dunszt.sk

kultmag

Színház és identitás (2)

Interjú Czajlik József rendezővel, a Kassai Thália Színház igazgatójával két részben – második rész. (Az első rész itt érhető el)

 

Czajlik József
Czajlik József

 

Az elmúlt évad kiemelkedő előadása a Kerékgyártó-regényből írt Rükverc volt, amivel szemben  nekem megvoltak a magam esztétikai kifogásai, amikről már többször beszéltünk. Kezdve a közönség megszólításának módjától a történet szlovákiai magyar kontextusba helyezéséig. Ami a közönséget illeti, nagy részük rendkívül szerette, egy kisebb részük meg rendkívüli módon nem szerette a Rükvercet. Persze az azért nyilvánvaló volt, hogy ez egy fontos előadás a Thália történetében. Te mit gondolsz erről?

A Rükverc az egyik legsikeresebb darabunk. A kisvárdai határon túli magyar színházak fesztiválján ez a három és fél órás, provokatív, „szabadszájú” színdarab közönségdíjas lett. Ez egy óriási elismerés, mert ezek szerint megértették, hogy tetszik, nem tetszik, itt valami nagyon erőteljesen és világosan ki lett terítve, és hogy ez a darab bizony rólunk szól. Mert a közönségdíj általában ezt az egyszerű üzenetet közvetíti. Egy szakmai díj nem feltétlenül ezt mondja. Sokszor van úgy, hogy a közönségdíjnak egy rendező nem örül annyira, mint egy szakmainak, de ez hülyeség. Mert kinek játszunk, ha nem a nézőnek.

Részt vettünk még a turócszentmártoni „Dotyky a spojenia” [Érintések és kapcsolatok] elnevezésű színházi fesztiválon is, ami Szlovákia egyik legrangosabb fesztiválja, aztán a Divadelná Nitrá-n [nyitrai nemzetközi színházi fesztivál], amelyen a Kassai Thália Színház még soha nem vett részt. Itt kapta meg Gál Tomi a legjobb férfi alakítás Dosky [Deszkák] díját. Hogy szlovákiai magyar színészként magyar előadásban valaki ilyen díjat kapjon, arra eddig még nem volt példa.

 

Mi volt az, ami a szlovák színházi szakmát így megfogta?

Nem tudom, rászavaztak. Többségi szavazás volt, én meg nem kérdeztem meg erről külön-külön az embereket. Ez az előadás véleményt közöl. Színházi formától és témától függetlenül én mindig egy közösségi álláspontot prezentálok, és formálni is azt szeretném. Biztos vagyok abban, hogy egy erősen kultúrafogyasztó társadalomban egy színházi bemutatót ugyanúgy várnak, mint mondjuk egy Goldman-jelentést, vagy a miniszterelnöki évértékelőt. Vagy legalábbis úgy kéne várni. Tehát a Rükverc fogadtatása számomra mindenképp sikertörténet, mert először sikerült kiemelni a kassai színházat a „tetszik – nem tetszik” relációból. Magyarországon a 7óra7 minden évben megnevezi a negyven legfontosabb előadást, és a Rükverc köztük volt. Ezek egyértelműsítő dolgok. Ilyen értelemben az már nem is fontos, hogy ezt az előadást szeretik-e, vagy nem. Nem azért csinálok színházat. És megsértődni sem fogok azon, ha egy előadásomat valaki nem szereti. Csak az számít, hogy eljöjjön megnézni a következőt is.

 

 

Világos. Meg egyébként is tudjuk, hogy a néző, még a profi néző is „szektásodik”. Azaz kialakul egy színházi gondolkodása és ízlése, ami miatt azok az előadások fogják őt megszólítani, amelyek ezzel kompatibilisek. Az különben is nonszensz, hogy mindenki mindenféle színházat ugyanolyan nyitottsággal, érzékenységgel fogadjon. De egyébként érdekelnek a nézői visszhangok?

