„Számomra a költészet a köröttem lüktető benyomásokból gyúródik össze”

André Ferenccel beszélgettünk első verseskötetéről, slamről, román költészetről és egyéb érdekességekről.

 

Korábban több kiadói megkeresésre nemet mondtál, nem érezted még, hogy készen van az anyag. Végül az idei könyvhéten megjelent első, Szótagadó című versesköteted, méghozzá a Jelenkor Kiadó gondozásában. Mikor volt az a pont, hogy úgy érezted, kiadhatsz egy kötetet, és hogyan találtál rá a Jelenkor Kiadóra?

Azért picikét az túlzás, hogy tolongtak volna a kiadók a kéziratomért, bár kétség kívül elég jól hangzik. A legkonkrétabb megkeresés Barlog Károlytól jött, amikor pályáztatok FISZ sorozatszerkesztőnek, de akkor már a Jelenkor postaládájában lapult a kéziratom, ha jól emlékszem (vagy épp a Send gomb felett görcsölt a kurzor). Viszont az emlékezetem szeret cserbenhagyni, szóval nem kizárt, hogy félrebeszélek. Azonban történt többször is olyan, hogy gratuláltak emberek, hogy leszerződtem valamelyik kiadóhoz, pedig akkor még a kéziratot se küldtem el sehová. A különböző pletykák valószínűleg onnan eredtek, hogy tájékozódtam mindenfelé, érdeklődtem, hogy milyen lehetőségek vannak a JAK-nál, FISZ-nél, Magvetőnél, Kalligramnál és Jelenkornál is. Akkor azt hiszem, még nem indult el a Scolar Live! sorozat, ami azóta szintén figyelemre méltó cuccokat adott ki (és külön pacsi Papp Rita designernek, mert nagyon bírom, hogy a kötetborítók karakteresek, felkeltik a figyelmem és tükrözik a szövegek világát, mégis tisztán érezhető, hogy egy sorozat részei). A Jelenkor mellett több érvem is szólt, de az egyik legfontosabb az volt, hogy Magyarországon és Erdélyben egyaránt kaphatók a kiadványai, ráadásul megfizethető áron. És bár nagyon pöpec szerzők vannak a FISZ-nél meg a JAK-nál is, de sajnos egyetlen hazai könyvesboltban sem kaphatók a könyveik (leszámítva a FISZ–Erdélyi Híradó közös kiadványokat). Ez azonban fordítva is igaz, hiába, hogy az erdélyi kiadóknál is jelenik meg egy rakás király kötet, mégis alig jutnak át a határon. Mert ez a határ még mindig erősen jelen van Románia és Magyarország között, és gyanítom, hogy egyéb határon túli magyar területek sincsenek jobb helyzetben. Szóval hiába neveznek minket „elszakított területeknek”, mert igazából Magyarországot szakították el tőlünk (ha már ilyen nagy szavakat kezdtem morzsolgatni). Mi mindig is tudtunk róluk, tudjuk a mai napig, mi történik az „anyaországban”, de ott a rendszerváltás után voltaképp újra kellett tanulniuk, hogy mi is létezünk. És ennek azért még mindig erősen érződnek a nyomai. Hogy például egy képviselő idejön, nyilatkozik összetartásról meg hazaszeretetről, de közben felhergeli a románságot, ő aztán hazahelikopterezik, mi pedig isszuk a levét annak a jóságos összetartásnak. És a homogén nemzetállamos jó ötleteikről ne is beszéljünk.

 

„Kezdetben vala az Ige.” Olvassuk János evangélistánál. A kötetcímed épp ezt a kezdetet forgatja ki, tagadja meg, bravúros kezdetátrendezést, teremtés-újraírást, André Ferenc-féle nyelvi radikalizmust érzek ki belőle. Milyen a kapcsolatod a nyelvvel mint tárggyal, a nyelvvel mint súlyos problémával?

A nyelv semmiképp sem súlyos probléma, hanem kihívás, de ez inkább partitárgy, mintsem ballaszt. Nagyon adom Wittgensteint, hogy a nyelv valóban meghatározza a világom határait, de a nyelvjáték, az átrendezés és az újraírás vízumot biztosít ezeken a határokon túlra. Azáltal, hogy bemegyek egy boltba lencséért, és el kell gondolkodnom, hogy is mondják románul, máris szubverzívvé teszi a helyzetet. Ott a szó, ismerem, tudom jól, és mégsem gördül a számra. Cserbenhagy a nyelvem. Ugyanakkor ez másik irányból is érvényes: ott ez az állandó tudat, hogy ha megszólalok, nem biztos, hogy a másik megért. Először meg kell győződnöm róla, hogy mindketten ismerjük ugyanazt a kódrendszert. És ez igényel egyfajta figyelmet, kilépést magamból és odafordulást a másik felé. Minden megszólalás kérdéssel kezdődik: jól mondom, amit mondok? Érti a másik, amit mondok? Ha sikerült meghatározni a közös nyelvet, vajon meddig tart a közös utalásrendszer, és hol omlik össze a kulturális különbségek közt?

