműsorban adták elő zenés-prédikációs számukat, majd ahogy egyre nagyobb lett a nézőszám, újabb műsorok meghatározó szereplőivé váltak, a hetvenes években már saját csatornájuk volt, amit később a keresztény tematikájú élménypark, a Heritage megépítése követett. A házaspár két tagja közül egyértelműen Tammyért rajongtak a nézők. A keresztény normáktól eltérően Tammy felvállalta nőiségét – erős smink, műszempilla, paróka, színes és feltűnő kosztümök. Élvezte a csillogást és a pompát, egy igazi nyolcvanas évekbeli popikonná vált, aki azon túl, hogy érzelmileg bátran nyílt meg a kamerák előtt, a korban tabunak számító témákról is mert beszélni. Ilyen volt például a gyógyszerfüggősége, vagy az, hogy kiállt a homoszexuálisok mellett. TV történeti pillanatnak számít, amikor az AIDS járvány tetőfokán élőben interjúvolta meg Steven Pieters, AIDS-ben szenvedő keresztény hívőt. A fényűző életmódot és sikereket a nyolcvanas évek végén beárnyékolta a Jim Bakker félrelépése körüli botrány, ami egy egész lavinát indított el, és további kérdések merültek fel a Bakker házaspár anyagi javait illetően. 1989-ben a férjet sikkasztás vádjával 45 évnyi börtönre ítéltek, és pár évre rá Tammy beadta a válókeresetet.
A The Eyes of Tammy Faye dokumentumfilm archív felvételekkel tárja fel ennek a rendkívüli nőnek az életét – míg az archív felvételek (műsorbetétek, interjúk) egy gondosan kitalált profilt tükröznek vissza, addig a játékfilmben a rendező, Michael Showalter bepillant a kulisszák mögé és emberi valójában próbálja felidézni Tammy Faye-t.
Az életrajzi filmek esetében problematikus tud lenni az, hogy a dramatizált történet mennyire képes hitelesen visszaadni a valóságot, a forgatókönyvíró és a rendező mennyire ragaszkodik a tényekhez, és milyen színben szeretné feltüntetni filmjének alanyát. Számtalan példát találunk arra, amikor az alkotók egy ellentmondásos karakter reputációját szeretnék árnyalni, okokat keresnek a viselkedésére, és az adott személyről kialakult közvéleményt pozitív(abb) irányba terelik. A teljesség igénye nélkül ilyen volt Oliver Stone 1991-es The Doors című filmje, melyben a legendás rockzenész, Jim Morrison élete pereg le előttünk. A mű a kritikusokat ugyan megosztotta, de a Morrisont játszó Val Kilmer az alakításával a végletekig elment ahhoz, hogy hűen adja vissza a rocksztár lényét és az őt körülvevő misztikumot.
Ha visszatekintünk az elmúlt évek filmtermésére, akkor láthatjuk, hogy egyre több életrajzi film protagonistája nő. Elég csak a chilei Pablo Larraínra gondolni, aki a 2016-os Jackie után legújabb filmjében Diana hercegnére fókuszál. Mind a Jackie, mind a Spencer azzal tűnik ki a műfaji mezőnyben, hogy kerüli a teljes életrajz felmondását és engedi a színészeit, hogy maximálisan belefeledkezzenek a szerepbe. A The Eyes of Tammy Faye narratíviája ezzel szemben viszonylag konvencionálisnak mondható, és több elemében is a 2018-as Én, Tonyára emlékeztet. Mindkét film egy megosztó női alakot helyez a középpontba, aki bálványozott sztárból lett bukott angyal. Ahogy az USA egykori vezető műkorcsolyázónője, Tonya Harding nehézségek és megaláztatások árán és kemény munkával küzdötte fel magát a profi sportolók élvonalába, úgy Tammy Faye is szegény családból lett sokak által ünnepelt televíziós személyiség. További párhuzam a két életrajzi darab között az a rendezői szubjektivitás, miszerint követi a megtörtént események lineáris narratíváját (archív felvételeket reprodukál), de teret enged a különböző nézőpontoknak is. Ám míg az Én, Tonya fekete komédiaként meséli el Tonya Harding életét és igyekszik tetteit validálni, addig a The Eyes of Tammy Faye egy jóval szentimentálisabb megközelítést alkalmaz és Tammy Faye-t közelebb próbálja hozni a nézőkhöz.
