A kizökkent idő nyomában

Bánki Éva irodalmi munkásságának egyik meghatározó vonása a múltteremtés kérdésének és jelentőségének tematizálása. A középkor idején játszódó regényeiben a személyes és szakmai érdeklődése szervesen fonódik össze, hiszen a tudományos életben középkorászként és irodalomtörténészként tevékenykedő szerző számára a krónikaírás szépirodalmi művek létrehozásához hasonlatos gyakorlata minden bizonnyal gazdag inspirációs bázist jelent az írás során. Hiszen a krónikások maguk sem a „színtiszta igazat” írták meg, hanem azt az igazságot, melyet saját felfogásuk szerint igazságnak tartottak, a történetírásuk módját pedig a képzelt és valóságos események áthidalása jellemezte. Az ebben is tapasztalható határon állás állapota szintén visszatérő elem az írónő könyveiben; az Aranyhímzésben például Anasztáz-Sebe egy változó világrend keretei és eltérő kultúrák között mozogva készül legendát írni Gellért püspökről, miközben saját hétköznapi vallásgyakorlata még merőben eltér attól a közegtől, melybe leendő írásának alakja és olvasóközönsége tartozik. S noha mindez az Árpád-kor idejében zajlik, a „rendszerváltozásból” adódó átmenetiség tapasztalata révén reflektál a huszadik/huszonegyedik századi változásokra, illetve az azok megírásának napjainkban sem változó gyakorlatára.

Bánki Évát a 2015-ben megjelent Fordított idő című művében részben az Aranyhímzésben is jelenlévő problematika („Hiába, a civilizáció nem más, mint felejtés” – 36.) foglalkoztatta, illetve több szinten sűrítette bele a regényszövegbe az említett átmenetiség tapasztalatát, mely mind a választott történelmi korban (formálódó kora középkori Európa), mind az emberi és tündéri felmenőkkel egyaránt rendelkező főhősnő alakjában, mind a valóság és a középkorra jellemző mágikus látásmód ötvözésében, mind pedig a múlt, jelen és jövő folyamatos egymásba játszásában megnyilvánul. A középkori világkép sajátosságának szem előtt tartása mellett talán nem véletlen, hogy az írónő egy olyan peremműfaj elemeit használta fel az írás során, mely egyetemes, valóság és képzeletbeli világok határait átívelő emberi problémákat mutat be szélesebb rétegek számára, többféle nézőpontot felkínálva ezzel az olvasónak. A Fordított időben nemcsak egy, a változásokhoz nehezen alkalmazkodó krónikás (Illighaen) perspektívája jelenik meg újfent, hanem a kötet alcímében is megnevezett „mélytenger névtelenjei”-nek nézőpontja is, akik nemcsak hiányzó szemszöget és hangot képviselnek a regényben, hanem – a történetíró „hatalmának” ellenpontozásaként – ők kapják az emlékezés, az elmondás képességét. A történet hősnője, Riolda, azonban nemcsak ezen a téren nyer hatalmat, hiszen a képzelet határán létező Nyugati szél szigetére való hazatérését követően saját királyságot alapít.

A trilógia második kötetében, az Elsodort időben már egy olyan királynőként látjuk viszont, akire Európa koronás főinek egyikeként tekintenek, noha királysága se nem gazdag, se nem jól szervezett, s a többi uralkodó országánál összehasonlíthatatlanul kevesebb alattvalóval bír. Bár Rioldának királynőként nincsenek nagyra törő tervei a formálódó Európa hatalmi viszonyainak alakítását illetően, kíváncsiságból és kalandvágyból egy esztendőre mégis elhagyja a szigetét, ám az összehívott uralkodók vacsoráján újból megtapasztalja az eltérő értékrendszer és világlátás eredményezte kívülállóság érzését. Az átmeneti állapot azonban nemcsak királyságának határain kívül mutatkozik meg; saját szigetén sem képes fenntartani a múlt rendjét, így hazatérése nem hozza magával a megnyugvás és a szabadabb élet reményét. Még saját családjának tagjai sem kívánják magukévá tenni Riolda világlátását; nem kívánnak megtanulni olvasni, így a kultúra, illetve a múlt továbbörökítése és fennmaradása egyik lehetséges módját is elutasítják, vagyis Riolda a saját maga alakította világ keretein belül is a különbözőség tapasztalatával szembesül.

Az átmenetiség állapotával együtt járó bizonytalanság tapasztalata teljesen átszövi a művet, s az időbeliség kérdését is meghatározza. Riolda az idő múlásának számon tartása érdekében a krónikákból megismert uralkodói gyakorlatból ötletet merítve különböző napokra osztja fel azt. A férfi szereplők pedig, akik nem képesek tökéletesen emlékezni, a jövő felfedezésére fordítják az energiájukat, miközben annak kikémlelése még a múlt megismerésénél is problematikusabb, hiszen az az ismeretlen múlt és a bizonytalansággal jellemezhető jelen szálainak kereszteződéséből jön létre. Az állandóan mozgásban lévő időt az irracionális elemek, például a jövőt megíró kódexek vagy a visszajáró szellemek teszik jelenvalóvá.

