Emlékpárlatok közlekedőedényeiben – közelítéskísérletek Szőke Erika kiállításához

Szeptember 7-én nyitották meg Szőke Erika Az órát igazítsátok el című kiállítását a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában. Tárlatkritika.

 

Szőke Erika
Szőke Erika

 

Emlékgócok szövevényében járunk: itt is, ott is a személyes, a családi és a generációs emlékezet képpé élesített mozzanatai ölelkeznek és bonyolódnak egymásba – mi pedig sejtjük, hogy e textúra legmélyén a valódi és tulajdonképpeni főszereplő az idő, ez a megfoghatatlan, kifürkészhetetlen, folytonosan iszkoló, szétszálazódó és el-elkülönböző lényegiség. Ahogy Csehy Zoltán írja, „Szőke Erika világa egyszerre időutazás és időtlenítés, az idő tudatosítása és semmibe vétele: olyan természetességgel nyúl az időhöz, mint pék a dagasztótálba, úri nő a rúzsa után, pszichoanalitikus a tudatalattiba, hívő a szenteltvíztartóba.”

A szorosan egymás mellé installált képecskék (emlékszinesztéziák) játéka révén már az emeleti kiállítóterekhez vezető lépcsőföljáró is egyfajta metaforikus térré lényegül. Az Úton a nagyival című sorozat darabjain egy sajátos horizont-összeolvasztásra tett kísérlet íve rajzolódik ki. A nagymama rózsaszínbe játszó bőrfelületét mutató képekre távoli tájak és exotikus helyszínek felvételei vetülnek. Közelségek és távolságok feszülnek tehát egymásnak – miközben Szőke Erika külföldi útjain készített exponátumai (Grúziától Spanyolországig, Izlandtól Macedóniáig) mindvégig elválaszthatatlanul simulnak az elhunyt nagymama – akinek az utazás lehetősége sosem adatott meg – fodrozódó bőrfelületének textúrájához. A Mami a tengernél (2016) szemantikai gazdagsága szintén a közelség és a távolság, az élő és az élettelen képi regisztereinek ellentétpárjaira épül. A nagymama testének részlete (amely a képkivágás révén egy zavarba ejtően azonosíthatatlan, sőt enyhén bizarr idomként simul a kagylóhéjra), valamint a homokföveny horizontálisan tagolt kontrasztja egy – nyers idealizálatlansága mellett is megkapó – tájképet ad ki, melyen az ernyedt, anyajegyekkel, májfoltokkal és halvány érvonalakkal tarkított bőrfelület mintha a mindenséget jelképező csillagos ég szerepét öltené magára.

Az Apu installációja és az Anyu installációja című munkák az environment, a land art és az objet trouvé (talált tárgy) határterületein egyensúlyozgatnak. Két nagyon is profán, gyakorlatias megfontolások által vezérelt háztáji „alkotásról” van szó. Valójában mindkét esetben egy-egy Szőke Erika szülei által saját kezűleg létrehozott, illetve fokozatosan alakítgatott objektumot látunk. A reflektálatlanul, rutinszerűen létrehozott (ugyanakkor rendkívül kecses és szép) „munkák” csakis Szőke Erika szűrésében, az ő tekintete által, a képalkotás és a kiemelés gesztusa révén lényegülnek át (mű)alkotássá, afféle tisztelgéssé a szülők előtt. A Generációk együtt című képhármas egy mágikus, transzcendens közegbe kalauzolja nézőjét, hiszen a képterekben kiiktatódni látszik a hagyományos időfelfogás, illetve a klasszikus, lineáris időszemlélet minden törvényszerűsége és szokványos magától értetődése. A fotómontázsokon párhuzamos jelen idők ölelkeznek egymásba ugyanazon kompozíció foglalatában, egyazon fiktív idősík szereplőiként. A bal oldali és középső képen Szőke Erika, valamint az ő „azonos korú” anyukája és a szintén „egyidős” nagymama látható – míg a jobb oldali jelenet egyetlen személyt (Erika anyukáját) mutat egyfajta szürreális szinkronicitásban, három különböző életszakaszban.

