Hiányzó érintések

Régi közhely, hogy a mozdulat ideje akkor jön el, amikor a szó elakad. Ez azt is jelenti, hogy szavakkal nem lehet leírni, mit akar a tánc mondani, üzenni, sugallni… Pláne akkor, ha a színpadon nem követhető eltáncolt történet vagy egyéb, szavakba önthető mondanivaló. Márpedig a kortárstánc kerüli a történetmesélést, még inkább a verbálisan (is) megfogalmazható tanulságos üzenetek, konkrét mondanivalók szájba rágását.

Pataky Klári jó másfél évtizede a magyarországi kortárstánc egyik meghatározó alakja. Bemutatóit nem követi és nem előzi meg hangos csinnadratta, ennek ellenére mindegyik eseményszámba megy. Életművében jól megfigyelhető, hogy saját, egyéni stílusát megőrizve, különböző irányokkal, látásmódokkal is kísérletezik, de egy dologban mindig következetes: a táncelőadásaiba táncokat koreografál. Ehhez még az is társul, hogy szereti a táncban a szépet, sőt, nem is fél megjeleníteni azt.

A Mint egy táj… című legújabb darabja is tele van szépséggel: vizuális és költői szépséggel. Táncosai ugyan gyakran szép pózokat is bemutatnak, de a tánc különleges szépsége inkább mozdulataik talajra vagy levegőbe rajzolt ívében ragadható meg. A rajzolatok persze mindig eltűnnek, mert a tánc a pillanat művészete, de – ha tökéletesen ugyanúgy nem is – újratermelhetők. Pataky él is mindig az átgondolt ismétlés, a motívumteremtés, a koreográfiai építkezés eszközével, ezzel éri el, hogy egy-egy mozdulatsorozat, ha a valóságban már le is játszódott, emlékezetünkben még sokáig megmarad.

Előadásain sohasem kell találgatnunk, hogy vajon kiket vagy miket látunk a színpadon, mert mindig embereket látunk. Általában mai, fiatal embereket, akikkel történnek dolgok, különleges vagy éppen sokunkra jellemző állapotokba-hangulatokba kerülnek, nem ritkán vágynak valamire, küzdenek valamiért vagy valami ellen, de az is előfordul, hogy csak úgy csendesen: vannak. E táncos emberek általában összpontosítást igénylő technikás táncmozdulatokat kiviteleznek (balettalapokat sem titkoló kortárstánc-stílusban), melyek közé a koreográfus időnként elvont, vagy éppen a hétköznapiságra emlékeztető, ám stilizált gesztusokat illeszt artisztikusan, ezek fogódzkodót nyújtanak az értelmezéshez, illetve segítik hétköznapiember-szerűvé alakítani a figurákat. A Mint egy táj…-ban is láthatunk heves, elutasító vagy olykor hívogató karmozdulatokat, és apró amplitúdókkal szárnyszerűen rezgő kézfejeket.

A táncból felsejlik egy finom narratív szál: a három szereplő (egy férfi és két nő) egymáshoz fűződő viszonya, a különböző állapotok-hangulatok, melyekbe kerülnek, illetve mindezek folyamatos változásai többféleképpen értelmezhető történetet rajzolnak meg. A többféle értelmezhetőség kulcsfogalom: a kortárstánc (de a többi kortárs művészet is) igen gyakran éppen ezzel a módszerrel reflektál a valóságra. Nincsenek egyértelmű válaszok, mert nincsenek egyértelmű élethelyzetek sem. Viszont vannak személyiségek, ami még inkább erősíti a bizonytalansági faktort, hiszen minden, ami egyéni, egyúttal egyedi és sajátos is. Ez igaz a kortárs műalkotások befogadási mechanizmusára is. A kortárstánc-koreográfusok és a jelenség (tudományos vagy kritikus) elemzői egyaránt hangsúlyozzák: ahány befogadó, annyi értelmezés… A lényeg éppen az, hogy minden néző teljes szabadságban működtesse a receptorait, engedje magára a hatást, és szabadon vonja le a kognitív és affektív következtetéseit.

