dunszt.sk

kultmag

Színház és identitás

Interjú Czajlik József rendezővel, a Kassai Thália Színház igazgatójával két részben – első rész.

 

Czajlik József (Fotó ifj. Szaszák György)
Czajlik József (Fotó ifj. Szaszák György)

A Kassai Thália Színház a 2016/2017-es évadot a negatív identitásra és a társadalmi megosztottság problémáira építi, összefogva a Komáromi Jókai Színházzal. Honnan jött az ötlet a két évadterv összehangolására, illetve arra, hogy Székely Csaba Bányavakság című darabját közösen vigye színre a két színház?

A legfontosabb számomra az, hogy ezt a kérdést a közös munkáról egyáltalán föl lehet tenni. Egy hosszú folyamat eredménye, hogy végre sikerült megtalálnunk Tóth Tiborral, a Komáromi Jókai Színház igazgatójával a közös hangot, aztán a központi gondolatot is a színházi évadunkra vonatkozólag, ami náluk a társadalmi megosztottság problémája lesz, nálunk pedig a negatív identitásé. Egy dunaszerdahelyi pszichológus ismerősöm mesélte, hogy az 1990-es évek közepén volt egy szociológiai kutatás a szlovákiai magyar emberek identitástudatával kapcsolatosan. Széles skálán mérték ezt a kérdést, becsapós válaszlehetőségek is voltak, hogy később kiszűrjék a tudatosan adott nem igaz állításokat, és akkor az derült ki, hogy a felvidéki, illetve a szlovákiai magyarok ún. negatív identitásban állapítják meg saját létezésüket. A leggyakoribb önmeghatározások olyanok voltak, hogy „nem vagyok magyarországi magyar”, „nem vagyok szlovák”, satöbbi.

 

Mondjuk azt egyébként is könnyebb meghatározni, hogy mi nem vagyok.

Igen, csakhogy ha körülnézünk itt, a Kárpát-medencében a történelmi események során peremvidékre került közösségeknél, akkor azt látjuk, hogy nálunk a legmeghatározatlanabb az identitás kérdése. Az 1965-ös nagy csallóközi árvízig nem is volt szó arról, hogy mi egy közösség lennénk. Akkor történt az első társadalmi összefogás, és önmagunk közösségként való meghatározása szintén akkor indulhatott el. Mi ezt a folyamatot szeretnénk tovább segíteni. Nagyon fontos lenne egyfajta befelé figyelés, mikor arról gondolkodunk, hogy mi határoz meg minket. Mi az, amire azt mondjuk, ez kimondottan szlovákiai magyar, vagy felvidéki magyar, általunk teremtett érték.

A társadalmi megosztottság pedig már szinte közhelyszerűen van jelen az életünkben. Egy ilyen technikailag fejlett társadalmat egyébként is a szubjektivizálódás, az atomizálódás jellemez. Az egyén számtalan módon jelen tud lenni a világban, egy egyre nagyobb hatósugarú körben, ami elsősorban önmagát jelenti. Az egymásra szorultságunk viszont láthatatlanabb, kevésbé rengeti meg az életünk alapjait. A mindnyájunk számára feltevődő általános emberi kérdésekre, amelyek néha nagyon kemény kérdések, nehezen tudunk választ adni. Próbálkozás közben pedig óriási ütközések vannak. Bár önmagában ez még nem volna gond. Számunkra az az alapvető kérdés, hogy ebben a közegben hogyan tudunk platformot teremteni arra, hogy megbeszéljük, mi is az, ami elválaszt bennünket, és hogy mit tudunk jobbá tenni. Ezért gondoltuk azt, hogy ezzel a gesztussal, a két színház összefogásával a fizikai, művészi és gondolati távolságok dacára létrehozunk egy közös színházi előadást.

 

Melyek azok a jellemző jegyek (a földrajzit és a kisebbségit kivéve, persze), amelyekkel a két színház egymáshoz kapcsolódik? Vannak közös művészi tapasztalataitok, és azonosak-e egyáltalán a nézői elvárások?

A Jókai Színház is utazó színház, bár ők kevesebbet tájolnak, mint mi, mert az arrafelé inkább egy tömbben élő magyarság számára Komárom könnyebben elérhető. Nálunk annak érdekében, hogy az egymástól elszigeteltebb, távolibb területeken élő magyar közönséghez eljussunk, több energiát kell kifejteni. De van közös tapasztalatunk, van közös tőkénk. Azt is nagyon fontos dolognak tartom, hogy a friss áramlatokat és a jó kortárs műveket behozzuk a köztudatba. A Thália Színháznak ez egy alapvetése. Forgács Miklós dramaturggal, Lakatos Robival, a színház zenei vezetőjével és Kántor Kata koreográfussal mindig is arra törekedtünk, hogy minden évadban legyen valamilyen kortárs darabunk. A Komáromi Jókai Színház repertoárjában szintén mindig van kortárs magyar színmű, a Bányavidék-trilógia első darabját, a Bányavirágot ők már bemutatták.

