A zenés színház jár az embereknek

Idén először indul szoros együttműködésben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a zenés színházi rendező, a zenés színész és a színházi dramaturg szak. Kerekasztal-interjú az osztályvezető tanárokkal: Ascher Tamással, Novák Eszterrel, Selmeczi Györggyel és Kárpáti Péterrel az új struktúráról, egyetem utáni lehetőségekről és a zenés színház mostani helyzetéről.

Novák Eszter: A most diplomát kapó zenés szakirányú színész és rendező osztályokban nagyon sok mindent – különös tekintettel a zenés mesterségre vonatkozó ismeretekre és tantárgyakra – együtt sajátítottak el a hallgatók, illetve a külön tanított ismeretek is összefüggtek. Amit például Selmeczi tanár úr külön tanított a rendezőknek, azzal a tananyaggal párhuzamosan megismerkedett a színész osztály is, tehát nem csak az effektív közös órafelület az érdekes, hanem hogy azonos témakörökkel foglalkoznak a hallgatók. Így amikor találkoznak ezekkel a témákkal az önálló munkáikban, az ismeretek összeérnek és megsokszorozódnak. Most lehetőség nyílik ezt az együttműködést a színházcsinálás még egy területével kiegészíteni. Hagyományos értelemben vett dramaturg osztály indul, de azzal a specializációval, hogy a zenés mesterségre vonatkozó tantárgyakat nagyobb óraszámban és közös munkákon keresztül tanulják.

Ascher Tamás: Az előző együttműködésnél az első két évben nagyon szoros volt a rendező és színész osztály kapcsolata, együtt énekeltek, együtt játszottak, részt vettek közös vizsgákon. A rendezők csomó tapasztalatra tettek szert azáltal, hogy látták, hogyan instruálja egy tanár a zenés színészeket, hogyan elemzi a jelenetek menetét, a színészek pedig jobban beleláttak abba, hogy hogyan képzik a rendezőket. Ezt az teszi szükségessé, sőt, nem is szükségessé, rendkívül hasznossá, hogy megismerik egymást a tanulás kezdetén, és megalapozza, hogy később értékes művészi közösségek jöhessenek létre. Ízelítőt kapnak egymás mesterségéből, mert a színház egy közös művészet, egy nagy közös munka, amiben mindenkinek mindenhez egy kicsit értenie kell. Az egyetem így jól végzi a dolgát, mert konkrét színházi embereket képez.

Selmeczi György: Nagyjából tizenhat évvel ezelőtt bizonyos értelemben szegényesnek és pontatlannak éreztük azt, hogy musical-operett osztály. Az teljesen nyilvánvaló, hogy ha az ember körülnéz a kortárs színház világában, amely egy bármennyire is diffúz és egyre szélsőségesebben polarizálódó világ, akkor azt látjuk, hogy a zene, a zenés műfajok hihetetlen mértékben felértékelődnek. Európa- és világszerte a zenés törekvések hatalmas mennyiségben vannak jelen, és az is nyilvánvaló, hogy úgynevezett all-around művészeket kell képezni. Olyan művészeket, akik nagyon magas szakmai tudással rendelkeznek, és a színpadi létezés minden jelterületén sokat tudnak nyújtani. Szerintem ez volt a nagyon lényeges, és bátran mondhatnánk, hogy az egész színészképzésnek ebben a szellemben kellene zajlania. Vannak is ilyen törekvések az egyetemen belül.

N.E.: Ugyanis színművész és rendező szak van, és ezeknek van zenés szakirány, ez vagyunk mi hivatalosan. Ez csak ilyen házi szöveg, hogy zenés rendező vagy zenés színész.

S.Gy.: A rendező szakon különösen óriási jelentősége van annak, hogy ezt a specifikációt magukévá tegyék. Hiszen a zenés műfaj rendezéséhez olyan mesterségbeli többletre van szükség, hogy a magas szintű képzés elengedhetetlen. Ez az utóbbi 30-40 évben rendkívüli módon felértékelődött.

A.T.: Mióta a rendezői színház széles körben megvalósult, vadul vetették rá magukat sikeres prózai rendezők, hogy zenés műfajokat is rendezzenek: operetteket, musicaleket, operákat. Ezt a folyamatot nem kell megállítani, mert láthatóan szükséges, hogy a hallgatók megkapják azokat a specifikációkat, ami felvértezi őket olyan zenei technikai tudással, műveltséggel és tájékozottsággal, amelyek által jobb minőségben tudják megcsinálni a zenés előadásokat.

