„Mi mit hív elő, mi mit fed el”

Nádas Péter Világló részletek című kötetéről

 

Idén áprilisban, a könyvfesztiválra jelent meg Nádas Péter kétkötetes memoárja, a Világló részletek. A szerző új kötetében is sajátos elbeszélői nézőpontot választott: az emlékirataiban egész eddigi írói gyakorlatával szembemegy, hiszen a zár(t)szerkezetes fikció helyett a dokumentumoknak ad teret. Miközben ezúttal is folyamatosan ütközteti az általánost az egyénivel, a közösségit az individuálissal, a véltet a valóságossal, a tudatosságot és az aprólékos megkomponáltságot az elmosódott emlékek véletlenszerű derítésével.

 

 

A saját családtörténetén keresztül írja meg a diktatúrák történetét – szembeállítva a szülei „kommunistaságának” történetét az ötvenes évektől Magyarországon valóságosan hatalmon lévő moszkovitákéval. Az egyéni történetét pedig a szülei, felmenői élettörténetéből próbálja meg kiszűrni. Kezdve egészen az országgyűlési képviselő dédapától, Mezei Mórtól, aki Jókai tarokkpartnere volt, az 1956-os forradalom kitöréséig. Eljátszva közben azzal, hogy saját magát, azaz a világára rácsodálkozó én-elbeszélőt a zsidóság 2000 éves történelmi kontextusába helyezi.

A mű kulcsa Nádasnak az ugyanezen a címen, csupán más alcímmel (Egy agg fényképész búcsúja az analóg fotográfiától) 2010-ben az Új Forrásban megjelent esszéje, amely elválaszthatatlan a memoártól, csakúgy, ahogy a szerző írói tekintete elválaszthatatlan a fotóművészi életművétől. Családtagjainak portréi elválaszthatatlanok saját árnyékportréitól, ahogy az általában vett, a tizenkilencedik században gyökerező, antik hagyományú, de az avantgárdban kiteljesedő árnyékportréktól is (lásd Markója Csilla: A mérleg nyelve. Szó és kép Nádas Péter művészetében. Jelenkor Meridián, Pécs, 79.). Nádasnál ezek az autonóm, éles árnyalakok nagyon is önálló életet élnek. Szereplői a Szirénének című drámájának alakjaihoz hasonlóan a fekete (a háború hádészi borzalmai) és a fehér (az őstűz, a láthatatlan isteni) végletei között létező szürke árnyékok, egymás és saját maguk hasonlatai, akik a valóság és az emlékezet síkjai között mozognak. Nádas a portrék megrajzolásánál lemond a szórt fény absztrakciójáról, és alakjait direkt fénybe állítja.

 

„A szórt fény a karakterizálás legegyszerűbb eszközétől fosztja meg a fényképészt, nincsen többé mit mivel kiemelnie vagy elfednie. A fényképészetben végül is tényleg minden a fényrajzolásról szól, azaz a fény rajzolóképességéről, a fény és az árnyék egymásban mért viszonyáról, még akkor is erről van szó, ha a jellemzésről, karakterológiáról vagy magáról az ábrázolás némely más effektusáról sikerült is lemondaniuk.” (VL II., 45.)

 

A memoár történelmet, családtörténetet és valóságot feltáró, azaz a huszadik század nagy csalástörténeteit leleplező elliptikus gondolatfolyamai is az örökös „hiány” köré szerveződnek. Ráadásul ezek a valóság-lemezek és emléksíkok is folyamatos tektonikus mozgásban vannak, hol összeütköznek egymással, hol felgyűrődnek egymásra. Nádas úgy dekonstruálja, „írja szét” életének momentumait, hogy addig nyújtja egy-egy történet megvilágítási idejét, amíg elkerülhetetlenül bemozdul a fényképező zárszerkezete. Az így létrehozott árnyékképek nem csak felfedik, hanem egyúttal el is tüntetik, eltakarják a valódi történetet.

