Éberszem néz álmodószemet

A vers egy lehetséges definíciója, hogy nevet és szavakat ad valami olyasminek, ami addig még nem volt: olyan helyekre enged betekinteni, ahol addig a nyelv még nem járt. John Koenig kiváló online projektje, a Dictionary of Obscure Sorrows világszerte visszhangra és számos művészi továbbgondolásra talált: lényege, hogy egy-egy újabb szóval jelöl bizonyos, nehezen körülírható érzéseket – gyakran olyanokat, amelyeket olvasói és YouTube-követői küldenek neki. Az ópia Koenig leírásában a szemkontaktus már-már elviselhetetlen intenzitására vonatkozik, ezt emeli címébe Kali Ágnes könyve, mottójában hivatkozva is Koenig projektjére. Persze ikerszavak keresői számára az ópia az ópium egyfajta „női” változata is lehet – a jelentések köre így tovább tágul.

A szemkontaktus a kifelé és a befelé tapasztalatát relativizálja, talán ebben rejlik intenzitása Koenig szerint. Nézve az ember belát (és kilát) valahová, de ennek ára van: önfeltárással, sebezhetővé válással jár együtt. És rendkívül törékeny és változó a jelentése is, figyelmeztet a „szótár” – tovább, mondjuk „túl hosszan” kitartva mássá alakulhat az összekapcsolódás jellege. Ha erre is figyelünk, az Ópia, Kali Ágnes könyve az időbeliség hangsúlyosságát, a szubjektív idő koncepciózus kezelését már a borítón bejelenti.

A kötet címadó verse további asszociációk felé nyit: René Magritte egyik festményét (L’homme de la mer) írja körül, a következőképpen:

 

arctalanná torzul az ébenfekete szerelem

törött tükröket árul a konstancai kaszinónál

madarak alszanak a tengerben szárnyuk pikkelyesedik

az éjszakákat a tenger partján betonba öntik

ez nem halál csak a határ mondod

és elengeded a kezem

eltűnsz az üvegmandalában

 

A fekete, a tükör, a tenger olyan szövegelemek, amelyek Magritte képén is ott vannak. A konstancai kaszinót, a pikkelyesedő szárnyú madarakat viszont a néző-szövegíró látja bele a képbe, mintegy mandalaként szemlélve azt. Ami fontos, hogy mindannyiszor a nézés, a látás tűnik itt fel. Magritte képéről hiányzik az emberi alak feje/szeme, így nem annyira az emberi figura tud visszanézni a képből, hanem inkább a kép, a maga teljességében. Újabb szintje ez annak, ahogy a könyv dialogikussá válik: beszélgetés ez, kétségtelenül, ahogy a tekintetek szavak nélküli egymásba fonódása is az. De ki az, aki a túloldalról válaszolhat? Lehet egy vagy több személy, lehet műalkotás, lehet álmokba kivetült önmagunk, és ezek legkülönfélébb kombinációi. Pontosan ezek Kali Ágnes kötetének pillérei.

 

 

Apakönyv is az Ópia, egy öngyilkos apáról szóló kötet – ez visszatér több versben, akár visszatekintések formájában, akár azt diagnosztizálva, hogy mit jelent a jelenben egy ilyen előtörténet hordozása. A könyv hatodik oldalán azt látjuk, hogy az apa maga is műalkotásként, „talált dokumentumként” szólal meg, egy öngyilkosság vázlat című verskéziratból. Az irány, amit ez a szöveg kijelöl, ráadásul erősen összefügg Koenig ópia-értelmezésével. Az olyan szavak, mint „nyelvelé” vagy „tekintetmondása”, akárcsak a direktebben működésbe lendülő „Szemébe. Emlékezve.”, voltaképpen csírájában megelőlegezik azt a szerkezetet, amivé az Ópia kötetként lesz.