S.Gy.: Ezeken kívül pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a zenés műfajoknak olyan dramaturgi-írói háttérrel kell rendelkeznie, ahol a dramaturg képes a műfajnak megfelelően gondolkozni, tudomásul veszi a műfaj specifikus jellegét. Hányszor emlegetjük a rossz librettót vagy az élvezhetetlen szövegkönyveket…

Divattá, trendivé vált gyalázni ezeket a szövegeket, de itt a pillanat, hogy tudatos munkával szembesüljön a fiatal dramaturg-író, hogy micsoda kihívás zenés műfajhoz librettót vagy szövegkönyvet írni.

Kárpáti Péter: A dramaturg osztály esetében nem arról van szó, hogy kifejezetten zenés dramaturgokat képzünk, nem, ők hagyományos színházi dramaturg diplomát kapnak, viszont a három osztály zökkenőmentes együttműködése érdekében beleírtuk a felvételi tájékoztatóba, hogy ez esetben felvételi követelmény az alapszintű zenei műveltség és készség. Ha két év múlva indul egy új dramaturg osztály, esetleg a bábszínészekkel és bábrendezőkkel együtt, akkor nyilván nem a zene, hanem más lesz az aktuális, kiemelt felvételi szempont.

N.E.: Ez az egyetem érzékletes szóval nagyszerű színházcsinálókat akar képezni, és ez a színházcsinálás, theater-making, ahogy azt sok helyen már a képzés nevében is jelzik, most itt, a 21. században úgy alakul, hogy őrületes vágy van a fiatalokban nem specializálódni a szakterületekre. Rengeteg színművésznek jut eszébe, hogy szeretne előadást rendezni, hogy megfogalmazza a saját vízióit, például a dramaturg osztályokból is sokan kerültek ki az elmúlt években olyanok, akik saját előadásokat csinálnak, és bizony rendezőkkel is gyakran előfordul, hogy játszani akarnak, vagy írni.

K.P.: Hivatalosan nem megoldható, hogy induljon egy theater-making szak, ezt nem lehet akkreditáltatni.

S.Gy.: Az, bocsánat, hogy közbevágok, de a féltehetségeknek is egy nyereményszak lenne.

A.T.: Az utóbbi húsz évben megváltozott és felértékelődött a dramaturgok szerepe. Nem csak az előkészítésben, de akár a színházcsinálási munkában is, az előadás létrejöttének a munkájában. Rendező-dramaturg párosok alakulnak ki szerencsésebb esetben, akik együtt végeznek rengeteg munkát. Nagyon szerencsés, hogyha minél korábban kezdődnek az ilyen kontaktusok rendezők és dramaturgok között, hogyha minél korábban belefolynak egy ilyen közös alkotótevékenységbe.

N.E.: Ez igen nagy szervezést igényel, és nem ugyanazokat az embereket érinti. Mondjuk minket négyünket feltétlenül az összes felvételi – ugyan nem valamennyi fordulóján, de – érinteni fog. Viszont ezt elég bonyolult megcsinálni, mert ezerhez közelít a jelentkezők száma. A felvételi követelményekben vannak olyan dolgok, amik kifejezetten zenés műfajokra vonatkoznak, de ezek alapvető műfajismereti elvárások, illetve a színművészek esetében különböző dalok formájában kell affinitásukat bizonyítani. Semmi olyan elvárás nincs, hogy valamiféle konkrét előképzettséggel rendelkezzen a jelentkező, hiszen ezek ötéves képzések. Ha van előképzettség, az persze nagyszerű, gyakran jönnek olyanok felvételizni, akiknek van közük a zenéhez, ha más nem, annyi, hogy nagyszerű kórusokban énekeltek az iskolában, de jönnek olyanok is, akik csak a rádióban hallottak eddig zenét.