A derítésnek és az elfedésnek ez a sajátos ütköztetése a nyelv szintjén is megjelenik: a szavak megértését azok etimológiája, kontextusa, az összetett szavak értelmét az összetételi tagok önálló jelentései zavarják, folyamatosan: „a hűbériség, ezt tőle hallottam először a szófejtéssel együtt, ura van a béresnek, urához hű béres, béres, akinek a munkájáért termésben vagy pénzben bér jár, úrbér, úrbéri birtok, (…) tőle hallottam először egy valamilyen ünnepélyesen világító csillár alatt, (…) talán a parlamentben, nem tudom, hol. Jog. Jó, igaz és szép. Jogász. Fogász. Fogalmi hüvelyek, fogalmi burok, amelyek jóval később nyerték el tartalmukat, ha elnyerték egyáltalán. (…) A tudomásulvétel legrégibb foszlányain, üres neveken, hangzó formákon ragadnak meg az egyre növekvő információs bokrok.” (VL I., 91–92.) Ráadásul Nádas a saját hosszan kitartott, oratórikus elbeszélői hangja mellett különböző nyelvváltozatokat is használ: a szülei és a nagynénik, nagybácsik mozgalmi szlengjét, a nagymama jiddisét, a nyilasok, a cselédek stb. nyelvét. Miközben a Nádas-szövegek zenei szervezettsége, a zenei hangok és zenei csendek, a tételek viszonyai és a tételek közötti csendek itt is – a szöveg fejezetekre osztottsága, szünetei és berekeszthetetlensége miatt – még hangsúlyosabban jelennek meg. „(…) inkább zenélek, mint beszélek” – írja Nádas Hazatérés című esszéjében. Vagy másutt: „a Családregénytől kezdve minden szó hangalakját külön megnéztem, elkezdtem mérni ezeket a ritmusokat.” (Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel. Jelenkor, Pécs, 2006, 115–116.)

 

 

Nádas író tekintete és a regény szerkezete is egyfajta ősi rendhez, működéshez tért vissza. Pillantásával „az élő emberi test érzékiségéből kialakuló képi érzet”-et követi. (Lásd Nádas Péter: Egy próbanapló utolsó lapjai. In Nézőtér, Magvető, Budapest, 1983, 149.) Képei, ahogyan a jó fotó is, a felismerés pillanatában készülnek. Ahogyan a Világló részletek esszéjének Nádas-alteregó Akahitója éppen azokat a háborús borzalmakat raktározza el képi emlékezetébe, amelyekről elfordította a tekintetét: a rakparton fekvő hullákét az ostrom után, vagy azt a pillanatot, amikor anyját és a csecsemő Nádast egy becsapódó bomba detonációs ereje egy bérház falához vágta. A gyermeki tekintet tisztaságára és a traumajellegű emlékezésmechanizmusokra később rakódnak rá a különböző ideológiák, hazugságok és akarások. A zárt képi világ kevesebb teret ad a képzeletnek, mint önmagában a szövegvilág adna.

A szerkezet szintén valami ősire, a rítusok ismétlődő rendjére és ezzel egy időben a váratlanra, az asszociációk rendszerére apellál (lásd itt). Eközben mintha a szereplői mind különböző hazugságaik és rejtett valóságuk, hamis kollektivizmusuk konzerválódott gesztus- és indulatrendszerébe ragadtak volna. Mintha a szerző a Jung-féle archaikus szituációkkal ütközne meg, csakúgy, mint Aby Warburg Mnemosyné atlaszának gesztusrendszereivel. A szülők és a nagynénik-nagybácsik anélkül húzzák magukra a mítosz vagy a hagyományok „bőrét”, hogy pontosan rájuk illene. Ezáltal (a hagyományok áthágásának és/vagy káromlásának korszakos szükségszerűségével) folyamatosan láthatóvá, érzékelhetővé válik saját legbelső, lemeztelenített intim szférájuk, a test megválthatatlansága. Míg a gyerek és felnőtt Nádas is egyre a freudi lelki mélységekbe és a rituális testi történésekbe törekszik, a történelmi szerepeikbe zárkózott anyát, illetve apát megérteni. Az álomfejtés módszerével próbálja feltárni, melyek azok az „öröklött emlékállományok”, archaikus, elemi szituációk, archetipikus, kulturális vagy mitológiai tartalmak, amelyeket az elődei örökítettek rá. „Azaz milyen idegen történetekből állok én, ez volt a kérdés.” (Lásd Valuska László: „Hallgattam és néztem, túl sok dolog jött be a szememen.” Interjú Nádas Péterrel. Könyves Magazin, 2017/2.)

