We’re here, we’re queer

Itt és most senkit sem a coming out, a botrány vagy az ütközőtér ide-oda taszigáló játéka, agresszív vagy aljas, védekező vagy támadó retorikája foglalkoztat: a queer már létezésesztétika, gondolkodásmód, életmodell, szépségteremtő energiák forrása – vagyis velejéig természetes narratíva. „We’re here, we’re queer, get used it!” – skandálja a lelkes hölgy a Queer Nation 1990-es jelmondatát, a közönség pedig önfeledten kacag. Nem kell az időfecsérlő, elméleti magyarázat: a műalkotás vitatkozik, mérkőzik meg veled, és nem a létjogosultságáért küzd, hanem érzéki, intellektuális, esztétikai élménnyel ajándékoz meg, provokál, késztet reflexióra. A kétség, az alakoskodás, a szenvedésretorika és szélmalomharc a művészi és egzisztenciális dimenziókban egyaránt ott mozog, és a társadalmi aktivizmus kötöttségei, az angazsáltság sem tűnhet el, áttételes performativitása azonban a közösségiből az individuális sérülékenység irányába mozdul. Ebben a szellemben nyílt meg november harmincadikán a Queer Stories című kiállítás a pozsonyi tranzit.sk galériában. A narratíva, a történet jegyében és nem a létjogosultsági kérdések fiktív aknamezőin (szőrös lábbal, vörös tűsarkúban, parókás fejjel?) egyensúlyozva.

A megnyitót Ana Hoffner performansza vezette fel, aki egy queer családi albumot prezentált, egy egész teremnyi műtárgyszerű kellék (tollhóbuckákba ültetet gallyak, melyen tollfejek nőnek, fotók, vetítőgép, gyöngysorok, kesztyű, fejfedők, tükrök, lencsék, üvegburák alatti csengettyűk stb.) nyert pluszjelentést. Hoffner szuggesztív recitációi, kántálásai, zokogásai a létszorongatottság kitörő tragikumát és az olykor a szabadság mámorába feledkező önazonosság vagy szerepazonosság pillanatait élezték ki. A művész a férfiként, férfiszerepben élő balkáni és afganisztáni nők sorsait hozta közös nevezőre, miközben (az elképzelt?) Aziz Mehran Ahmad, afganisztáni szürrealista művésznő alakja előtt tisztelgett. A nagyítólencsével rituálisan kinagyított „dokumentumok” narratívája alighogy életre kelt, vissza is hullt a magántörténelem marginalitásába, bezárult a „családi” fotóalbumba. Csakhogy Hoffner alakjai a performansz során betagozódnak a „nagyok” és „jelentősek” arcképcsarnokába is, Annemarie Schwarzenbach vagy Claude Cahun „magaskultúrájába”. Hoffner a befogadás rítusát játssza el, megidézve az érzelmi, identitásbeli pokoljárás stációit, a stilizált pillanatok mögötti sérülékenységet. Ana Hoffner Szimultán kontraszt című „textilképe” a szabálytalanság testvériségéből kialakított szabályosság tükre lesz, egy bizarr mozgalmi zászló, melyet a felszabdalt szivárvány fenségessége feszít meg.

Anna Daučíková művészvideója a kísérőszöveg szerint „az államszocializmus hatását mutatja be a (queer) nemi identitásra”: a tabu kultúrájában minden felülerotizálódik. A kísérleti film egy ujj (és környezete) mozgását követi egy üveg száján: a jelentéktelen „aktus” mégis önkéntelen pornográfiává válik. Az üveg merevsége és a test sérülékenysége, a jelek szóródása és összjátéka, pulzálása érzékeny játékteret hoz létre, melyben a másság jelbeszéde szinte provokatív egyértelműséggé fajul.