Azoknál az előadásoknál érdekelnek, amelyek a „tetszik – nem tetszik” tengelyen mozognak. Mert az nem lehet, hogy a nézőknek legalább a nyolcvan százaléka ne boldogan jöjjön ki egy vígjátékról vagy egy operettről. Az a színházigazgató, akit ez nem érdekel, zárja be az ajtót, menjen haza. A komoly gondolatiságú előadásoknál a siker csak az elvárásaimon túlmutató plusz érték, amiért persze hálás vagyok. Azt viszont borítékolni lehet, hogy egy ilyen színdarab nem fog annyi embert megszólítani. Vannak, akik fejvesztve rohannak ki a nézőtérről, hogy ilyet aztán soha többé!

Nyilván hogyha egy művészszínházat igazgatnék, nem beszélhetnék így. Mert akkor nekem igenis az lenne a feladatom, hogy mágnesként vonzzam a legigényesebb színháznézőket, és akarnom kellene, hogy értékeljék az előadást. Mert akkor ott már nincs kibúvó.

 

Az idei kisvárdai fesztiválra az általad rendezett Moliére-t, a Mizantrópot hívták meg. Az előadás kapcsán Soóky László az Irodalmi Szemle-beli kritikájában a színészvezetést és legfőképp a nyolc színész, Petrik Szilárd, Ollé Erik, Benkő Géza, Varga Szilvia, Szabadi Emőke, Latóczky Katalin, Madarász Máté és Nádasdi Péter munkáját méltatja. Mennyire stabil most a Thália társulata?

Szakmai értelemben nincs stabil társulat. Ez egy állandó, idealista törekvés, ami eleve kudarcra van ítélve. És csak akkor jön össze egy-egy időre, ha mindenki dolgozik rajta. Egy elképesztő nagy energiákat igénylő rendszernek a fenntartásáról van itt szó ugyanis, amihez rengeteg tudás, információ kell. Viszont nagyon kevés elég ahhoz, hogy a rendszer destabilizálódjon. Ettől eltekintve, úgy gondolom, most jobban szót értek a társulattal, mint mondjuk öt éve. Tehát a viszonyaink stabilabbnak mondhatók. Jobban ismerjük és már jobban is értjük egymást. Ritkábban értünk és magyarázunk félre dolgokat. Az biztos, hogy őszintébbek vagyunk egymással. Már amennyire egyáltalán őszinteséget lehet elvárnia a beosztottaktól egy igazgatói pozícióban lévő embernek. Ennek az erősen differenciált viszonyrendszernek mindenesetre van egy hitelességi szintje, én ezt keresem, és arra buzdítom a társaimat, hogy ők is ezt tegyék. A hitelességi szint keresésében tehát már stabilabbak vagyunk.

 

 

A Thália és Káva Kulturális Műhely közt is elindult egy közös színházi nevelési projekt, amelynek célcsoportja a diákok. Milyen az együttműködés a két társulat között?

A kávások az egyik legrégibb együttműködő partnereink. Még 2011 májusában találkoztam Budapesten Takács Gáborral, a Káva vezetőjével, és azóta folyamatos munkakapcsolatban vagyunk. Az Akárkik című tantermi előadásunkat a mai napig játsszuk, és idén decemberben is lesz egy közös bemutatónk. Ugyan a tervezettnél szerényebb formában, mert a kávások csak témavezetőként lesznek jelen, színészként sajnos nem.

Ők teljesen a pályázati rendszernek vannak kiszolgáltatva, ezért rendszeresen részt veszünk mi is a pályázataikban, meghívó félként.

 

Azokból a diákokból, akik részt vesznek ezeken a tantermi előadásokon, lesz majd Thália-közönség?

Szerintem lesz. Több olyan helyen jártunk, ahol a diákok megkérdezték, hogy ez-e a színház, mert ha igen, akkor ők oda járni akarnak. De van itt egy még fontosabb kérdés is, nevezetesen, hogy lesz-e ezekből az emberekből közösség. Ennek a komplex színházi nevelési programnak, azaz „a résztvevő színházának” az a lényege ugyanis, hogy az ember a „résztvevőségét” erősítse a saját közegében, a problémák megoldásakor.