 

 

A Generációk-sorozat mellett egy különös polcszerkezet foglal helyet, rajta a Kristályosodás című széria darabjaival – ezek Szőke Erika szüleinek szerelmes levelezéseiből építkeznek, mégpedig a szó legszorosabb értelmében. A törékeny papírtestek felszínén (hangsúlyoznánk, hogy az eredeti darabokról van szó) a szülők nagyon is személyes, kézírásos sorai olvashatók a hetvenes évek közepéről. A más-más alakzatba gyűrt papírdarabokat Erika borax-oldatba mártotta: a csillogó kristályréteg szinte teljesen olvashatatlanná teszi az üzenetek tartalmát: egyszerre véd, takar és konzervál – ugyanakkor egyfajta ünnepélyes, szakrális jelleget is kölcsönöz a családi emlékezet szempontjából fontos és értékes ereklyék darabjainak.

A közelség és a távolság játékos dialektikájából merítenek az Anya üzenőlevelei (2016) sorozat darabjai is. A színes „cetlik” valójában bolti számlák, melyek üres hátlapjára Erika anyukája különféle üzeneteket és utasításokat jegyzett fel a család éppen otthon lévő tagjai számára. A bevásárlásokat és az anyai imperatívuszokat rögzítő papírsávok így afféle praktikus megfontolásból született „interface”-ként is értelmezhetőek a távol levő anya és az éppen otthon tartózkodó lányok között. Szőke Erika gondosan megőrizte az aktualitásukat vesztett üzenőlevelek mindegyikét, majd a kézzel írt sorokra a család emlékezetét megjelenítő fotókat montírozott. A többszörösen reciklált és átfunkcionált tárgyegyüttesen így a legkisebb és legprózaibb üzenet is metaforaértékű lényegiséggé fermentálódik.

Az Autoportré nagyival (2007–2008) ciklus fotómontázsai afféle hibrid önarcképek, ugyanakkor mindegyik darab egy nagymamának címzett hommageként is értelmezhető. Szőke Erika különböző gesztusokat és pózokat vesz fel, ilyen-olyan szerepekben mutatja magát. Miközben arca szemmel láthatóan a sajátja, kezeit, mozdulatait már a nagymamától „kölcsönözte”: a testhatárok és az énhatárok játékos, szürreális egymásba mosódásának-bonyolódásának vagyunk tanúi. A képekben tetten érhető metaforika valami olyasmiről beszéltethető, hogy személyiségünk, a mindenkori „én” nem egy zárt, tömbszerű, központozott id-entitás, hanem egy folyton alakulófélben levő projekt, afféle lassan, fokozatosan rétegződő és bonyolódó építkezés, mely különféle (akár ösztönösen, tudattalanul) eltanult, öröklött és áthagyományozódott praxisok, cselekvésminták, gesztusrendszerek, atavisztikus tünetek, igazodások és idomulások talaján létesül. A Nagyi ékszerei című széria három darabja szintén afféle korrektív gesztus, illetve „testmontázs” – azzal a különbséggel, hogy itt nem az arc (a portréjelleg) dominál, hanem az egész(nek feltételezett) test foltozott, fragmentált és palimpszesztus-jellege: a nagyitól kölcsönzött végtagok, mozdulatok révén megidéződő konstelláció, amely a természet által megalkotott, a biológia törvényei szerint ránk osztott adottságokat és testhatárokat figyelmen kívül hagyja. A terem formailag, kifejezőerejét tekintve talán legdominánsabb alkotásai, az Elment I–II–III. című, már-már triptichonszerű képhármas a hiány, az üresség, a távolság (a feloldhatatlan távollét) alakzatai és érzetei mentén szerveződik képi egységekké. Az elhunyt nagymama által hátrahagyott tárgyak, testének, személyes jelenlétének utolsó, képként rögzíthető lenyomatai a hiányt, a gyászt, a veszteségérzetet próbálják formalizálni, ábrázolhatóvá és megragadhatóvá tenni.

