Politikamentes kultúratámogatás?

Milyen befolyása van a politikának a szlovákiai magyar kultúrára? Létezik-e, és vajon kell-e politikai arányosság a kulturális támogatások elosztásánál a szakmai szempontokat felülírva? Egyáltalán, mennyire lehet autonóm a szlovákiai magyar kultúra? Fiala-Butora János jogász-közgazdász és Beke Zsolt irodalomkritikus, szerkesztő a Facebookon vitázott a témáról. Az itt olvasható beszélgetés ennek szerkesztett és továbbírt változata. Első rész.

 

Beke Zsolt: A bumm.sk nemrégiben egy összefoglalót közölt a kulturális szférába érkező támogatások politikai hátteréről. A szerző azzal a megállapítással zárta mondanivalóját, hogy: „Összességében elmondhatjuk, hogy az MKP és a Híd világnézetéhez közel álló szervezetek is kaptak támogatást, ami teljesen normális dolog, hiszen ilyenek vagyunk mi, szlovákiai magyarok.”

 

Fiala-Butora János: Azért ez a cikk nem kicsit manipulatív. Abból, hogy a magyarországi pénzeket általában részrehajlóan és nem átláthatóan osztják szét, nem következik, hogy nálunk viszont minden rendben van. Az, hogy a magyarországi pénzből csak MKP-soknak jut, az itteniekből meg mindkét pártbelieknek, szintén nem azt jelenti, hogy nálunk nem lenne részrehajlás a hidas szervezetek javára. A kérdés ugyanis nem az, amit a cikkíró megválaszolt, hogy melyik rendszer a jobb, melyik a kevésbé elfogult, torzító, átláthatatlan, hanem hogy a szlovákiai rendszer igazságos, átlátható-e. Erre pedig nem válasz, hogy nézzétek a másikat, az még rosszabb.

 

 

BZS: Arra kíváncsi lennék, hogy miként számolták ki, milyen arányban oszlik el a Híd és az MKP „világnézetéhez közeli szervezetek” között a szlovákiai állami támogatás – számszerűleg (az idézőjeles kifejezés már önmagában abszurd lenne egy jobb világban). Mert az ilyen megállapításokat illene ilyesmivel alátámasztani. Azzal nem megyünk semmire, ha így „érzik”, mert mi a helyzet, ha pl. másnak teljesen más „érzése” van?

 

FBJ: Így nem lehetne a Híd- vagy az MKP-arányt kimutatni, pont azért, amit írsz: abszurd lenne, ha minden szervezetet be kellene sorolnunk az MKP vagy a Híd „táborába”. Sokan egyikbe sem tartoznak, vannak, akik mindkettővel jó viszonyt ápolnak. Azt hiszem, MKP-s kötődésű szervezetből eleve sokkal több van, mint hidasból (régebbi párt, ami megtartotta a tagok jelentős részét a Híd alapítóinak kiválása után is, és ezeknek a tagoknak a nagy része kulturális vonalon is aktív [volt]). Az aránynál fontosabbak azok a nyilvánosságra került botrányok, amikor a szakmai döntéseket változtatták meg politikai alapon Rudolf Chmel és A. Nagy László idejében.

 

BZS: Az biztos, hogy a szakmai autonómia irányába nem sok lépés történt, holott ezt értékelné a szakma – és ez megoldaná a politikai hovatartozás kérdését is (az új Kisebbségi Kulturális Alap épp egy ilyen lépésnek tűnik, majd meglátjuk, milyen eredménye lesz). A szakmaiságról, illetve a politikai befolyásról még egy adalék: korábban soha nem fordult elő az, ami az utóbbi években igen, hogy az irodalomról döntő bizottságban nem ült egyetlen irodalmár sem. És ez már az említett urak ideje után történt, akkor, amikor a kisebbségi tanácsadó testület – mondjuk úgy – inkább az MKP-hoz közeli tagjai javasolták a bizottsági tagokat a kormánybiztosnak. Mulasztás van tehát mindkét térfélen, éppen ezért tartom fontosnak a kulturális mező autonómiáját.