S.Gy.: Semmilyen paktum nem lépi át a középfokú oktatásban elérhető szintnek megfelelő tudást. Öt év után indulnak most ezek a szakok, ezáltal nagy a túljelentkezés, sokan vannak, akik úgymond kivárták az idejüket. Feltétlenül el kell mondani, vagy hangsúlyozni kell, hogy a mi egyetemünk bizonyos értelemben egy elitképző intézmény. Elsősorban abban a kontextusban, hogy rengeteg színészképzési műhely van, különböző intézetek és vállalkozások, és a zenés szakirány keltheti azt a benyomást a gondolkodó emberekben, hogy ez egy tévésztárképző, az X-Faktor előszobája. Nagyon sok fiatallal találkozunk a szakjainkból adódóan, és különösen az új típusú musical műfajára jellemző, hogy rabul ejti a média, a marketing. Ezért félreértik a helyzetet, és a vágyaiknak a csúcsa ott van valahol az X-Faktor körül, és nekünk muszáj hangsúlyozni, hogy itt azért művészképzés zajlik. Viszont nem kímélhetjük meg egy jelentkezőnket se attól az élménytől, hogy elvégzi ezt az iskolát, beletesz a fiatal éveiből legalább négyet, majd elmegy egy castingra, de bejön előtte a sarki fűszeres és megnyeri a szerepet. Ez egy ilyen műfaj. Nagyon fontos, hogy azoknak az ambícióit szeretnénk élesztgetni, akik komplex, nagy tudású művész értelmiségiek szeretnének lenni, úgy, hogy még jó színészek, rendezők, vagy dramaturgok is.

N.E.: Nem hiszem, hogy az egy beteljesíthető törekvés, hogy a kulturálatlanságot legyőzzük. Ha valaki megtapasztalja a zenés műfajokhoz való viszonyulás nehézségeit, és hogy micsoda szaktudás kell ahhoz, hogy bármennyire is, de eligazodjunk ezekben a műfajokban, az úgyis érti. Ehhez egy ország színházi kultúrájának kellene megváltozni.  A lenézés abból fakad, hogy nagyon sok gagyi születik. Ha csak megnézzük, milyen zenés műsorokat vagy előadásokat vetít a magyar televízió akár a patinás színházak színpadairól, az alapján azt hiheti az ember, hogy na, a zenés műfaj megvetendő.

S.Gy. Egyébként egy viszonylag szűk réteg gondolja ezt. Ha megmérnénk, hogy a fiatalabb generációk milyen arányban fogyasztják a musicaleket, valószínűleg elég magas számot kapnánk.

K.P.: Az egyetemen nem musicalszínészek képzéséről van szó. Színészeket képzünk. A mostani végzős zenés színész osztály nagy része prózai színházakban is dolgozik, és pontosan ugyanannyira alkalmasak rá, mint a prózai szakon végzettek. Nekik tulajdonképpen a zenés képzés egy pluszt ad úgy, hogy a prózai részből nem vesz el – akárcsak a dramaturgok esetében.

S.Gy.: Ugyanis a zenés szakon végzettekből is igazi sztárok lettek, ők most tulajdonképpen a mainstreamhez tartoznak. Polgár Csaba, Radnay Csilla, Szabó Kimmel Tamás, Wunderlich József, Szilágyi Csenge vagy Nagy Dániel Viktor prózai színészként működnek alapvetően, miközben sikereket aratnak zenés darabokban is.

N.E.: A fiatal értelmiségi generáció, amelyik elutasítóan viszonyul a zenés színházhoz, lát egy előadást az Örkényben, a Katonában vagy a Jurányiban, ahol hét szólamban szólalnak meg kórusok, és fejen állva énekelnek emberek, na, akkor elájul. És ez is zenés színház. Hiszen ma már alig lehet látni olyan előadást, amely ne akarna valamilyen formában zenében is fogalmazni, zenei megközelítéssel árnyalni a mondandóját. Ennek a kihívásnak pedig meg kell felelni, mert négy szólamban is elég nehéz énekelni, nem hogy nyolcban vagy tízben, muszáj megtanulniuk, hogyan kell ezt csinálni.

A.T.: Azt is hozzáfűzném, hogy az egyetemről kikerülő színházi emberek előtt korlátozott lehetőségek állnak. Elképzelhető, hogy a legmagasabb nívón és a legnagyobb igénnyel tanított zenés mesterség elsajátítása után nem épp a legmagasabb igényű ajánlatokat kapják, és ezeket teljesíteniük kell.  Az a remélhető, hogy nem a tömegkultúra megszokott szintjén teljesítik ezeket az elvárásokat, hanem a legmagasabb nívón.

S.Gy.: Igen, ez borzasztóan fontos. A realitáshoz hozzátartozik, hogy ugyan egy diplomával a zsebükben távoznak a hallgatók, de mi már nem tudjuk utána megvédeni őket attól, hogy a pályájuk ne legyen tele olyan nívótlanságokkal, amikkel szemben mi képeztük őket öt éven keresztül. Az a remény megvan, hogy ezeknek a generációknak a színrelépésével elveszik a nívótlanság.