 

 

A Massza sorozat képei afféle generációkon átívelő arctalan „portrék”, melyekről hiányzik a személyiség, az individualitás szinte minden klasszikus jegye. Három testet (törzset) látunk – a leány (Szőke Erika), az anya és a nagymama meztelen testét –, a sűrű, ragacsos, amorf kovász (minden krisztológiai jelentésvonzatával együtt), amely a testek bőrfelületére tapad, fokozatosan dolgozva, túlcsordulva, nyers és kíméletlen szimbolikája révén a végesség, a testbe-vetettség tapasztalatát evokálja, ugyanakkor az emberi test előbb-utóbb romlásra, elmúlásra ítélt korzettjének metaforájaként is olvasható. A kovász emellett nyilvánvalóan az új élet sarjadását, a testadást, a születést a formává-rendeződést és az élet kontinuitásának ígéretét is szimbolizálja.

A Mémoire factory (2013) című, rendkívül gazdag metaforikájú, konceptuális ihletettségű képegyüttes alapjául egy véletlenszerűen talált tárgy, egy fiatalon elhunyt leány post mortem fotográfiája (egy antikváriumi szerzemény) szolgált. Szőke Erika a számára teljességgel idegen – és valamilyen szinten mégis ismerősnek vélt, a „műfaj” konvencióihoz igazodva szándékoltan elevenné arranzsált – archoz (mint egy magányos jelölőhöz) valóságos sorsot kreál, korabeli fotók tucatjait felhasználva. A segítségül hívott fényképek, melyekbe, mint afféle vendégtestekbe, Szőke Erika beleszövi az „amputált” arcot, maguk is talált tárgyak, tipikus élethelyzeteket rögzítő felvételek. A mitopoétikus eljárásnak köszönhetően az egyedül árválkodó arcból egy elevennek tetsző személy élettere, élményanyaga kerekedik ki. A leány alakja annál valósabbnak, elevenebbnek tűnik, minél több szerepben és élethelyzetben mártózhat meg (a képi fikció tereiben kerékpározni tanul, iskolába jár, férjhez megy, gyereket szül, alkot és dolgozik stb.).

A Világ Ifjúsága (2013) című munka tárgyként azonosítható fragmentumaiban az idegenség, az ismeretlen és a vakvéletlen alakzataival folytatott szimbolikus párbeszédkísérlet képként rögzíthető, dokumentumértékű darabjai domborodnak ki. Szőke Erika alig három éve rábukkant néhány apróhirdetésre a Világ Ifjúsága című magazin ismerkedési rovatában (a felhasznált lapszámok a hatvanas évek közepéről származnak) – majd néhány általa kiválasztott (számára teljességgel ismeretlen) személynek válaszolt is. A vakvéletlenre bízott, több évtizedes csúszással útjukra indított válaszleveleket (tudván tudva, hogy a rovatban látható személyek valószínűleg már réges-rég más címre költöztek, sőt könnyen lehet, hogy egy részük azóta el is halálozott). Az itt kiállított borítékokat – egyetlen darab kivételével – a posta néhány hét után visszaküldte (az is lehet, hogy ez az egy példány – ha viszontválasz nem is érkezett – végül célba ért).

A posztamensre helyezett, szeletekre szabdalt és sebtapaszokkal borított kenyértest a Szuvenír a háborúból címet viseli. A 2011-ben született objektum egy szorongató erejű mementó, amely Erika nagypapájának (illetve az ő sorsának, a személyéhez kötődő történéseknek) állít emléket. A nagypapát a bergen-belsen-i haláltáborban pékként dolgoztatták. Az általa sütött kenyeret a láger foglyai fogyasztották nap mint nap – őneki viszont nem volt szabad ennie belőle. Azt már csak jóval később tudta meg, hogy a lisztbe arzént kevertek – a kényszerrobotra ítélt nagyapa tehát tudtán kívül hozzájárult a foglyok lassú, módszeres mérgezéséhez.