A bő kétórás játékfilmet keretbe foglalja Tammy Faye nagy visszatérése, amikor több éves kihagyás után elénekli a Glory, Glory Hallelujah című himnuszt. Az ideges és régi önmagát csak nyomokban felfedező Tammy olyan, mint egy karikatúrarajz – élénk szájkontúr, vastagon alapozó, műszempilla és paróka. Ez az extrém külső a védjegyét képezte, ez tette őt sztárrá. A sminkszobai jelenet után az elbeszélés visszaugrik az időben, és a gyerek Tammyt látjuk, akit elvált szülők gyermekeként anyja eltilt a templomba járástól. A fiatal lány már ekkor megrögzött hívő, és minden gondolatát az egyház és Isten teszi ki. Évekkel később az egyetemi tanulmányait folytató Tammy a bibliaórán találkozik későbbi férjével, Jim Bakkerrel. A hagyományos narratívát eszközölő film akkurátusan eleveníti fel a Bakker házaspár hírnév felé vezető útját, illetve hangsúlyozza Tammy kezdeményező szerepét, hogy a sikerük hátterében valójában ő állt. A rendező a magánéleti aspektusról sem feledkezik meg, így a fényűző életmód mögött megbújó házastársi problémákra is kitér. Ilyen az, amikor Tammy első terhességében magára marad, és nyugtatókat kezd el szedni, ami gyógyszerfüggőséghez vezet, vagy elidegenülése a férjétől, akit jobban foglalkoztat a munka, mint saját felesége lelki állapota. A két televíziós közül Tammy volt az, aki egyrészt okosan bánt a médiával és a kamera előtt volt elemében, másrészt – a többi teleevangélistától eltérően – hirdette, hogy Isten mindenkit szeret, szexuális orientációtól függetlenül. Az extravagáns külső és harsány személyiség mögött felsejlik az érzékeny nő is, különösen a bukás utáni időkben láthatjuk, hogy Tammy mennyire nem találja helyét a modern világban.
Jessica Chastain lehengerlő alakítása nélkül a The Eyes of Tammy Faye csupán egy szükségtelen adaptációja lenne a 2000-es dokumentumfilmnek. A többszörös Oscar-jelölt színésznő képes belebújni Tammy Faye bőrébe és empátiával közelít hozzá. Ez a film – az Én, Tonyához hasonlóan – rehabilitálja a hetvenes, nyolcvanas évek popikonját, azonban a játékidő második felére elveszíti a fókuszt és minden fontosabb eseményt próbál belesűríteni a cselekménybe, ezáltal felszínes lesz, mindenből csak egy keveset kapunk. Pusztán Tammy Faye karaktere elegendő alapanyagot nyújtana egy jó életrajzi filmhez, de ha ehhez hozzájön Jim Bakker feltételezett homoszexualitása, félrelépése, a sikkasztási botrány és a médiabirodalom összeomlása, a dramaturgia szétesik és a film unalmassá válik.
Az empatikus tónust erősíti és szintén a film rovásává válik, hogy Tammyt úgy ábrázolják, mint egy ártatlan naivát, aki nem tudott semmit arról, hogy honnan jött az a rengeteg pénz. Még ha ez valóban így volt, akkor sem ártott volna némi kritikai él vagy bírálat vele szemben. Tammy Faye úgy jelenik meg, mint az elesettek védelmezője (lásd AIDS betegek), egy hátrányos helyzetből érkező TV-s prédikátor, aki dalaival és műsoraival nézők millióihoz tudott szólni, és aki megbűnhődött bűneiért. A film végére Tammy végleg egyedül marad: se ház, se férj, se karrier. A cselekmény a Glory, Glory Hallelujah eléneklésével zárul, majd mindenkiről kiírják, hogy mi lett vele később.
A színészi játékra panasz nem lehet. Jessica Chastain szinte biztos, hogy ott lesz az Oscar-jelöltek között – az Akadémia előszeretettel díjazza az életrajzi alakításokat (legutóbb Renée Zellweger kapott Oscart a Judyért), idén azonban Kristen Stewart átlényegült és finom alakítása (Spencer) mellett Chastainnek nem lesz könnyű dolga, ha győzni akar. Filmbéli partnerét Andrew Garfield kelti életre, de karaktere egyértelműen a háttérbe szorul, és nem tud igazán maradandót alkotni.
A The Eyes of Tammy Faye azon életrajzi filmek sorába tartozik, amit érdemes megnézni, ha kíváncsiak vagyunk ennek a különös popkulturális személyiség kálváriájára, aki a hetvenes, nyolcvanas években volt szenzáció. Egy tanulságos korlenyomat sztárságról és hatalomról, a média és a politika összefonódásáról, őszinte hitről és képmutatásról. Bepillantást nyerünk az evangéliumi televíziózás misztikus világába, ahol a hívők szeretetét és a pénzt egyformán preferálják, miközben hirdetik, hogy Isten mindenkit szeret, de tényleg.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!