Halálon innen

Bevállaltam az értelmezési fordulat lehetőségét, és nekiestem, hogy átrágjam magam Terék Anna legújabb kötetére íródott kocsideréknyi kritikának meg recenziónak legalább az interneten elérhető részén, és két tekintetben is maradt, illetve újra előjött az első olvasat utáni érzés. Egyrészt akkor is számolnom kellett azzal, hogy szem elől tévesztek, akkor szöveghibákat, most pedig a reflexiók jelentős hányadát, hiszen valóban sokan és sokfelé tartották kritikára érdemesnek a könyvet. Másrészt az értelmezés tekintetében sem kellett szakadékot átugranom: véletlenül se szeretnék most a kritikák kritikájába belebocsátkozni, az elolvasottak között volt jó és kevésbé rossz, el is mondtak fontos dolgokat, szemlézni már szinte bibliográfusi tevékenységet követelne meg, a Halott nők újraolvasásakor viszont mindez háttérbe szorult. Olyan volt, mint amikor még megjelenés előtt böngészhettem: átütő. Vagy mondhatnám úgy is: magáért beszél. Szóval köszönhetném is szépen a figyelmet, és a viszontlátásra.

Ha aztán azzal védekeznék, hogy a kötet mintájára minimalistáskodom, alaptalanul tenném, mert Terék Anna nem spórol meg semmit, és nem is szorul az ellenpontozás bevetésére. A versek hosszúra nyúlnak, de pontosan méretre szabottak, a költői díszek csak nyomokban fedezhetőek fel, ez viszont a hitelesség javára válik. A kötetben szereplő halálmonológokből öt női elbeszélő tragikuma bontakozik ki, közöttük eltérések egész sora, hiszen az elkülönböződő lírai ének között van gyermek és gyermekét sirató anya is, sorsaik azonban finoman összefonódnak, ezzel tovább erősítve a kötet egyébként is kifejezett egységességét. Szerteágazó eltérések az egységességben, tematikailag, stilisztikailag egyaránt. A versekbe oltott elbeszélések egymásba olvasása első körben általános sorsalakulást mutat, a jugoszláv széthullást, pusztulást tematizálja és poetizálja egyéni szemszögekből, viszont a szerteágazás révén a felelősség kérdését, ezen belül is áldozat–elkövető dichotómiáját is körbejárja, nagyban és kicsiben. Az elliptikusságból következő egybeolvasó ráismerés egyik legkifejezőbb példája talán a Jelena és a Puskatussal című versek részleteinek egymás mellé állításakor tűnik ki: „az én apukám / puskatussal / kiverte egy bosnyák kislány / huszonnyolc fogát” (15.) – „Puskatussal egyenként is / kiverhetik a fogaimat. / Amilyen sorrendben kinőttek. / Gyöngysor. / Mint a fűrész éle, olyan lesz” (94.). Emberi viszonyok és viszonyulások brutalitásba vagy rendhagyóba való átfordulását is illusztrálják a szövegek, egy felbolydult világ szimptómáit, és hiába a visszatekintő perspektíva, nem a traumafeldolgozás folyamatai bontakoznak ki, hanem maga a fájdalom kerül górcső alá, a szilánkosodás, a fojtogató szűkösség, a testi szenvedés, a lelki nyomor – többek között. A halálon túlról szólalnak meg ugyanis a monológmondók, és a halálhoz vezető sorsmozzanatokról, sőt magáról a halálba való átfordulásról beszélnek, a halál momentuma azonban nem bontja meg a narráció folytonosságát, mintha-természetessé válik az élet megszűnése, és utólagosan elmondhatóvá: „A lábamnál fogtak meg, / úgy húztak ki a sütőből, / három nap után. (…) Az életemet / egy díszített dobozba zárták” (30–31.). A halál nemcsak a visszatekintések látószögének meghatározásában válik tényezővé, hanem bekövetkezésén túl megtörténésének a hatásmechanizmusa is kibontakozik: „Eszembe sem jutnál, / nem is néznék rád, / minek, ha úgyis itt vagy?” (143.).

Az anyai szerepbe helyezett nők monológja talán a leginkább evokatív módon mutatja meg a más halálából szivárgó tragikumot, amely áthatja és megmételyezi az életben maradó létét is, talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy a más halála az élő (elő)halálává válik. Aztán felmerül ennek ellenkezője is („ő sem tud mit kezdeni / az életbenmaradásommal” [123.]), de nemcsak anyai szemszögből látjuk a kötet révén a tragikus gyermeksorsokat: „Két szobával arrébb a / gyerek esküdözik, / alkut köt a Jóistennel, / hogy többé tényleg / nem lesz rossz, / csak ne kelljen még meghalnia” (118.). A halál azonban nem hajlandó alkutárggyá válni, bekövetkezése elkerülhetetlen.

