Europé földje

(Részletek egy Európa-történetből)

Előljáróban

Elvénült  Európánkról  szólok,  immár magam is  vénen,
néha helyette,  többször róla  –  fiataljainknak. Afféle sí-
ron túli emlékiratszerzőként déd-Európánk néhány jeles
eszméjét-téveszméjét,  életének jeles  s  kevésbé  jeles  tet-
teit,  pillanatképeit,  képtelen pillanatait kívánom össze-
fogni, most nem sejtelmes poétikai konjugációkban, ha-
nem  világos  prózában.   Pszeudoemlékiratot  írok,   né-
ha az  Európát  megszemélyesítő mitológiai  Europé  ne-
vében.  Szövegeim  mindezen  túl  csak annyiban  adnak
teret  a  szabadon  szárnyaló  költészetnek,  amennyiben
grafikájuk  a  mandala  négyzeteire  (a világ  négy  égtája
felé való teljes nyitottságra)  kívánnak utalni,  tizennégy
sorai  pedig  a szonett-tér  teherbírását  mérik.  A  mégis
„költésbe”  futó  néhány rész  –  szabályt erősítő kivétel.

Krakatit

Évszakonként kocsit, háborút és nőt cserélünk, írta 1973-
ban, 53 évesen a költő Robert Lowell.  Én, 85 évesen,  ko-
csit még igen,  de nőt?!  A nemrég megboldogult Škodám
névadója,  a néhai gyáralapító  Emil Škoda,  bottal verte a
munkásait, mondván: A munka háború az anyaggal, de a
háború  kimenetelét  eldöntő  csodafegyver  az én  kezem-
ben van.  Azóta az ember minden háborúban  feltalál egy
csodafegyvert  (történelmünk  első gépe is  egy csodafegy-
ver:  a kővető balliszta volt).  Egyébként  1917-ben,  a csa-
tahajók számára  puskaport  gyártó  Škoda-gyárak  egyike
felrobbant  (akár korábban az indulatos  Škoda úr őskapi-
talista szíve),  s  a  furcsa robbanás  ihletésében  Karel  Ča-
pek írni kezdte  regényét  a  soros  jövő  csodafegyveréről,
amelyet ő – kicsikét pontatlanul –  Krakatitnak nevezett.

Ahogy Püthagorasz mondta

Soha olyan három különböző vérmérsékletű ember
nem ült még tárgyalóasztal mellett,  mint 1943-ban
Teheránban és 1945-ben Jaltán:  Churchill szangvi-
nikus,  Sztálin kolerikus,  Roosevelt  melankolikus.
Sztálin  a nyerésre állók  dölyfével  felturbózva  csak
azt várja, mikor köthet bele a másik kettőbe, Chur-
chillt  idegesíti  Sztálin pökhendisége,  de az  író  kí-
váncsisága  is dolgozik benne:  ki ez az ember?,  Ro-
osevelt  látszólag  a hallottakat  mérlegeli,  de valójá-
ban  azon  töpreng:  bevette-e  reggel  a  vérnyomás-
csökkentőjét.  Közben én,  a tárgyalás tárgya,  Euró-
pé-Europa  is  gondolom  a  magamét: három a har-
mincnak egy tizede – ennyit haladtunk hát az ókori
harminc zsarnokóta!  Valóban  matematika  a  világ.

A Hold-romantika vége

A Hold-arcú Européval indítottuk Európa múltjának új-
raszemlézését.   Michel  Deguy  az  egyik  versében  kopo-
nyának  látja  a  Holdat.  Hány  milliárd  koponya  köröz-
het az univerzum küllőin?  Ha  az  élő emberi  koponyák-
kal  is  számolunk  (és miért ne számolnánk, hisz egyetlen
emberi agy  is van  anyira  bonyolult,  mint  a metagalaxi-
sok bármelyike,  s a távolság is  űrmértékű közöttük),  ak-
kor mindenesetre nyolc milliárddal több,  mint amennyi-
vel  az űrkutató tudósok számolnak. – 1969-ben  a Hold-
ra  lépett az ember.  Ezzel végleg  ellehetetlenült  a  Hold-
romantika,  lezárult  a Hold-mítoszok  s  egyáltalán  a mí-
toszok  kora.  De az  Ember-korban  az  égtől  a földig,  Is-
tentől  Emberig  mi  nem volt mítosz?  Ma a világ  beszél,
mondom Vörösmartyval  s  a mai „újrealista”  bölcsekkel.