dunszt.sk

kultmag

Utazás az irodalomoktatás mélyére – szándékos sarkítások egy fiatal tanár tollából

Felesleges, mint az életrajz…

 

Az elmúlt évtizedekben a betűkkel elnevezett generációk (X, Y, Z) diákjai – kivéve talán az éppen aktuális influenzajárvány egy-két lebetegedett áldozatát vagy azt a néhány radikális pubertás, lógni akaró tanulót, akik legalább arra a rövid időszakra, amíg nem járnak be, sikeresen felmentik magukat a feladat alól – napról napra megtapasztalják az általános (és közép-) iskola irodalomoktatásának gyötrelmeit. Ezeknek a nebulóknak évtizedek óta a következőképp kezdődik például a József Attiláról szóló irodalomóra: „a költő 1905. április 11-én – amit ma a költészet napjának nevezünk – született, és 1937. december 3-án hunyt el. Szegény családból származott: édesapja szappanfőző munkás, hamar otthagyta őket, édesanyja mosónő. Mivel a család szegény volt, ezért József Attilát testvéreivel együtt Öcsödre adták nevelőszülőkhöz, ahol Attilát – a mostohák rossz bánásmódjának köszönhetően, és mivel azt gondolták, hogy ez a név nem létezik – Pistának nevezték…”

Ki bírja ezt a sztármagazinok pletykaszintjére süllyesztett, jó részben felesleges adatcunamit napi szinten elviselni?

Aki azt gondolja, hogy ezek az információk bármilyen formában is elősegítik az olvasóvá nevelést, az élményközpontú irodalomoktatást, gondozzák az olvasói választ, vagy hangsúlyozzák az irodalmi műveltség – szövegközpontú fejlesztését, esetleg a diákok olvasáskultúrájának magasabb szintre emelését, vagy a lexikális tudáson (és hatásvadász pletykázáson) kívül bármi egyéb – fontosságát, az kérem, jól felkészült, régi módi tanulóként most tegye fel a kezét.

Mondom ezt úgy, hogy a József Attila-példa korántsem számít egyedinek: ugyanúgy elő lehetne hozni bármelyik másik költőről/íróról hasonló általános (életrajzi) és az irodalom tekintetében jó részben triviális információkat – persze akadnak köztük érdekesek és figyelemfelkeltőek (!) –, amelyek minden régi és mai diák füzetébe egyaránt bekerülnek (már aki jegyzetel), és amelyek csupán marginális szinten kapcsolhatók ahhoz/szólnak arról, amiről az órának igazán szólnia kellene: magáról az irodalomról.

Ellenérv lehet, hogy a gyereknek (mindegyiknek!) ismernie kell ezeket az adatokat (?), és talán az életrajz „igazi fogódzót” nyújthat a tanároknak, de a digitális kultúra mai diákja ugyanezt (az irodalomóra „életrajz-specifikus” anyagát) két kattintással eléri az interneten, és noha nagyon gyakran hoaxokba is belefuthat, könnyedén letöltheti akár József Attila összes költeményét is a tanulás érdekében (amennyiben a világhálón való szörfözést ilyesmire is használná!). Az irodalomoktatásnak – de egyéb diszciplínákat is beleértve – a mai korban ugyanis a feladatai közé tartozna az is, hogy megtanítsa az internetes álhírek elkerülésének mechanizmusát.