 

 

Fluor Tomi, Kis Grofó egy-egy sora is feltűnik a mottók között. Vegyük iróniának, avagy véresen komolyan, minden szubkultúra előtti fejhajtásnak? A költészetnek nincs is más dolga, mint hogy mindent befogadjon és bármit elbírjon.

Az őszinte irónia mindig véresen komoly – és önreflexív. Másképp csak marakodás. A költészet nem lenge augusztusi fuvallatban libegő cinkeszellentés, hanem igenis legyen szétfolyó madárfos a levegőtlen buszok ablakán. Pilinszky kérdezi: „Akárhonnan, / érkezhet mondat / akárhonnan?” Én meg egyértelműen rábólintok. Ha eléggé figyelünk, észrevehetjük, hogy mindenhol kucorog egy-egy meghallgatásra érdemes mondat. Kis Grofó és Fluor Tomi videóinak több megtekintése van, mint ahány magyar nyelvű beszélőt tartunk számon. Vajon Esterházy Péter vagy Petri György nevét ismerik ennyien? Számomra a költészet a köröttem lüktető benyomásokból gyúródik össze, márpedig a mindennapjaimba ugyanúgy beszivárog a Pantera és a Wellhello, a Hollywood Hírügynökség és a Rick and Morty, a Trónok Harca és Borbély Szilárd, úgyhogy egyaránt inspirálnak is. És igen, a költészet legyen laskahíd (a laska az magyarul tészta, de nekem fáj így nevezni, sajnálom). Azaz ha minden a helyén van és jól összeáll, akkor ijesztően sokat képes elbírni.

 

Lehet a túlírtságnak esztétikája? Több hosszúversednél azt éreztem, hogy a zsúfoltság nem ügyetlenség, hanem igenis tudatosan elkövetett költői szándék, hasonlóan Tandori Dezső A mennyezet és a padló című kötetének egyes szövegeihez.

Naná, hogy lehet. Amíg a hallgatás alakzataiban ott lehet a beszédes hallgatás, a valamit elhallgatás, a figyelő hallgatás, a néma hallgatás, az elmondhatatlan hallgatás vagy az önfeladó hallgatás (és még rengeteg árnyalata), addig a beszédben is ott van a hallgatás, a másról beszélés művészete, a szavak mögött lapuló kimondhatatlanság vagy az egyet mondok, de mást kell értened alatta gesztusa. Az utóbbi időben érzékeltem egy tendenciát a depoetizálásra, a szűkszavúságra, a visszafogottságra a kortárs lírában, ezért dacból próbáltam másféle irányokat kipróbálni. A zihálás nyelvét, a túlbeszéltségben megképződő szubtilis hangulatokat próbáltam keresni, igen, némiképp Tandori hatására is (bár nemcsak). Azon igyekeztem mégis, hogy a túlbeszéltség ne a túlmagyarázást segítse, hanem a nyelvnek legyen ideje befolyni a részletek legkisebb repedéseibe is, hogy kitöltse és kimossa azokat.

 

Feltűnően vastagra sikeredett a különben rendkívül változatos és izgalmas Szótagadó. Minden eddigi szöveged belekerült, vagy épp a tudatos koncepció eredménye a 140 oldalt meghaladó könyv?

Eleve nem szerettem volna egy olyan kötetet, ami „André Ferenc összes versei” címmel futhatna, úgyhogy rengeteget rostáltam és satíroztam, míg végül ennyi maradt, ebben Selyem Zsuzsa észrevételei baromi sokat segítettek. Viszont az tudatos volt, hogy ne legyen túl vékony sem, így jobban ki lehet vele támasztani egy kocsmaasztalt. Mivel ezen is sokáig vacakoltam, az elmúlt öt évben született szövegek szerepelnek benne, ezért valószínű, hogy a következő kötet sem fog csak úgy kicsorogni belőlem hirtelen felindulásból, úgyhogy legyen, amit lapozzanak az esetleges érdeklődők az elkövetkező 5-6 évben. Természetesen nem vagyok megelégedve minden szövegemmel (hogy is lehetnék, az elégedettség a kreativitás mészárosa), de egyelőre még egyiket sem szégyellem, nem dobnám ki a kötetből (bár lehet, erről van, aki mást gondol).