Az azonos nézői elvárásokkal kapcsolatban pedig azt tudom mondani, hogy széles közönséget akarunk megszólítani, de ne felejtsük el, hogy Székely Csaba Bányavaksága egy nagyon jól megírt, igényes színdarab, nem egy kommersz. És mint ilyen, mindenképpen az igényesebb, nyitottabb nézőket fogja megszólítani.

 

Mizantróp – Rendező Czajlik József (Fotó Tóth Emese)
Mizantróp – Rendező Czajlik József (Fotó Tóth Emese)

 

Nekem volt szerencsém látni a marosvásárhelyi Yorick stúdiósok Bányavakságát és a pesti Pinceszínház „Bánya-sorozatát” is. Két évvel ezelőtt pedig, amikor látható volt itt a Tháliában a kaposváriak Bányavaksága, akkor találkozni lehetett olyan nézői, sőt kritikusi hozzáállással, amely ennek a darabnak a problémakörét valamiféle raritásnak, erdélyi egzotikumnak látta. Mintha nekünk, itt a világon semmi közünk se volna hozzá. Az igényesebb nézőtől persze elvárható, hogy túl lásson az erdélyi környezeten, de engem az érdekelne, hogy a közönséget kell-e jól ismerni, vagy kifejezetten egy közönségképző program szükségeltetik a színház részéről ahhoz, hogy egy ilyen típusú darab a nézőnél betaláljon, és hogy identitásképző vagy azt megerősítő dolog lehessen?

Ahogy korábban már utaltam rá, a peremvidékre került kis közösségek jóformán elszigetelődtek egymástól, olyan értelemben is, hogy teljesen más problémái vannak, mondjuk, az erdélyi magyarságnak, mint a vajdaságinak vagy a felvidékinek. De hát ettől még egy amerikai drámánál vagy filmnél se tesszük fel a kérdést, hogy mi közöm van nekem ehhez a chicagói történethez. A személyneveket és a földrajzi helyeket sem változtatjukmeg annak kedvéért, hogy közelebb hozzuk magunkhoz az adott problémát. Nem mondjuk a „Jean beült az Eiffel-toronyba” helyett, hogy „János beült a Tisza tavi kilátóba”.

 

Persze, csakhogy a példád a globalizáció ügyét érinti. Egy világpiacra készült amerikai film másféle kulturális kódokat működtet, mint egy Székely-dráma. A marosvásárhelyi Yorick stúdiósoknál Székely Csaba drámája az „anyanyelvükön” szólalt meg, a pesti pinceszínházas előadáson meg látszott, hogy adaptáció.

Azt gondolom, hogy az előadás a színészi játék meg a rendezés során válik személyessé. Az értelmezési lehetőségeknek viszont én nem tudok határt szabni. A rendezői koncepcióért felelősséget vállalok, de azért nem, hogy a darab kinél hová talál be. Tény, hogy van egy nagyon erős közös gondolat és szándék, van egy erős csapat is, és ezek általában megtermékenyítőleg hatnak. Úgyhogy minden remény megvan arra, hogy egy jó előadás szülessen. Az elgondolkodtató előadások egyébként megosztóak tudnak lenni, és ez Bányavakság pont nem a „wellness”-színház kategóriája, hanem a gondolkodtató színházé. A mi profilunkban, akárcsak a komáromi színházéban ez is, az is jelen van. A nézői befogadás tekintetében pedig nyilván nem a „tetszik – nem tetszik” mérlegen fogunk egyensúlyozni, hanem a „fontos-e vagy nem fontos” között. Szóval az sincs ellenemre, hogy ez a Bányavakság akár viharokat is kavarjon.

 

Játsszuk azt, hogy... ALMA – Rendező Kántor Katalin (Fotó Mészáros Csaba)
Játsszuk azt, hogy… ALMA – Rendező Kántor Katalin (Fotó Mészáros Csaba)

 

Visszatérve a társadalmi megosztottság és identitás ügyére. Ebben a világháborút követő tárgyalások révén létrehozott államalakulatban a magyarság számára ma is általános tapasztalat, hogy nagyon gyenge a kelet–nyugat irányú koherencia – a kultúra bármelyik területét nézzem is. Időről időre felvetődik a kérdés, hogy van-e specifikus jegyekkel leírható szlovákiai magyar dráma, vagy akár irodalom. Önkritikusan azt is meg kell jegyezzem, hogy én se Pozsonyt figyelem elsősorban, ha orientálódni akarok, hanem Pestet. Hozzám, kelet-szlovákiai magyarhoz közelebb is van Pest, mint Pozsony, mindenféle értelemben. Ez a Pest-központúság (hagyományilag, történetileg) egyáltalán normális? És mennyiben érinti az itten színházművészetet?