 

FBJ: Véleményem szerint a kérdés nem az, hogy autonóm legyen-e a kultúra (azzal elviekben mindenki egyetért), hanem inkább az, hogyan tudjuk minél inkább biztosítani a kultúra autonómiáját a politikával szemben. És ez egyáltalán nem egyszerű kérdés. Tényleg függetlenek a döntéshozó szakértők? Arányos a döntéshozó testület? Ha nem, okkal vagy véletlenül? Hogyan lehet ezeket az aránytalanságokat minimalizálni, ellensúlyozni? Milyen prioritások érvényesülnek a döntéshozás során? Szerintem ezek a fontos kérdések. Azzal elviekben a legtöbb ember egyetért, hogy a kultúra legyen autonóm.

 

BZS: Természetesen én sem a politika és a kultúra steril elválasztására gondoltam, mert az lehetetlen. A kultúrában részt vevő embereknek, mindnek, vannak politikai prioritásai, sőt, befolyásolják őket ideológiai, világnézeti, vallási, filozófiai, esztétikai stb. nézetek, és ezek olykor elválaszthatatlanok, azaz nem tudod minden esetben, hogy most épp egy esztétikai vagy egy politikai érvvel állsz szemben, sőt az esztétikának is vannak ideológiái, és még folytathatnám. A lényeg, hogy most egészségtelenül nagy a politika befolyása. El tudnék képzelni egy olyan rendszert is, amelyik odaadja a szakmának a pénzt, hogy az a saját politikai, ideológiai, esztétikai stb. törésvonalai mentén elossza azt. Ezzel persze minden felelősség is áthárulna a szakmára. Hasonlóképpen a prioritások kijelölését is rájuk lehetne bízni. Ha ezen felül néhány politikus úgy gondolja, hogy még kellene más prioritás, kellenének más hangsúlyok is, annak is megvan a módja. A szlovák kulturális minisztériumban ez így működik: autonómia a kulturális alapoknál, néhány egyéb prioritás a tárcánál. Egyáltalán nem jelent rosszat, ha nem a politika felügyeli a pénzosztást (sőt, látjuk, milyen az, ha a politikai felügyeli). Ellenőrizni lehet és kell is, erre ott vannak a bűnüldöző szervek, az ellenőrző hatóságok. És ugye a mostani párbeszédünkben bizonyos szempontból mind a ketten egybemostuk a politikát és az állam funkcióját – ez is tünetértékű…

 

 

FBJ: Abban, hogy túl nagy most a politikai befolyás, teljesen egyetértünk. Nálam pont az a kérdés, hogy hogyan legyen kisebb? Szerintem is a szakmai döntéshozatal a cél, csak ezt nem olyan egyszerű elérni. Nem lehet megoldani annyival, hogy bízzuk a szakmára. „[E]l tudok képzelni olyan rendszert is, amelyik odaadja a szakmának a pénzt” – mondod. De hogyan? Ki az a „szakma”, akinek odaadjuk a pénzt? Ki dönt arról, hogy ki mennyit kap, és mi szerint? Azzal egyetértek, hogy nem a politikum, de akkor ki és hogyan? A „szakma” nem egy objektívan definiálható döntéshozó intézmény. Kell valamilyen mechanizmus, ami alapján ezeket a pénzeket elosztják. Én is teljesen egyetértek azzal, hogy ezt a „szakma” csinálja, de az ördög akkor is a részletekben van. Sokszor maguk a keretszabályok definiálják, hogy ki a „szakma”. Az lesz a „szakma”, akit a szabályok döntéshozatallal bíznak meg. Márpedig ez nem megy máshogy, csak objektív, egzakt szempontrendszerrel.