N.E.: A nívótlanság sajnos soha nem tűnhet el. Azt tudjuk ellene tenni, hogy megpróbálunk képezni félgenerációkat, és ahogy egyre többen lesznek ezek a fiatalok, meglesz a remény, hogy tíz-húsz év múlva össze fognak állni, és ezzel a tudással nagy előadásokat hoznak majd létre vagy színházakat alapítanak. Arra bátorítjuk őket, hogy dacoljanak a giccsel, a híggal, és akkor a tudásuk megsokszorozódik. Még akkor is, ha előítéletekkel szemben – és nem csak művészi értelemben vett előítéletekkel szemben – elég tehetetlen az ember.

S.Gy.: Egyik oldalról katasztrofálisan ellenemre van az, amikor kiszolgáltatják magukat a piaci – kereskedelmi és konvencionális – szempontoknak; olyankor vesztésre áll minden, ami érték. Ezzel párhuzamosan a prózai színház felől érkezik egy csomó jó kísérlet. Ezekben a legtöbb problémát az okozza, hogy nagyon erős központosítás zajlik, létrejöttek bizonyos centrumok, amelyek túlhatalmat szereztek, és – legalábbis egyelőre – felszámolták azokat a független és értelmes törekvéseket, amikből lehet egy jobb perspektívát remélni. Senki nem akar mutogatni, de az Opera–Operett–Madách háromszögben létrejött egy hatalmi koncentrátum, akik gyakorlatilag kilóra megvásárolnak minden lehetséges konkurenciát. Azt kell, hogy mondjam, hogy erkölcsileg és művészileg is gyenge a magyar színházvezetési kar.

A.T.: A magyar zenés színjátszás fogalma nem szűkíthető le a hagyományos műfajokra. Vannak a zenés műfajt komolyan művelő intézmények, az Operett, a Madách, a Víg.  Másrészt azonban a színház mint zenés műfaj – a prózai darabok feltöltése zenékkel, a zenei hatások keresése – sokféle törekvésnek ad lehetőséget. Például itt van Mohácsi János és Kovács Márton szoros együttműködése. Náluk az alapvetően prózai darabot átszövi Marci zenéje, továbbá jó példa Pintér Béla sajátos zenés színházi tevékenysége. Ezeket nem nevezzük a szó szoros értelmében zenés színháznak, de azt megállapíthatjuk, hogy náluk és más alkotóknál is a zene egyre nagyobb szerepet követel magának.

N.E.: Magyarországon van igény a különbözőségekre, és a színházaknak ez kihívást jelent, hogy jelentős közönségréteg van az országban, aki a színházba járás során, ha nem is kizárólag, de zenés műfajokat is szeretne látni. Évente három előadásra elmegy ez a néző, vagy megveszi bármelyik vidéki színház bérletét, és csalódott lesz, ha legalább egy zenés produkciót nem lát. Az egy alapvető emberi igény, hogy szeretne ülni a nézőtéren és a legjobb esetben élő zenekarral előadott zenére élő embereket énekelni hallani. Ez nem egy ízlésbeli kérdés, ez alapdolog. Tetszik neki, hogy az ének által lesz szerelmes két ember, mert ez plusz élményt ad. Egyáltalán: az élmény örömöt ad az embernek, a zenén jobban lehet sírni, a zenének jobban lehet örülni, jobban lehet nevetni, és bátran állíthatom, hogy annál csodálatosabb dolog nincs, mint zenés műfajt rendezni, mert fantasztikus hatásokat lehet vele elérni. Nem kell annyit küszködni, hogy megértse a néző, hogy ez ugyan Csehov, de azért tessék rajta nevetni, mert van humora. A zene érthető: azok úgy szerelmesek, ezek meg így. Muszáj csinálni zenés színházat, mert az jár az embereknek. Jó lenne, ha mindig magas színvonalon művelődne. Néha történnek is ilyen események, és az volna még nagyszerű, ha egy-két-három olyan színházi műhely tudna kialakulni, akár Budapesten, akár vidéken, amely a kommersszel szemben kínálna versenyhelyzetet. Hogyha lehetne most egy új operett- vagy zenés színházat is csinálni, amely fiktív Operettszínházba azt a töméntelen fiatalt beengednénk, akik nem csak zenés szakirányon végeztek egyébként az elmúlt tizenhat évben – hiszen a prózai színészek között és a rendezők között is végeznek olyanok, akik a zenés műfajban jártasak –, és akik ezekről a műfajokról a saját ízlésükkel, finom iróniával, rálátással és speciális megközelítéssel elmondhatnák előadásokkal a véleményüket, akkor kiderülne, hogy azt is ugyanannyi ember nézné boldogan. De ez valószínűleg soha nem fog létrejönni.