A szlovákiai színházművészetben ez a „kelet–nyugat kérdés” most gyakorlatilag úgy van, hogy Tóth Tibor, a keleti ember, egy nyugat-szlovákiai színház élén áll, én pedig dunaszerdahelyiként egy kelet-szlovákiai színházat vezetek. Én ebbe a közösségbe fektetem az energiáimat, ő pedig abba a közösségbe. Az egyértelmű, hogy peremhelyzetben vagyunk, szakmai értelemben is. Az, hogy magyar nyelvű kisebbségi színházat csinálunk, kétszer annyi energiát kíván tőlünk is, a befogadóktól is. A szlovák színházi szakmával egyébként nagyon kiegyensúlyozott a viszonyunk, de nekünk mindig nagyot kell ugrani ahhoz, hogy valóban láthatóvá váljunk. A magyar szakmával hasonló a helyzet, mert természetesen ők is elsősorban önmagukra figyelnek. Persze egy ilyen peremhelyzetet nemcsak „kirekesztettségként” lehet megélni, hanem inkubátor-helyzetnek is. Bizonygatnom például az égvilágon semmit sem kell. Mert abban a pillanatban, ahogy bemegyek a színház fenntartójához, a Kassa megyei önkormányzathoz, a magyar színházi érdeket védem, anélkül hogy ezt külön a zászlómra tűzném. Ebben az értelemben nekünk nem kell identitási problémákkal küzdenünk, és még csak el sem kell magunkat helyezni semmilyen politikai palettán. És ez egy nyugalmi állapotot is ad.

Ugyanez elképzelhetetlen lenne Magyarországon, ahol most egyszerűen máshol törnek ezek a társadalmi viszonyok. A független gondolatiságnak, vagy a politikai befolyástól való elhatárolódásnak ott most nem terem babér. Nálunk viszont egyértelmű: magyar intézmény vagyunk, szlovák intézményekkel dolgozunk együtt. Magyarul játszunk, nem is akarunk máshogy játszani. Kész, tiszta sor, nem kell oldani.

 

Számodra fontos, hogy a színházat Pesten is ismerjék, illetve elismerjék?

Rendszeresen kapunk meghívásokat Budapestre, fesztiválokra is járunk, tehát jelen vagyunk Magyarországon is, de ez nem elég. Budapesten, mondjuk, egy nap száz játszóhelyen van színházi előadás, így ahhoz, hogy valaki ott nevet szerezzen, vagy egy állandó, nagyon intenzív jelenlét kell, vagy egy óriási, zajos siker. Ha egy színház bekerül a kritikusi figyelem központjába, az szakmai értelemben elég lehet. A néző szempontjai viszont mások. Azokon a helyeken, ahová rendszeresen meghívnak, a közönség már ismerhet minket. Viszont nem tudom, hogy nekem ez mennyire lehet célom. Annak persze örülök, ha minél többet játszhatunk Pesten is. Viszont, hogy szakmai értelemben hová helyeznek el minket, az azért fontosabb ennél, mert azok a vélemények jutnak el a „pénzosztó” helyekre, ahonnan a támogatásokat kapjuk.

 

Mirandolina, te drága – Rendező Mikó István (Fotó Tóth Emese)
Mirandolina, te drága – Rendező Mikó István (Fotó Tóth Emese)

 

Többször elmondtad, hogy a kassai Thália népszínház. A fogalom történetéről tudjuk, hogy a második világháború utáni Európában, a franciáknál indult el, és az volt a célja, hogy az európai kultúra, úgy is mint humanizációs eszköz, a színházak által tömegkultúrává váljon. A népszínházi mozgalomnak aztán különböző korszakai és variánsai voltak, és időről időre újradefiniálták a fogalmat a színházcsinálók is. Te mit értesz az alatt, hogy a Thália népszínház?

Anno, amikor megpályáztam a Thália igazgatói posztját, azok, akik nem szerették volna, hogy megkapjam, azzal érveltek, hogy ún. „lila előadásokat” hozok létre. Erre válaszoltam, hogy ez továbbra is népszínház lesz, azaz különféle zsánerű darabokat játszunk majd. Hogy nem a profilon, hanem a bemutatott darabok minőségén szeretnék változtatni. Amíg a színház nem tudja különböző külső pénzforrások nélkül ellátni a feladatát, addig nem is tűzhet ki más célt maga elé. El lehet játszani ugyan a gondolattal, hogy legyen egy igazi, széles értelemben vett népszínház a komáromi, és legyen egy nagyon minőségi, urbánus művészszínház a Thália, komoly nézőszámmal, de már ott befulladna a dolog, hogy Kassán nincs annyi néző, hogy egy ilyet eltartson. Szlovák nézőnk sincs annyi, bár már ötödik éve feliratozzuk az előadásainkat.

Nekünk igenis előrelátónak kell lennünk, és gondosan kell terveznünk. Játszanunk kell olyan darabokat is, amelyekből pénzt van, és a nézőszám is növekszik, meg persze olyanokat is, amelyekkel fesztiválokra járunk, és a szakmai nívónkat emeljük. Mert így tudjuk az egyensúlyt megtartani. Erre én nem látok egyelőre más módot, jobb stratégiát.

 

Az interjú folytatása itt érhető el

Fotók: http://www.thaliaszinhaz.sk/new/; www.amikassa.sk