 

Utazás az irodalomoktatás mélyére

 

De térjünk vissza a világhálón található életrajzi elemek elsajátításához, amiért – mondjuk ki! – talán még csak be sem kellene járni az intézménybe: otthon vagy bárhol egy tea mellett is simán kivitelezhető lenne. A tanár elküldene egy szerinte hiteles – álhíreket véletlenül sem tartalmazó – információkkal teli linket a kiválasztott költő életéről (megspékelve talán egy-két verssel) a gyerekek Facebookjára, és másnap számon is kérhetné a postázott anyagot: tehát a logika alapján felesleges lenne (és akár meg is szűnhetne) az irodalomóra előadásjellege. A középiskolai érettségin meg majd megkérdeznénk tőlük az elküldött anyagok össztartalmát… És amennyiben valami nem világos? Nézzen utána a gyerek: ott az internet. Ha viszont megmaradnunk a (jól bevált!) iskolába járási szokások, a feleltetés poroszos módszere, továbbá a József Attiláról szóló óra mellett, és arra gondolunk, hogy egy szorongó gyerek, akinek nincs még jegye irodalomból, kiáll „a katedra pódiumára” és lányos zavarában mondjuk az Öcsödre helyett pöcsödre adoptált művészről fog beszélni, a felesleges életrajzi elemek tömkelegével a fejében még meg is kapja a jól megérdemelt kiröhögését: amivel könnyen lehet, hogy örökre eltávolodik a 20. század egyik legnagyobb magyar költőzsenijétől.

Az előbbiekből kiindulva viszont felmerül a jogos kérdés: miért csak ezen a diszciplínán belül vagyunk ilyen, hogy is mondjam, „magatehetetlenek”? (A költők életrajzának tanításánál a legáltalánosabb „érv” ugyanis az, hogy „fogódzót” nyújt a tanároknak.) Miért kell nekünk egyáltalán fogódzó? Hát mire valók az irodalmi szövegek?

Gondoljunk bele, hogy mennyire más lenne az oktatás, ha – világi kontextusba helyezve – más tantárgyakhoz is életrajzi „fogódzókra” lenne szükség: gyerekeink a fizikaóra címszó alatt kísérletek helyett Nikola Tesla, Albert Einstein, zenehallgatás/éneklés/zenélés vagy gitározni tanulás helyett Bach, Liszt, Mozart, matematikai számítások/példák helyett pedig Pitagorasz, illetve John Forb Nash életrajzát tanulnák nagy százalékban. De ugyanezen logika alapján testnevelésből a futást Usain Bolt, a tornát pedig Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone élettörténetének bemagolása jelentené, sőt: az autóvezetői kurzuson a gyakorlattal és a közlekedési szabályok elsajátításával radikálisan szembefordulva Michael Schumacher és Ayrton Senna curriculumját magoltatnánk: születésen, iskolákon, szerelmi csalódásokon, életpályán, továbbá a főbb elemeken át a bekövetkezett halálig (és természetesen ebből is vizsgáztatnánk őket!)… De még az irodalomóra közeli rokonával, a nyelvtanórával sincs így: hány iskolás ismeri Noam Chomsky vagy Ferdinand de Saussure élettörténetét?

Abszurd.

Ez a probléma viszont olyannyira nem új keletű, hogy már 1966-ban is volt egy amerikai–angol konferencia Darthmouthban, ahol szóba került az irodalomoktatás, amelynek – a részt vevő kutatók szerint – fő feladata nem korszakok-korok és a költők életrajzának oktatása, hanem az olvasói válasz gondozása lenne…

Azóta eltelt ötven év, és hol tartunk? Még mindig az irodalomtörténetnél. Sokszor fog még elhangzani az órákon, hogy: „József Attila anyja mosónő, apja szappanfőző munkás volt…” És hogy mi a megoldás? Arra is megvan már a recept: az irodalomórát szövegközpontúvá tenni, minimálisra csökkenteni az életrajzi elemeket, és mondjuk kreatív írást (is) tanítani: amihez igazítva az elvárásokat (a „számonkérések” módját, a monitoring felmérést és az érettségit) végre-valahára olvasó, gondolkodó, nem pedig felesleges pletykaszintű adatokat magoló embereket nevelnénk.