 

 

Költőként a slam világából érkezel. A slam poetry nagyon élő műfaj, nagyszámú közönsége is van, egyik el nem hanyagolható előnye, hogy azonnal érkezik reakció egy-egy elhangzott szövegre. A verseskötetnél nem ilyen egyszerű a helyzet, a vélemény, a kritika nem azonnal és kevésbé közvetlenül jön. Ez nem feszélyez kicsit?

Egyáltalán nem, az írott szövegnek más a retorikája, a dinamikája és a hatásmechanizmusa. Nem az azonnali visszajelzések kényelméért csinálom a slamet sem, hanem azért, hogy a befogadóban kiváltott hatása lehetőleg hosszú távú legyen. Hatásvadászni és hirtelen elismerést szerezni könnyű, de számomra a slam művészet, és mint olyan, nem a közönség kiszolgálása a cél, és nem is a szerző egójának simogatása és keksszel etetése.

 

Más befogadást-értelmezést igényel egy slamszöveg, mint egy vers? Tehető egyenlőségjel a slammer és a költő között?

Természetesen igen, hiszen egy slamszöveget a szerző által elmondva hall a befogadó, míg egy verset többnyire olvas. Márpedig értelemszerűen az írott szövegben van idő mélyre csúszni, lehet csámcsogni egy-egy finom képen, mondaton, ugyanakkor a tördelés, a betűtípus, egyéb vizuális elemek is hatnak a befogadásra, míg a slamet egyszer meghallgatjuk, és azonnal hatnia kell. Viszont ettől még nem kell kevésbé igényes legyen, legalább olyan nehéz jó slamet írni, mint jó verset. Kicsit olyan ez, mint elolvasni egy regényt vagy megnézni a színpadi adaptációját. Mindkettő önálló médium és érvényes lehet. Az viszont igazán hasznos, ha egy költő megtanulja jól felolvasni a verseit, mert bár egyértelműen nem minden versre igaz, de azért Kányádi szavaival élve: „a vers az, amit mondani kell”. És ha elmegy egy felolvasóestre, akkor tartozik a közönségnek azzal, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a rendezvényből, márpedig egy rosszul felolvasott vers nagyon el tudja cseszni az érdeklődést. Persze, azért nem tennék egyenlőségjelet slammer és költő közé, mert akkor nem volna szükség két külön fogalomra, de azért a hasonlósági reláció szintén fontos összefüggéseket mutat a matematikában is, ami sokszor izgalmasabb az egyenlőségnél. Úgyhogy költő~slammer.

 

Mit jelent slammernek lenni Erdélyben? Életérzést, szabadságot, valami jóval többet?

A slammerséget mindenki másképp éli meg. Számomra elsősorban felelősséget jelent, mert azáltal, hogy lehetőségem van beszélni emberek előtt, akik kíváncsiak rám, meghallgatnak és még azt is hiszik valamiért, hogy ez jó nekik, akkor én beszélhetek nekik olyan dolgokról, amikről ugyanúgy nem szokás embertömegekkel beszélni, legyen az szexualitás, nemi egyenlőtlenségek, hétköznapi frusztrációk, kirekesztés, ragaszkodás, odafigyelés és egyéb extrém sportok.

 

 „…öreg alkoholistákat álmodsz magadnak, / akik majd elmesélik, hogy minden éjjel / háromkor lesegítik mátyást a lováról / és elviszik a templom mellé vizelni.” Ehhez hasonló emlékezetes sorokból áll a kötetet. Gyűjtöd a mondatokat, történeteket, és abból áll össze egy-egy vers?

Mint már említettem, fontosnak tartom a mondatokat, sokszor napokig motoszkál egy-egy szaftos kis szószerkezet az agyamban. Viszont nem vagyok jegyzetelő típus, bár néha előfordul az is, de inkább magamban nyammogok, forgatom, gyömöszölöm ezeket a mondatokat, hagyom, hogy rájuk tapadjanak mindenféle hangulatok, asszociációk, végül pedig kiengedem őket magamból és megnézem, mennyire sikerült összeállniuk. Ezek a mondatok ugyanúgy jöhetnek filmekből, versekből, dalszövegekből vagy kocsmabeszélgetésekből, de ha egyszer beköltöztek, akkor fizetik a lakbért rendesen, nekem meg nincs szívem csak úgy kilakoltatni őket.