 

BZS: Azt hiszem, az az egyik különbség a látásmódunkban, hogy olyan területen is, mint például a „szakma” vagy hogy az milyen szempontok szerint dönt a pályázatokról és koncepciókról, te inkább egy egzakt módon meghatározott korpusszal/rendszerrel szeretnél találkozni, számomra pedigaz ilyen egzakt meghatározások felesleges megszorításnak tűnnek. A szakmát nyilván az adott területen működő személyek, intézmények, azaz egyesületek, csoportok, adott esetben kiadók összessége alkotja. Hogy a politika nem tud ezzel mit kezdeni, nem tudja egzakt szabályok közé szorítani őket, az nem biztos, hogy az adott szakma hibája, sőt, egyáltalán nem is biztos, hogy hiba. Ahogy az értékelési szempontok politikai meghatározása is korlátozás, hiszen esetünkben esztétikai, filozófiai, világnézeti stb. kérdésekről is szó van, és ezek eleve véleményeken, nem pedig szigorú szabályokon alapulnak. Az ilyen kérdések az adott – szakmai – döntőbizottságok hatáskörébe utalhatók, és mindig lesz, aki nem fog egyetérteni velük, ez a dolgok természetes menete. A törvényalkotás pl. addig menjen el, hogy kötelezze a szakmai bizottságot a döntési mechanizmus átláthatóvá tételére, de a döntés szakmai részébe objektívnak mondott szabályokkal se szóljon bele. A szakma döntéshozó helyzetbe juttatásának az egyik módja az, ami majd a Kisebbségi Kulturális Alapban érvényesülhet, hogy a pályázati döntésekért és az adott szakma rövid távú koncepciójáért felelős bizottságokat „alulról”, vagyis a szakma képviselői választják meg (és ez bizonyítja, hogy a politika mégiscsak tud a helyzettel mit kezdeni).

 

FBJ: Ebben tényleg különbözik a látásmódunk. Szerintem ugyanis az egzakt rendszer a lényeg. Attól működik a dolog. Ez nem azt jelenti, hogy az államnak kellene meghatároznia magukat a szabályokat. De a szabályokat le kell fektetni.

„A szakma nyilván az adott területen működő személyek, intézmények: egyesületek, csoportok, adott esetben kiadók összessége” – nyilván? Valahogy meg kell szabni, ki tartozik az „adott területen működő személyek, intézményekˮ közé, és ki nem. Ellenkező esetben bárki jelentkezhet, hogy ő is kér a pénzből. A „szakma” milyen alapon dönt, hogy ők nem ide tartoznak? Többségi szavazással? Azzal vissza lehet élni. Nagyon fontos tudatosítani, hogy sohasem a „szakma” dönt. Konkrét személyek döntenek, konkrét eljárás során, akiknek a körét valaki definiálta, akik valamilyen módon ki lettek választva. Ideális esetben ők tényleg a (tágabban értelmezett) „szakma” véleményét képezik le. De ezt csak akkor tudjuk elérni, ha megfelelő szabályokat hozunk a döntéshozó szerv felállítására.

Vagy például: egy közös kasszából fizessük a kiadókat és a tévéseket, a színházakat és a fesztiválokat? Vagy ezek külön szakmák, külön pénzzel? Mennyi „szakma” van akkor, mennyi pénzalappal? Mennyit kapjanak az egyes „szakmák” egymáshoz képest? És az egyes szakmákon belül kik döntenek? Minden egyes szervezetnek van egy szavazata? Az hatalmas bizottságokat jelentene. Válasszanak maguk közül döntéshozó bizottságokat? Mennyire kell, hogy ezek reprezentatívak legyenek ilyen-olyan szempontból (mondanom sem kell, hogy nálunk pl. földrajzilag eléggé lejtene a pálya nyugat felé)?

 

 

BZS: Nem mondtam olyat, hogy a törvényhozás, a politika teljes mértékben kizárandó a folyamatból – hiszen a szakma függetlenségét is csak törvényeken keresztül lehet megadni, ez a jogállam ismérve. Ez a törvény akkor jó, ha egzakt, mondjuk így. Amiről én beszélek, az az, hogy a törvény ne akarjon szakmai kérdésekbe is beleavatkozni, illetve ne a politikusokra bízza azokat. A szakmai kérdések esetében ugyanis már nem kell annyira egzakt szabályoknak megfelelni. Ahogy mondtam, ezek egyrészt véleményeken alapulnak, vagyis képlékenyebbek a törvénynél, másrészt pedig – ez előzőből is kifolyólag – még kevésbé állnak ellen az időnek, mint a jogszabályok.