A stilisztikai precizitás egyik legjobb mutatója a szarajevói ostrom áldozatául esett kislány halálmegközelítése, aki a gyermeki szemszögön keresztül mutatja meg, hogyan válik normalitássá, mondhatni hétköznapivá a háború azok számára, akik ebben a helyzetben eszmélnek, hogyan idomul ehhez az állapothoz a gyermeki tudat, illetve az egész család élete: „Apa minden este megszámolja, / hány ablak van a szemközti házon” (73.). A gyermeki naivitás a kötet közegét is uraló hangulatban nem a kedvesség, a megmosolyogni való értelmezés, hanem az abszurd brutalitás irányába fordítja át az élményeket, kezdve a látványalapú bevésődésektől („A legjobban az tetszik, / mikor szétlövik az autók ablakát” [74.]) az egészen bensőséges érzékelésekig („Pár hét alatt / megszokod a dörgést. / Anya szerint ez pont olyan, mint mikor a kisbaba / az anyja szívverését hallja / állandóan maga körül a hasban” [75.]). Ebben a világban, ahol a háború anyaméhszerű tulajdonságokkal ruházódik fel, a nagymama kezébe költözik a halál, a felnőttek pedig futva közlekednek mindennap a golyók elkerülése végett, a gyerekek háborúsat kezdenek játszani, és számukra a helyzet komolysága is relativizálódik. „Kiszaladtam, de a szoba előtt / anya vár és két nagy pofont kevert le. / Pedig nem is találtak el” (83.). Terék Anna minden nüánszában realisztikusan adja vissza a gyermek lírai én monológját, akárha szociográfiai feljegyzést olvasnánk, szörnyűségesen hihető lesz, amint trükként értelmeződik a testvérhalál, majd az olvasóeszmélés ismét a halálba fordulás mozzanatakor következik be, ami egyben érési és szintén eszmélési lépcsőfokot is jelent az elbeszélőnek: „Ahányszor arra járok, ahol meghaltam, nagyon mérges vagyok” (99.). A halálon túli visszatekintés itt sem társul transzcendens minőséggel, és éppen a természetesség hangja ad többlettöltetet ennek a perspektívának.

A költői ornamentikától mentes elbeszélői hang folytonosságába beleépülnek ugyan, mégis megakasztják a szemet a jelzésszerű irodalmi utalások, például az utolsó ciklusban a parafrázisszerű, pilinszkys hangszerelés, („Mert messze csúsznak akkor tőletek a hegyek / és kinyúlnak a fák közül mind az árnyékok” [142.]), vagy a vajdasági magyar irodalom egyik nagy toposza, a tenger tematizálása. A hosszúversek utaláserejénél még konkrétabb a Tolnai-univerzum nyomán az identitásproblémához kötött téma felvetése, s éppen a fentebb többször idézett gyermeki hang ragadja meg a tengervesztés mozzanatát: „Apa azt ígérte, a háború után / majd elutazunk újra, / hogy megmutasson bennünket / a tengernek. / Csak egyelőre még nem tudni, / hol lesz a határ, / és melyik országba fog kerülni / apa tengere” (79.). Ugyanez(?) a tenger később a halálokozó szerepében tűnik fel, a feloldódás közegévé válik, és a visszatükröződésé, sőt a megelevenítésé, de a hiánybetöltésig nem jut el: „A férjemmel van tele a tenger. / Minden tükröződésből ő néz vissza rád, nézi, hogy csókol meg valaki más” (128.). Antal László illusztrációja itt is, mint a kötet többi képi tartalma esetében, az együttértelmezést szolgálja, kiegészíti és továbbgondolja a szöveges tartalmat.

Terék Annának ebből a kötetéből is (volt már ugye a Mosolyszakadás, a Duna utca, meg a drámás Vajdasági lakodalom) ki lehetne emelni egy rakatnyi sort, szövegrészt, rövid, sőt akár komplett hosszúverset mutatóba, amit lehet ugyan magyarázni, de… Mielőtt azonban az első bekezdésem utolsó mondatára utalnék vissza, Pressburger Csaba fülszövegének egy gondolatánál időzöm. „Ilyen rezignált, kopogó, tiszta mondatok megfogalmazására csak halott nők képesek, a költő itt csak médium lehet.” Első olvasásra felmerült bennem egy olyan halvány gondolat, hogy ezzel mintha Terék Anna szerepe csökkenne, hiszen akárhogy is, a kötet minden kiváló sora őt dicséri, s költőként. Viszont az öt lírai én elkülönböződésének gondolatával sem tudok teljesen megbékélni, mintha túlzó egyszerűsítés lenne, hogy itt pusztán erről lenne szó. Aki dilemmát kérne az olvasáshoz, tessék neki ez.

Terék Anna: Halott nők. Forum–Kalligram, Újvidék–Budapest, 2017