 

De hát a színház egyik lényege is az volna, hogy azt a bizonyos közösségi lényt, a zoon politikont szólítsa meg bennünk.

Én pedig komolyan mondom, hogy csak egy kicsit lennék szomorú, ha az egyik előadásunkra azért nem jönne senki, mert éppen valami elképesztően fontos társadalmi építményen dolgozik a közösség. Mert előbb azt kell megoldani, hogy aztán nyugodtabban és még többen járhassanak színházba. Ez az a fajta résztvevőség, amire ez a rendszer tanít.

 

 

Melyik munkádat tartod a legfontosabbnak, legsikeresebbnek? Vagy fogalmazzunk meg egy másik, egy kézre állóbb „leg”-et!

Melyikkel vagyok a legmegelégedettebb, vagy melyiket tartom a saját sikeremnek? Hát erre nem tudok egyértelmű választ adni, mert az én életemben ezek szakaszos dolgok, és óhatatlanul van egy elengedés minden szakasz végén. A rendező sokáig egyedül dolgozik, a következő fázisban a dramaturggal, a díszlet- és jelmeztervezővel, a koreográfussal stb. Aztán lassan közelít a színészek felé, ott van egy nagyon intenzív munkafolyamat, amibe egyszerűen bele kell szeretni. Aki erre nem képes, az nem fog tudni átadni semmilyen gondolatot. És a végén azt is el kell engedni. Bármilyen jó volt, akármennyi boldogságot okozott, annak ott vége van. Épp ezért nincsenek afféle dédelgetések, mert azok fájdalmasak. Ez egy ilyen emberi vonala a rendezésnek.

Ami pedig a sikert illeti, sokszor van olyan előadás, ami mondjuk nekem, rendezőként nem hozott sikert, de a társulatnak óriási muníciót adott. Ennek a gyümölcseit később látom. Van olyan is, ami számomra siker volt, de se a társulat, se a nézők nem tartották annak. És van olyan, amikor minden összejön. Ebben az értelemben az utóbbi időben egyértelműen a Rükverc és a Mizantróp volt a két „leg”.

 

Minden évben nagy élmény számomra a kisvárdai fesztivál. Érdekes tapasztalat viszont, hogy milyen feltűnően különböznek ezek a magyar színházak egymástól. Erdély is, a Vajdaság is más világ, mint mi. Leírhatók azok a megkülönböztető jegyek, amelyekkel a szlovákiai magyar színház jellemezhető? A magyar színházi kultúra miben más, mint a szlovák?

Kisvárda és a Mizantróp kapcsán el kell mondanom, hogy nagyon csalódott voltam, és tulajdonképpen ez az állandó és visszatérő gondolatom, hogy ide soha többé nem fogok eljönni. Mert a Rákóczi Stúdió, a hely, ahol játszottunk, mindenre alkalmas volt, csak arra nem, hogy ez az előadás ott megszólaljon. Ahhoz, hogy valaki egy ilyen témának megnyíljon, majdhogynem egy szeretkezés-közeli szituációt kell elgondolnia. Ez az intimitás ott nem volt meg. Ha a nem megfelelő körülmények miatt csak nyomokban tartalmazza magát az előadás, akkor teljesen felesleges elvinni.

 

Szerintem az idén inkább az hozta Kisvárdán hátrányos helyzetbe a Mizantrópot, hogy olyan monstruózus előadások közelébe került, mint a marosvásárhelyiek Nyugalomja és a sepsiszentgyörgyiek Úrhatnám polgára.

