dunszt.sk

kultmag

A Quimby nem rohan a forradalomba

Úgy hullámzik végig a magyar társadalom testén az ellenállás reménye, mint hernyó testén a mozgás. Időzíteni sem lehetett volna jobban, ahogy ebben a zajban egymásra talált a komoly- és a könnyűzene. Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar május 7-i Vörösmarty téri koncertje hatalmas tömegeket mozgatott meg, hatalmasabbat, mint amit pusztán a zene ereje bírna. A Quimby pedig egy nappal korábban az internet nyilvánossága számára osztotta meg szolid kampánnyal legújabb, Forradalom című dalát – ami akár szeretné, akár nem, szintén több mint zene.

Annyival talán le is tudhatjuk a politikai vonalat, hogy mivel a magyar hernyó szelvényei külön-külön mozdulnak, így nehéz általánossá tenni az elégedetlenséget, hacsak… Attól tartok, a három pont a „hacsak” után nem a zene világából jön majd. Talán még Fischer Iván s a Fesztiválzenekar repertoárja sem olyan nagy, hogy ingyen koncertekkel kormányt váltson. A Quimby pedig nem is akar mást, mint hogy tegye fel a kezét, „aki nem akar félni! / Segget nyalni, kussban remélni”, forradalmat inkább, kösz, nem, bár a szöveg kétértelműsége miatt ez utóbbi nem annyira biztos. Pedig ha tudnák, hogy a forradalom a „legnagyobb extázis” – miként Lenin nevezte…

 

 

Zajosan indul a Forradalom, pergők, katonás feszesség, majd energikus zúzás, amit csak a nagyobb fokozás előtt kötelező halkabb-nyugodtabb betét szakít meg. Miközben a feszesség, a karcosság mintha határozott Európa Kiadó- (hetvenes évek végi, nyolcvanas évekbeli David Bowie-) utalást (utánérzést?) mutatna. Nem rossz, bár nem meggyőző.

Kiss Tibor szövege azonban ennél tompább, közhelyesebb. A magát komolyan vevő dalszövegben kevésnek tűnnek az olyan megoldások, mint például: „Fegyverkeznek a fegyvertelenek”, vagy „Felgyújtják majd a kukákat a randalírozók” stb. Illetve túl soknak: „A másik éppen meghágja magát / Mind a kétféleképpen”. Ha reccsen a csont, és omlik a rendszer, abból új világ lehet, s vannak barmok, akik ezt elhiszik – mondja a szöveg. És oké, hogy nem éri meg az energiát, ha a bársonyszékbe új majom kerül, értette azt már Weöres Sándor is, hogy „a majmoké a világ” (lásd még: Koncz Zsuzsa, Halász Judit, a Ghymes feldolgozásait). No de akkor miről is beszélünk, beszél a szöveg? Vagy ha ennek ellenére mégis legyen „forradalom” (pl.: „Hát üvöltsön akinek tetszik a zaj!”), akkor abban mi a jó? Főleg, ha „Az emberiség jövője ott van / Mindannyiunk kezében”… Hogy semminek nincs értelme? Így van. De erről a Forradalom érdekesen beszél?

Az utóbbi időben megmutatkozik az ellenállás ereje, amiből két út következik. Ki lehet használni ezeket az erőfeszítéseket akár saját célra is, vagy rájuk hangolódni, energiát adni a közösbe. Lehet úgy csinálni az elsőt, hogy a másodikat eredményezi, és fordítva, nem beszélve a két végpont közötti átmenetekről, köztük az ironikus szemlélődésről. Nem mintha nem feltételeznék jó szándékot a Quimby részéről, de nem mindig a szándék számít, főleg, ha megkérdőjelezhető közben a minőség. Ami biztos, hogy a forradalom megeszi a gyermekeit, a zenét pedig olykor még a lehelete is agyonnyomja.