Másik pillérré azért emelném Hervay Gizellát, mert amellett, hogy vele dialógusba lépő vers is van a kötetben (Fénytörés, Válaszok Hervay Gizellának alcímmel), több versben is tetten érhető az a dikció, amelyik Hervayt jellemezte a hetvenes-nyolcvanas években. „Hétfő hajszolás, kedden vagy másé, / szerdára elveszítelek / – a hét véget ér a vizes csempén” – mondja Kali Ágnes Hétvége című verse. Hervay Hétköznapokja ezt: „Hétfő madara fölrepül, / a keddi eget fölhasítja, / szerdára sebes lesz az ég, / csütörtök már az életem.” Itt a szerkezet és a választott szókészlet egyaránt rokonítható. De Hervay-mondatokkal rokoníthatóak az ilyen sorok is: „huszonhét tányér széttörött, fölötted hold” (Nora Luca); „most kell megtanulnom / átrendezni / berendezni születéssel / elővenni és megtisztítani / a magányt” (Ne érj hozzám); „fekete ég alatt szomjazik az anya / saját tejét issza két hete / nincs akit szoptatni / senki nem támad fel” (Fénytörés). Nyilvánvaló, hogy többről van itt szó, mint egy előd, egy mester követéséről. Maga a megjelenített helyzetek sora, a traumák kibeszélésének szüksége hívja elő a sötét tónust, az egyszerre szikár és tragikus groteszkre hangolt nyelvet. Hervay tárgyiasságában, tőmondatosító költői stratégiájában már régóta ott rejlett a lehetőség, hogy mai folytatókra találjon. Kali Ágnes ténylegesen maivá tudja hangolni egy-két árnyalattal, tárgyi elemmel ezt a költői nyelvet. Néhol egyszerűen a saját világ pontos megragadása teszi máris sajátjává nyelvileg is a Hétvége című vers folytatását: „testedre vörös szigeteket rajzol a víz. / Öklendezem, te meg egyre szebb leszel. / Bele kéne fagyni a legelső hazugságba.” Néhol talán poétikusabb, de mégis radikálisabb a földet, sarat evő és azt beszélő Hervay-versalanyoknál: „pórázra kötni végleg a zuhanást / (…) torkomon nyomom le elképzelt szavait / – az összes visszajön a számon” (Ne érj hozzám). Máshol légiesebb és érzékibb: „cigizgetsz a szétírt lepedőkön / talpaddal nyomod el a csikket” (Vágyidomítás). De el is tud rugaszkodni, éles váltásokkal, látomásos szerkesztéssel: „tiszteld a fára kötött tetemet, a tied. // varjúnak születtünk, a galambság csak utópia. / vonat áll meg az ajtóm előtt, elmosódott fej / a harmadik ablakban.” (Soulbitch)

 

 

Lehetne folytatni az idézést, mert kétségtelenül ez a nyelv, ezek a helyzetek, ez a tónus a legjellemzőbb végig. De van még egy pillér, ami kihagyhatatlan: az álomnyelv-töredékeké. Ezek pársoros, címnélküli, kurzivált betétek, a tartalomjegyzék is kurzívval jelöli őket, dialógusba állítva őket a versekkel. Álom és ébrenlét dialógusát is színre viszi tehát a könyv – persze nem tökéletes az elkülöníthetőség, magukban a versekben is vannak álomszituációk. Éberszem néz álmodószembe és viszont.

Az álomnyelv fő irányzatának, a szürrealizmusnak botrányos hivatkozási pontjává vált André Breton mondata a tömegben vaktában lövöldöző egyénről, aki egy teljes, kretinizált rendszerrel szembeni elkeseredettségét juttatja felszínre ebben az álomképben. Kali Ágnes álombeli lövöldözése ugyancsak elkeseredésből és veszteségérzetből eredeztethető − az apa visszaszerzésének reménye indokolja ebben az esetben: „A szentgyörgyi könyvtárhoz vezető lépcsősor alatt hosszú sorban álltak azok, akik fontosak vagy valaha fontosak voltak. Egy pisztolyt nyomott a kezembe, azt mondta, ha mindenkit lelövök, aki itt áll, visszatér, újrakezdjük, mi ketten, apám és én. Lőni kezdtem.” Gondolkodás nélküli, reflexszerű gesztus ez, automatikus tájba-írás. Ugyanakkor hiábavaló is, mint a kötetzáró álomszövegből kiderül: „Ahogy teltek az éjszakák, egyre kevesebben maradtak a sorban. Minden éjszaka visszatért, mindig ott kezdtük újra, ahol azelőtt abbahagytuk. A végére a szeretteim közül már csak ketten maradtak, nem tudtam lőni. De az álom folytatódott. Aztán egy vasárnap éjszakán rájöttem, mit kell tennem: halántékomhoz szorítottam a pisztoly hideg csövét.” Ezek, az álom radikalitását hangsúlyozó gesztusok keretezik a könyv szövegeit. A versek közé ékelt, gyakran egy-egy képvillanásnyi szövegek hasonlóan radikálisak, furcsák, kontrollálatlanok. Ezekben az álommondatokban szabadon engedett vágyak, éberség elől rejtegetett szorongások bolyonganak, ezért is szükség van rájuk a kötet dinamikájában.

És egy utolsó dialógus még, Kusztos Juli illusztrációi és a szövegek közt. Az illusztrációk kulcsszavai: maszk, meztelenség, sebzettség, testi deformáltság/hibriditás. A rajzok visszafognak, a „ne legyen túl szép” elvét vetítik Kali Ágnes versei mellé. Nem kell túlságosan erőlködniük: Kali Ágnes szövegei sem szépek akarnak lenni, inkább sebzőek, horzsolóak, nyugtalanítóak, maszkokon keresztül kitárulkozóak.

 

Kali Ágnes: Ópia. FISZ, Budapest, 2018.