 

 

A rendkívül egyszerű és letisztult alkotói gesztuson alapuló Spiritusz-lenyomatok mintha visszavezetnének az európai ábrázoló művészet gyökereihez – ha távolról és áttételesen is, de egyszerre idézve meg az idősebb Plinius által rögzített (majd Vasari által is idézett) történetet, a korinthoszi leány mítoszát, aki egy gyertyaláng fényénél rajzolta a falra mesze földre, háborúba távozó kedvese árnyképét – valamint az ókori Rómára jellemző hagyományt, melyet a gazdag patrícius családok követtek, az átrium egy pontján, afféle családi szentélyként őrizve az elhunyt családtagok arcáról készített halotti maszkokat. A papírszeleteken Erika elhunyt nagymamája spirituszba mártott testének lenyomatait látjuk – az absztraktnak tetsző, szabálytalan szürkés mintázatok közvetlen közelről szemlélve akár cizellált megformáltságú akvatintáknak is tűnhetnek.

A nagyobbik terem központi falán látható Élő emlékek című képek (képtestek) négy véletlenszerűen kiválasztott, fadoboz felületén bemutatott idegen arc portréjára épülnek. A munkák szuggesztív erejét az individualitás, a személyiség szignatúrájával ellátott arcok (a specifikumként-való-létezés) és az odvas belső térben munkálkodó, erjedésben levő kovász könyörtelen kontrasztja adja. A rendkívül szép és finom tónusokból építkező portrék alól átszűrődik az évgyűrűk erezetmintája – talán annak jeléül is, hogy minden, ami testi és testbe zárattatott, csakis időben, az időbeliség és az időbe-vetettség horizontján nyer értelmet. A szempároknál egy-egy apró, sebhelyszerű nyílás található – a képek belsejében levő kovász (mintegy fokozatosan felemésztve a képtestet) ezeken keresztül tör magának utat, sűrű, könnyszerű csurgásokat eredményezve.

A Talált testek (2016) sorozat horpatag, kérges kenyértestei egy sajátosan ünnepélyes ikonosztázt alkotnak. A szabálytalan alakú, repedezett testek szériájában a dagasztás, a sütés, a megformálás és a testadás mint eredendő művészi-alkotói stratégia mutatkozik meg. A kenyértestek felületére simuló fotók egytől-egyig Erika talált tárgyai (képei) – különböző temetői sírkövekről becserkészett arcokról, egy Európa-szerte folytatott spontán gyűjtögető körút darabjairól van szó (a portrék közt izlandi, macedóniai, spanyolországi, grúziai, bosnyák stb. temetőkben talált arcok sorakoznak, de felfedezhető köztük egy fiatalon elhunyt falubeli, nagykéri személy képmása is). Hasonlóan az Élő emlékek darabjaihoz (ahol a portrék „tiszta” szépsége és olvashatósága feszül neki a kovászos massza könnyszerű, kontrollálhatatlan csurgásainak), a Talált testek veknijei is a személyesség, a személyként való létezés – valamint a mindnyájunkat meghatározó, személytelenül vak és preindividuális biológiai mechanizmusok, illetve a testbe zártság, a testünkben lejátszódó élettani folyamatoknak való kiszolgáltatottság ellentétpárjára épülnek. Mindezen túl pedig mintha egy finom, szomorú szimbolikájú ellenállási kísérlet (az idővel, az idő logikájának morzsoló erejével való dacolás) tárggyá tett reliktumai lennének.

 

Szőke Erika – Az órát igazítsátok el – A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma. Kurátor: Csanda Máté. A kiállítás 2016 október 5-ig látogatható a Brämer-kúria tereiben (Žižka utca 18, Pozsony). A képeket a szerző bocsátotta rendelkezésünkre.