 

Utazás az irodalomoktatás mélyére

 

Bánatos bezzegek emlékezete

 

„Bezzeg azok a régi gyerekek mennyivel jobbak/szebbek/okosabbak stb. voltak”, hallom napi szinten ezt a fajta pátosztól átitatott – és gyakran művészi révedés (vagy transz!) kíséretében elhangzó –, nosztalgikus szentenciát idősebb tanárainktól, amit rendre kiegészít egy romantikus megemlékezés, egy, a tudattalan bugyraiból előemelt rövidke sztori, vagy a mai helyzethez viszonyítva felettébb „kellemesnek” vélt példa, ami minden esetben pozitív színben tünteti fel az akkori időszakban élő fiatal gyerekek viselkedését, intelligenciáját, olvasáskultúráját, és nem mellesleg a tudását is.

Mindezt az információ világában. Csodálatos.

Ez a fajta nosztalgikus múltba vágyódás azonban – szerény véleményem szerint – téves. Magába integrál egy fekete-fehér általánosítást, miszerint: a ʼ70–80–90-es (de már a 2000-es!) évek diákjai is Thomas Mann, Dosztojevszkij, Céline, Steinbeck – és hogy magyar példát is említsünk, Gárdonyi, továbbá Jókai – klasszikusain szocializálódtak, a mai, Facebookon felnövő funkcionális analfabéta hülyegyerek meg Mr. Bustát hallgat az okostelefonján, miközben nyálát csorgatva kutakodik a szomszéd kertben tébláboló pokémonok után.

Ez azonban nem valós kép: akkor is voltak gyerekek, akik (a nosztalgiázók mércéjével mérten is komoly műveket) olvastak, és bármily meglepő, most is vannak. Sőt, ha az olvasásnak abból az egyszerű definíciójából indulunk ki (Erdődi János-féle megállapítás), mely szerint olvasni gyakorlatilag annyit tesz, mint a leírtakat megérteni (tehát bármit olvasni = olvasás), a mai diák – az internetes kultúra térhódításának köszönhetően – messze több betűt és információt lát napi szinten, mint bármelyik előző generáció bármelyik tagja. A fő kérdés azonban az, hogy mit, mert hát a rosszul szerkesztett blog és chat nyilvánvalóan nem szépirodalmi klasszikus. Kétségtelen, nem az.

Van azonban egy eklatáns ellenérv a „bezzeg azok a régi gyerekek…” kezdetű, transzba esett sámáni agyrém megfogalmazóinak: az 1970–1971-ben végzett IEA (International Association for the Evaluation of Educational Achievement) olvasási felmérések kiábrándító eredményei szerint a magyarországi (10 és 14 éves, illetve érettségiző) tanulók a rangsor utolsó vagy az utolsó előtti pozíciójában helyezkedtek el, és a további vizsgálatok (1991, 2001, 2006) exponenciálisan fejlődő, pozitív tendenciát mutatnak, azaz iskolásaink gyakorlatilag egyre jobban teljesítettek ezeken a teszteken (Lásd itt). Mindez természetesen annak is köszönhető, hogy meglehetősen alacsonyról indult ez a szám, de azt is jelenti, hogy a régi idők diákjai semmivel sem voltak jobbak, sőt, az eredmények azt mutatják, hogy a „bezzegek nebulói” lényegesen rosszabbak voltak a maiaknál…

De a szövegértés terén komoly fejlődés tapasztalható a 2000-es és a 2009-es PISA felmérés eredményei között is, tehát azt mondani, hogy régen (bármikor régen) minden jobb volt, gyakorlatilag tévedés. Mondom ezt annak ellenére, hogy számtalan olyan tanuló van napjainkban (is), akinek még az egyetemen (!) is vannak olvasásproblémái.

Tehát akkor mi a megoldás?

Sajnos csak azt tudom megmondani, hogy mi nem az: a stagnálás, a bezzegnosztalgia és a kötelező olvasmányok (Egri Csillagok, Légy jó mindhalálig, Kincskereső kisködmön stb.) és életrajzi sokk okozta – irodalomóra címszó alatt futó – (de)generációs tömegmerénylet.