A.T.: Az egész egyetemi képzés lényege, hogy már az oktatás éveiben megtalálják egymást azok, akik hasonlóan gondolkodnak. Az alkotói szövetségek, közösségek kialakulása magától értetődő folyamat kell legyen.

N.E: Az csodálatos dolog, ha ki tudnak alakulni alkotópárosok, és a világ legjobb színházát lehetne csinálni az ezekből az osztályokból kikerült fiatalokkal, de én nem azt a jövőt képzelem el nekik, hogy ha már az öt évből három és felet teljes összezártságban élnek – ami egyébként a tanulás egy nagyon fontos fázisa –, akkor továbbra is az egyetemen megismert arcokkal dolgozzanak együtt. Az a jó a pályájuk első néhány évében, ha kimozdulnak, kiszakadnak ebből a közegből, ahol csak egymással voltak, és bekerülnek mindenféle magas, közepes és alacsony színvonalú produkciókba. Ha játszhatnak a legkülönfélébb színházakban Budapesten és vidéken, mert örülök, ha megtapasztalják, hogy ebben a különösen vízfejű országban a fővárostól távol is lehet alkotni és gondolkozni színházról, és sokat kell tanulniuk azoktól a szakemberektől, akiket ott látnak dolgozni. A generációk találkozása szerintem rendkívül fontos a színházcsinálásban. Ha fiatalokat tanít az ember, akkor azt kívánja nekik, hogy mindenfele forduljanak meg és csináljanak minél különbözőbb dolgokat, de ha belőlük az a felhajtóerő jön, hogy hisznek valamiben és ezért közösen csinálnak színházat, azt mindenképp értékelni kell.

K.P.: Kíváncsian várjuk, mi fog ebből kisülni, mert eddig ugyan csak a szépségeiről beszélgettünk az együttműködésnek, de vannak nehézségei is annak, hogyan lehet összehangolni a különböző területeket. Az együttműködés mellett hogyan teremtsük meg az egyes osztályok függetlenségét, nem lesz könnyű megtalálni az egyensúlyt, hogy mennyi legyen a közös munka, a közös óra, és mennyi legyen külön. Várhatóan ez nem lesz konfliktusmentes, hiszen körülbelül harminc hallgató lesz a kupacban és sok-sok tanár.

S.Gy.: Én harminckilenc éve tanítok ezen az egyetemen, és azt látom, hogy kopik a hierarchiában való gondolkodás, más a viszony a hierarchiához. Nincsenek tanársegédek, ami az én konzervatív szemléletem szerint nem jó, ezért nagyon fontos változás, hogy most jönnek fiatalok és segítik a munkánkat.

K.P.: Nálunk, a dramaturgoknál két fiatal, állandó munkatárs lesz: Fekete Ádám és a tavaly végzett Kukk Zsófia. De több más, korábbi tanítványunkat szeretném a képzésbe bevonni.

N.E.: Én nagyon várom a közös munkát Péterrel például, mert én egy fokkal hagyományőrzőbb vagyok, ő nyitottabb sok mindenben, és nagyon sokat várok attól, hogy engem is felszabadítson egy kicsit ez az együttműködés. Sok fiatalt szeretnénk magunk mellett tudni. Ami eddig biztos, hogy Polgár Csaba beszáll és részt vesz a színészek oktatásában, Koltai M. Gáborral tárgyalunk, hogy bármelyik osztály tanításába társuljon be, illetve Porogi Dorka, egy Marosvásárhelyen végzett fiatal rendező is elkezd velünk dolgozni. Meg azért lássuk be, mi négyen összetéve nem vagyunk mai csirkék, nem is teljesen egy generáció vagyunk, hanem mondjuk másfél. Egyrészt csodálatos megtalálni a közös nyelvet a 18-20 évesekkel, másrészt viszont nagyon nehéz, és szükség van arra, hogy különböző korosztályok és látásmódok adódjanak össze, és a nálunk fiatalabbak hidat és átjárást teremtsenek, segítsenek nekünk értelmezni a jelen időt. És nem utolsó sorban kezdjék el elsajátítani, fejleszteni és meghaladni azt a módszert, amin tizenhat éve dolgozunk.