De hogy a kérdésedre válaszoljak, hogy miben más a magyar színházi kultúra, mint a szlovák. Éppen ma reggel kaptam egy felkérést a Színház laptól. Boros Kinga erdélyi kritikus megszólaltat majd színházi alkotókat a Vajdaságból, Erdélyből, Felvidékről, akiknek pont ezt a kérdést fogja feltenni, rétegzettebb formában. Azzal kapcsolatban, hogy milyen fogalmakba próbáljuk beszűkíteni a kérdéskört, szerintem már megérett az idő a nyelvújításra. Mert az erről való beszédmód csontvázzá merevedett. Vegyük példának a már említett „inkubátor”-helyzetünket. Akármennyire is furcsa, mi egyáltalán nem vagyunk olyan présben, mint egy magyarországi vagy egy romániai magyar színház. Egyáltalán nem. Erdélyben például sokkal több a kőszínház, magyar pártból is több van. A színházi világ is sokkal szerteágazóbb, de közben mégis egységesebb, a networking szintén sokkal jobban működik náluk. Ők nagyon gazdag belső világot élnek. Mi egy kicsit elszigeteltebbek vagyunk, viszont nem vagyunk akkora társadalmi nyomás alatt.

A két színházi kultúra (szlovák–magyar) esztétikai különbözőségét nagyon nehéz egy interjú során kifejteni, főleg úgy, hogy színházesztéta sem vagyok. Fontos és megjegyzendő különbség, hogy Magyarországon több a konkrét társadalmi problémákra reflektáló, történelmi eseményeket új fénybe helyező és a közállapotokat megjelenítő politizáló színházi előadás. Mintha az alkotók és a befogadók is jobban bíznának a színház társadalomra gyakorolt hatásában. A szlovákiaiban viszont több az epikus, lírai, atmoszferikus elem a magyar nyersességével szemben. Tömören ennyi.

 

 Azért az néha hasznos tud lenni, ha társadalmi nyomás alatt van egy színház.

Azt a „nyomást”, hogy Szlovákiában csinálunk kisebbségi magyar színházat, én már szinte természetesnek veszem. Ezek a viszonyok egy életre adottak. Az a fajta megosztottság, ami a magyarországi politika következménye, egy olyan jelenség, ami az utóbbi időben meghatározza a kultúrpolitikát is. Hogy ez nálunk hová vezet, nem tudom. De az biztos, hogy új fogalmakra lesz szükség ahhoz, hogy erről beszélni tudjunk.

 

Kassai Thália Színház – Márai Stúdió
Kassai Thália Színház – Márai Stúdió

 

Mit gondolsz, mi elég nyitottak vagyunk más színházi kultúrák felé?

A határok mindenesetre átjárhatóbbak, és ugyan ki mondaná meg nekem, hogy csak Magyarország felé nyissak. Nyithatok én mondjuk Erdély felé, vagy a Vajdaság felé is. A tavalyi évadban például Nagyváradon, Szabadkán és Kassán rendeztem, és tulajdonképpen semmilyen különbséget nem láttam a színházról való gondolkodást illetőleg. Persze minden társulás más kondícióban van, más a „stabilitásuk”, de a színházról való tudásunk össze van kapcsolódva. Ismerjük a trendeket, a legfontosabb alkotókat, a legerősebb előadásokat, a legjobb drámákat, a fiatal tehetségeket – és az anyaország felé nézve ez egy közös tudás. Tehát ha én azt mondom Nagyváradon, hogy Zsótér Sándor, akkor mindenki tudja, hogy kiről beszélek. Visszafelé ez nem olyan egyértelmű. Ha Pesten azt mondjuk, hogy Czajlik József, akkor nem biztos, hogy tudják, kire kell gondolni. Nem mintha magamat Zsótérhoz hasonlítanám, csak azt mondom, hogy nem egyforma mélységű ez a tudás. De például Erdélyben nem is feltétlenül vágynak rá. Mert Románián belül nagyon intenzív színházi élet folyik, végtelenül izgalmas előadásokat hoznak létre, rettenetesen erős képiséggel és rendezői invencióval. És sokszor eszük ágában sincs a magyar kánonhoz vagy gondolatisághoz igazodni. Nem akarok helyettük beszélni, csak a nagyváradi tapasztalataim alapján mondom, hogy néhány magyarországi fesztiválmeghívást ők akár sértésnek is tekinthetnek. Hogy úristen, ezek még itt tartanak, nekik ez a minőség?! Ők egy óriási dombról néznek le.

 

 

A portré forrása: www.felvidek.ma