 

A Kolozsváron megjelenő Helikon folyóirat egyik szerkesztője vagy. Mennyire igyekszik progresszív lenni a lap, versenyezni a Magyarországon megjelenő irodalmi lapokkal, jó esetben eltérni, egyedi jegyeket felmutatni azokkal szemben?

Nem szeretek emberek nevében szólni, mert saját magammal is gyakran nem értek egyet, ezért a szerkesztőséget sem tisztem képviselni, de úgy látom, hogy a Helikon kimondottan progresszívnak mondható, és nemcsak azért, mert a legfiatalabb szerzőknek is bőven teret enged és kritikákat is közöl róluk, hanem  azért is, mert igyekszik nyitni rengeteg irányba, akár a műfordítások terén, de a filmkritika, színházkritika, képzőművészeti és zenei rovat sem szégyellnivaló. Nem hiszem, hogy versenyezni kívánunk más folyóiratokkal, mert az azt implikálná, hogy van valami mérce, ami alapján el lehet dönteni, hogy melyik a legeslegjobb folyóirat. Viszont abban biztos vagyok, hogy a Helikon jól látható a magyar folyóiratszcénán, hiszen a tavalyi JAK-táborban is meghívottként szerepelt a folyóirat, ugyanakkor elég széles a szerzői kör is, kezdve Borda Rékától Vida Gáboron át Szabó T. Annáig. És bár a felelős szerkesztők többet tudnak erről, de úgy látom, hogy a postaládánk sem szűkölködik kéziratokban. És irodalmi körökben sem szoktak rákérdezni a Helikon név hallatán, hogy az vajon milyen cigi.

 

A terveid közt szereplő román költők antológiájából a fordításodban néhány vers megjelent már a Helikonban és a Versumon is, s a kötettervre idén a műfordítóknak járó Babits Mihály Ösztöndíjat is megkaptad. Követ valamilyen koncepciót a kötet, van-e átfedés, azonos jegyek a kortárs magyar és a kortárs román költészet között?

A tervezett antológia egyelőre nem konkrét koncepciót követ, inkább személyes ízlés szerint választottam a szerzőket. Azért, hogy ne kelljen sírva válogatnom, hogy ki is kerüljön be és ki nem, ezért többnyire olyan szerzőket tervezek összegyűjteni, akik többnyire 1980 után születtek, de hát így is rengeteg a kompromisszum. Olyan szerzőkre gondoltam, mint Ștefan Baghiu, Andrei Dósa, Vlad Drăgoi, Ovio Olaru, Ștefan Manasia, Robert G. Elekes, Claudiu Komartin, Teodor Dună vagy Marius Aldea. Bár a kérdés engem is foglalkoztat, de ha brokkolival etetnének, sem tudnám megmondani, hogy pontosan mi a különbség a román és a magyar líra között, mindenképp szűkítés lesz, bármit is hoznék fel, de talán a román líra, mintha lazább, asszociatívabb volna, bátrabban nyúlna a humor eszközeihez és nem venné olyan véresen komolyan magát. Talán az is másabb lüktetést ad neki, hogy maga a román nyelv sokkal könnyedébben kölcsönöz szavakat az angolból, majd a lélegezetvétel könnyedségével használja őket, és mégsem lesz szövegidegen. Ebben talán az is közrejátszik, hogy a románok nem szinkronizálják a filmeket, csupán felirattal tolják a moziban. Valamint – bár ez inkább csak gyanú, nem jártam utána, de – mintha a magyar költészetre a német irodalom tett volna nagyobb hatást, míg a románok inkább az angolok felé orientálódnak. Egyszer egy román ortodox pap, Ioan Pintea mondta azt, hogy feltűnt neki, hogy a magyar lírában meglehetősen gyakran fordul elő a természet, a tájhoz való viszony, az erdő titka, míg a román líra sokkal erőteljesebben urbánus. Az biztos, hogy a kritikájuk sokkal életszagúbb. Ott megtörténhet, hogy megjelenik egy jól megérvelt, de tényleg lehúzó kritika egy szerzőről, majd rá két napra együtt söröznek és röhögnek, mert tudják, hogy a szerző nem azonos a művével. Ezt azért nem igazán látom lehetségesnek a magyar irodalomban, de adja az ég, hogy tévedjek.