Robert Gabris a szexuális célzatú ismerkedés applikációit helyezi (ön)ironikus kontextusba: stratégiája tökéletes ellenpontja Daučíková eljárásának, elképesztően nyílt, szabad, pornográf és karikatúraszerűen, comicsszerűen humoros, szörcsög, röfög, pöfög, robban, nyílik, pulzál, tágul, ernyed, kommentál, illusztrál. A virtualitás illúziója miatt könnyen szétrobbantja a szégyen- vagy gátretorikát, mely eluralkodik a „valóságok” különféle szintjein is: a grafikák célratörő kommunikációja az intimitás digitálisan rövidre zárt kommunikációs stratégiáit mutatja be. Az önéletrajziság radikalizmusa ironizálódik (nem a bizarr, szubjektív dokumentumra fókuszál, mint pl. Danica Phelps vagy az interszexualitást tematizáló Ins a Kromminga, hanem az applikációra, a technikai lehetőségre, mely előirányozza és határsértéseivel meg is változtatja a kommunikációt). Talán művészi ellensúlyként van jelen az aprólékos kidolgozás, a részletezés: mintha a Keith Haring-féle álgraffiti alapelve találkozna a miniatűr manierizmussal. Az udvarlási rítus metaforarendjét a humorral, esetleg öniróniával ellensúlyozott agresszív testi jelenlét vagy az explicit kitárulkozás nárcizmusa veszi át.

A rítus helyére lépő aktus önfeledt gerjedelme, melybe meglepő módon nem szükségszerűen pusztul bele az érzelem eredendő tisztasága.

Ivan Jurica művészi „korrekciókat” hajt végre különféle rasszizmusról, erőszakról, neofasizmusról, kisebbségi diszkriminációról szóló újságcikkeken, mégpedig a posztkolonializmus elméleti indíttatásától vezérelve. A meztelen, sokszor a szubkulturális esztétika által is kifejezetten nagyra becsült mesterek (R. Mapplethorpe, W. Tillmans, F. Holland Day, Zanele Muholi, Tom of Finland) beállításait, pózait és a populáris kultúra gesztusrendszerét követve. Az újság aktuális szövegterét elborító alkalmi „művészet” nemcsak az uralkodó narratívát destruálja, nemcsak a torz társadalmi mozgásokhoz méltó adekvát agresszió komikumát éleszti fel, hanem az egyén és közösség, az egyedi és a sokszorosított közti ellentét szorításában vergődő egzisztenciát is felmutatja. A nyilvános beszéd „objektív” képét az intim „beszéd” szubjektív feszültsége homályosítja el. A fekete arcok, testek, a fotókba lógó szervek és testrészek behatolása a szabályozott szöveg húsába az információ testének totális átszabását provokálja ki. Egyfajta queer plasztikai sebészet kezd el működni, mely kisajátítja, elfedi vagy kiegészíti a független szöveget is. A sokszor hasonló alapkarakterű technikával dolgozó Hunter Reynolds mitopoétikus alapállása itt már teljességgel hiányzik. Jurica közvetlen beszéde a spontaneitás gesztusára épül.

Renate Lorenz Queer Art (A Freak theory) című könyve elementáris hatással volt rám, örömmel fedeztem fel Pauline Boudryval közös munkáját: kétrétegnyi sűrű, hosszú műhaj csüng alá egy törülközőrúdról. Mintha öltözéke lenne egy különös vágynak, egy transzvesztita életelőadás pihenő kelléke, lószőrzuhatag két rendben, megannyi hegedűvonószál, melyen az identitás zenél. Vagy egy speciális törülköző, melybe a nedves, pucér test beburkolózhat.

Toni Schmale különösen éles szemmel figyel oda a kollektív és egyéni nárcizmus és örömkeresés eszközeire: a fitnesztermek szépséggyártó, testkarbantartó, tatarozó és tartósító gépezeteire, különleges, izomfejlesztő konstrukcióira, a szexshopok örömcsiholó eszközeire, a különleges alkalmi szerelményekre, melyek az önimádat társadalmának kompenzációs kelléktárába tartoznak. Vibrátor című objektje a kurátor szerint egy szivárványosra polírozott, megrokkant porszívócsőrhöz hasonlatos. Én speciális kiképzésű hangszernek látom.

A Caballero/Carceller duó esszévideója a migráció és az önazonosság kettős szorítását teszi meg fő tárgyává. Egy pályázati beszélgetésre várakozó személyek kezdenek bele különféle eszmefuttatásokba: a könnyű fecsegés mélyinterjúvá változik át, melyet a képkezelés és a fókuszálás minduntalan kimozdít, a diskurzus önkéntelenül átpolitizálódik, majd egy közös táncos fellépésben konszolidálódik.

A tárlat 2019. március 16-ig látogatható. Érdemes követni a galéria honlapját, mert számos kiváló kísérőrendezvényre, vitaestre is számíthatunk.