A regényciklusban a valóság és a fantasztikum határvonalai elmosódnak, hiszen bár valós történelmi események, alakok és helyszínek is találhatóak benne, ezeket mégis több zsánerműfajra jellemző elemmel (például időgéppel, tündérek, szellemek) elegyíti a szerző, megalkotva ezzel egy sajátos középkori fantasztikus regényt. A mű racionális alakjai a bizonytalan történésekre keresnek választ, ám gyakran hiedelmekkel, legendákkal és illúziókkal találják szembe magukat, így a feszültség a valóság és a fantasztikum kettősségéből, átjárhatóságából jön létre a könyvben. Az igazságkeresés azonban nemcsak a cselekmény szintjén, hanem regénypoétikai értelemben is jelentőséggel bír, hiszen mindentudó narrátor hiányában és a több nézőpontú elbeszélésmódból adódóan az olvasó is elbizonytalanodik az „igazságot” illetően, s minden alakot egy kicsit megbízhatatlan narrátornak érezhet. A szereplők nézőpontjai, illetve a múlt, jelen és jövő egymásba fonódó szálaiból áll össze az alkotás szövedéke, hálója. Ennek az egész narratíván átívelő önreflexív metaforája a pók, mely megjelenik például az aranyozott pókok vagy Riolda pókhálómintás tenyere révén is.

A már említett határtapasztalat azonban nemcsak a valóság és fantasztikum szembeállítása során, hanem a szereplők helyzetében és a regényben vázolt történelmi helyzethez kapcsolódóan is megjelenik. Az átrendeződésben lévő Európában nincsenek pontos határok, kapaszkodók, hiszen a múlt már tarthatatlan, ám az új világrendben szinte senki sem találja a helyét, így talán nem véletlen, hogy az idő is kizökkent, a halottak visszajárnak, egyesek pedig a jövőre emlékeznek.

Az alakuló világrendben a zsidó, keresztény és muzulmán kultúra természetes módon találkozik össze, akárcsak a híres arab mesegyűjtemény egyes történeteiben. Nem véletlen, hogy a regény Az Ezeregyéjszaka meséit is megidézi Seherezádé alakján keresztül. Bánki Éva művében ugyancsak a mesélés, az elmondás és az emlékezés aktusa az, amely távol tartja a halált, a megsemmisülést, az identitás nélküli sodródást. Mivel az alkotás által elénk tárt világban a múlt (férfiak általi) elfelejtése feleslegessé teszi a krónikaírást, a nők emlékezete lép elő a történelem elmondásának eszközévé, s ez a személyes sorsokra és döntésekre fókuszáló elbeszélés teszi emberivé és hozzáférhetővé a szereplőket. A személyesség megtartásának zálogát nyújtó női történetmeséléssel és szemszöggel áll szemben az alakuló világrendben helyüket kereső férfiak perspektívája. A férfi szereplők olyan olajozottan működő rendszerek (szerzetesrendek, rabszolganők által épített város, hadsereg) létrehozására törekszenek, melyet az azt működtetők személyiségének kiiktatása és saját célokra való felhasználása jellemez, azaz az egyén közösség javára történő alárendelésével próbálják túlélni a változásokat és az azokban rejlő veszélyeket. A gyökerek elfelejtése és a kötelékek feladása legalább ugyanilyen fontos a műben vázolt világban való boldogulás során, mely azonban paradox módon egy visszataszító individualizmust hív életre. Az álmokkal és csontokkal kereskedő Benjamin családjának, múltjának, vallásának egyaránt hátat fordít, így szép vonásai ellenére a halottnak tűnő arca az identitásvesztés manifesztációjává válik.

Bánki Éva regényére nehéz nem a jelen történéseire is reflektáló – a szerző szavaival élve – „középkori tükörként” tekintünk, s a szöveg egyes áthallásai révén akár a „történelem ismétli önmagát” gondolata is megfogalmazódhat az olvasóban. Az írónő műve összetettsége okán azonban ellenáll az egyetlen kézenfekvő üzenet kiolvasása kísérletének és műfaji keretek közé szorításának, míg az átmenetiség, a közöttiség állapota hangsúlyos szerepet tölt be az alkotás esztétikájában. A Fordított idő-trilógia záró darabjának egyik nagy kérdése éppen ezért feltehetően annak megválaszolása lesz, hogy miképpen tolható helyre a kizökkent idő és világrend, hogy a múlt emlékezés általi birtoklásának hatalma megadhatja-e a jövő birtoklásának esélyét.

Bánki Éva: Elsodort idő. Jelenkor, Budapest, 2017