Szeretem Pataky Klári alkotásaiban, hogy a koreográfus sohasem él vissza a kölcsönösen elvárt, megadatott, megadható és megkapható szabadsággal. Szabadon élve egy felbukkanó képzavar lehetőségével: sokan vannak, akik kortárs színpadon fennen hordozák a szabadság véres zászlóit, de hamar „elhullnak”, mert valódi gondolati háttér, érzéki motiváltság, kreatív alkotókészség és praktikus anyag-megmunkálási ismeretek híján csak ideig-óráig tudnak – a trendiség látszatát keltve – sikeresnek mutatkozni. Pataky Klári kitartó szakmai és közönségsikere nagymértékben annak is köszönhető, hogy ismeri eme felsorolt fogalmak elérési útvonalát.

A Mint egy táj… számomra egy szerelmiháromszög-történet – is! Az első tételben (melynek zenéje, hangulata keretes szerkezetként a végén visszatér) három izolált lény létezik, megformálói: Bujdosó Anna, Széki Zsófia és Bot Ádám. Mozgásukból, gesztusaikból, bejárt útjaikból arra lehet következtetni, hogy bár tudnak egymás létezéséről, de tartalmas kapcsolataik nincsenek. Ugyanis elég hamar, néhány perc után feltűnővé válik, hogy nem érnek egymáshoz. Pedig mozgásuk, táncuk térformái, de a lényük is mintha kívánná az érintést. A második etapban Széki Zsófia szólója eloszlat minden kételyt: olyan, mint egy magányos, hívogató-csábítgató virág. Nem titkolja fájdalmát, miközben szépnek is akar mutatkozni. Ez utóbbi sikerül is neki, de hogy jeleit a környezetében észleli-e valaki, az nem tudható. Mindeközben és utána Bujdosó Anna Bot Ádámmal többször is megjelenik, és „gyanús” szinkronmozgásokat végeznek (egyszerre, ugyanazt táncolják), mintha egy pár volnának.

De ők sem érnek egymáshoz, sőt, gyakran kifejezetten távolságot tartanak.

Diszkrét, de jól észlelhető hangulat- és „helyszínváltás” után (felerősödő diszkózene hangzik fel, és a szereplők önmagukat, illetve álcájukat nyilvánosság elé tárva, egy kvázi kifutón sétálnak végig) létrejön az első határozott érintés. A két nő kapaszkodik egymásba egy pillanatra (nem tűnik barátságos összekapcsolódásnak). A kép végén megtörténik a párcsere, ám – dacára az új pár kettősébe szőtt több érintésnek – ez a felállás sem lesz tartós. A Széki Zsófia által megformált karaktert láthatóan megviseli a szakítás. Visszatér az izolált egyedek létezésének rendje-módja, a darab végén finom kis concetto: a sötétben, egy fényburában néhány pillanatig újra látható lesz a fájdalmában is szépséges, magányosan hajladozó Széki Zsófia-virág.

A koreográfia egyik legfőbb értéke, hogy a hozzám eljutott, bennem összeállt, feltételezett tartalmakat tánc közvetíti. Pataky Klári az alkotói módszerével nem új utakat akar kikísérletezni, hanem a kortárstánc legszebb hagyományait összegzi. Aktuális és problémaérzékeny, de nem tagad, sőt, elfogad, adott esztétikát és a világot is, amelyben élünk. Halad is a korral, ám én speciel jobban szeretném, ha nem annyira Pataky Klári változna a korral, hanem inkább a korunk idomulna a Pataky Klárikhoz.

Mint egy táj…

Koreográfia: Pataky Klári. Fényterv: Vajda Máté. Zenei munkatárs: Gergely Attila. Zene: montázs. Fotó: Ribárszki Viktória.

Táncolják: Bot Ádám, Bujdosó Anna, Széki Zsófia.

Szakmai partner: a Nemzeti Táncszínház.

Bethlen Téri Színház, 2019. január 22.