Vegyük példának a szakma meghatározását. A kultúra területén, annak bármelyik szegmensét is nézzük, a szakma a korábbi teljesítmény alapján el tudja helyezni a szereplőket, minden területnek van egyfajta önszabályozása. Amikor a Bethlen Alap kiírt egy örökségvédelmi programot, s ahhoz pártvonalon a mezőgazdaságban működő MKP-s Gazda PT kapott hozzáférést, az nem szakmai választás volt. A kultúrának nyoma van, amit vissza lehet keresni, s ez alapján szelektálni, hogy kiket vesznek be, és kiket nem. Igen, ennek szakmai döntésnek kellene lennie. A döntést nem muszáj többségi szavazásra bízni, elég, ha kritériumokat határoznak meg. Hogy milyen területeket alakítanak ki a kultúrán belül, az pedig már szakpolitikai döntés – ezek azok a remélhetőleg nem merev, vagyis idővel törvényileg a változó szakmai igényekhez igazítható keretek, amik meghatározását még a törvényre bíznám. És ebben valószínűleg egyet is értünk. Az egyes területek közti pénzelosztást azonban én megint csak a területek képviselőinek konszenzusára bíznám, így volt ez a kormányhivatal pályázati rendszerében, és így van a Kisebbségi Kulturális Alap törvénytervezetében is.

 

FBJ: Egy dolgot ne érts félre: én nem azt mondom, hogy a szabályokat törvényben kell rögzíteni. Én azt mondom, hogy ezeket a szabályokat meg kell alkotni. Ideális esetben a szakma alkotja meg őket az önszabályozás keretén belül, de ez akkor sem megkerülhető. Az nem működik, hogy „majd a szakma eldönti”, mert ez nem próba-szerencse játék. Döntse el a szakma, de lássuk, mi alapján, lássuk a szabályokat (illetve javaslatokat), legyenek nyilvánosan megvitatva, hogy melyek azok a szempontok, amelyek a szakma szerint biztosítják a függetlenséget, pártatlanságot, stb. Az igaz, hogy „mindig lesz, aki nem fog egyetérteni velük”, de nem mindegy, hogy hányan és miért.

Ha jól értem az álláspontodat, azt mondod, hogy a keretszabályokat hozza meg a törvényhozás, azok legyenek törvénybe fektetve („Ez a törvény akkor jó, ha egzakt”), és a többit bízzák a szakmára, a szakma döntéseibe ne szóljanak bele. Ezzel teljesen egyetértek, de ez még semmit nem mond nekem a rendszerről. Ennyivel elvi szinten szerintem mindenki egyetért, de ettől ez még nagyon jó és nagyon rossz eredményekhez is vezethet. A kettő között a különbség az, hogy mi van a „keretszabályokban”, amelyek nagyon sokfélék lehetnek, nagyon eltérő tartalommal.

Mondok erre egy példát: ha a szakma nálunk a szakmai szervezetek összessége, akkor ott abszolút MKP-s túlsúly van, ha az összes jogalanyisággal rendelkező Csemadok alapszervezet részt vesz a döntéshozatalban. Tegyük fel, hogy ezek magukkal töltik fel a döntéshozó bizottságokat, és az MKP-s kötődésű pályázatoknak aránytalanul sok pénzt adnak. Gondolom, egyetértünk abban, hogy itt a szakmaiság elve sérül(ne). Vagy a hipotetikus helyett vegyünk egy konkrét múltbeli példát: Rudolf Chmel idejében ő volt a legfőbb érdemi döntéshozó, formálisan ő döntött a pályázatokról. Ő ezt a jogkört delegálta a „szakmának” (azaz azoknak, akik szerinte a „szakma” képviselői voltak), ami azonban nagyon torz döntésekhez vezetett – akkoriban nagyon sok pályázati botrány került napvilágra.

Hogyan lehet az ilyesmiket megakadályozni? Azokkal a bizonyos (keret)szabályokkal. Ezért mondom, hogy azoknak a tartalma az, amiről itt beszélni érdemes. Azoktól függ, hogy szakmai döntéseket vagy valami mást fogunk látni.

 

Folytatjuk (itt olvasható)