Ez a rituálisan szabályozott többes, ez a rituálisan éntelenített világ állandó sötétségben marad, ezt a sötétséget, ebben a sötétségben a saját őstörténetét igyekszik felfedezni az író-emlékező Nádas. Nem a (tiltott) fény felé indul, hanem a sötétség felé. Akárcsak a kora-keresztény gnosztikusok, akik számára az érzékszervi észlelés határait tekintve a sötétség az, amelynek irányában nem létezik semmiféle rituális tiltás. „Isten hűlt helye a képalkotás univerzumában örökkön örökké maradjon fehér. Hiány, semmi, emberi tekintettel tovább nem értelmezhető üresség.” (Nádas Péter: Világló részletek. Egy agg fényképész búcsúja az analóg fotográfiától. In Új Forrás, 2010/9. 3.)

„Felnőtt életem nem tárgya a memoárnak” – nyilatkozta Nádas egy, a Literának adott interjújában, a tudattartalmak és azok kialakulása és az így megkonstruálódott tudatszerkezet viszont azok. A könyv borítóján szereplő, dr. Literáti Nagy Ferenc fotózta megfeneklett izlandi acélhajó is ezt az oda- és visszahatást erősíti. Ez a hetven éven át szolgáló halászhajó nagyon is tárgyszerű tartalmakkal bír. A Párhuzamos történetek építész Madzarjának éppen a hajó „a tárgyias gondolkodás csúcsa; egy bizonyos igényre adott, a természeti erők által évezredek alatt tökéletesre csiszolt megoldás. A hajó (…) a legtöbb építész számára archetípus; formává ülepedett funkció.” (Bazsányi Sándor – Wesselényi-Garay Andor: „…olykor egyetlen műfogás…”. In Kettős vakolás. Kalligram, Pozsony, 2013. 357.)

A memoár, a saját élettörténet tényszerű leírása ugyan leszámol Nádas eddigi írói gyakorlatával, mégis felfedezhetők benne az eddigi elbeszélések, drámák, kis- és nagyregények elemei, a Világló részletek felől olvasva az egész életmű egy hatalmas, összefüggő kirakós játéknak tűnik.

Az élet sójának tereihez hasonlóan a Világló részletekben is a város, az egyes épületek funkciójának változásai, az egyes dekorációs elemek eltűnései (is) pontos képet festenek a társadalmon belüli változásokról. A Nádas család Teréz körúti műteremlakásának testreszabottsága áll szemben a Rákosiék szomszédságában, a Sváb-hegyen soha be nem rendezett villájuk üresen tátongó tereivel. A gondozatlan rózsalugas és az elburjánzott, vadregényes kert növényeinek árnyjátékával.

 

 

Az épületek leírásánál Nádas a fényképész szemével szintén a terek összetett fényviszonyait vizsgálja. Legyen szó egy budapesti bérház még meglévő ólomüveg ablakáról, vagy Rendl Sándor és Eugenie nagynéni Orbán-hegyi letisztult villájáról, a Bauhauson iskolázott Beutum János építész, belsőépítész monumentális munkájáról, amely még a nagypolgári életvitel átgondoltságát, véglegességét tükrözte, vagy éppen a nagyapa gazdag ékszerbolt-tulajdonos testvérének, Tauber Jankának az ablakáról. A három különböző irányba néző ablakfülke szokatlan perspektívájával és fényességével engedi a gyermek Nádast a fény rituálisan tiltott forrásába, eredetébe, valóságába belenézni. A szemébe tűző napfényben a Dohány utcai zsinagóga udvarára, azaz a gettó halottainak tömegsírjára lát.

A privát és kollektív emlékezetünk ütköztetése, az, ahogyan „a német az európai katasztrófa egyetemességével kiegészíti a magyar egyediségét” (A mérleg nyelve, 120.), valamint a saját sérelemtörténetükbe szorult szereplők mintha szintén a Párhuzamos történetek szövegteréből lépnének elő. Az én-keresés és a diktatórikus hatalom tagadásának alapélménye viszont az Emlékiratok könyvét idézi, de megjelenik az Egy családregény végének gyerekhangja, a szülők kommunizmusa és a nagyszülők hazug nagypolgárisága is.

A könyv az 1956-os budapesti forradalom kitörésével ér véget, ezért is különösen fájdalmas annak a valaminek a hiánya, amit egyfajta felszabadító tanulságként, a könyv egyszeri, lineáris jelenetsorként való lezárásaként értelmezhetnénk. Nádasnak ez a korokon átnéző elbeszélői pozíciója a Szirénénekéhez hasonlóan láttat be velünk különböző világokat, egy új ciklus kezdetén. A Világló részletek utolsó sorai a Szirénének utolsó mondatával, azzal a bizonyos „Egyszóval”-lal, a történelmi vágta könyörtelenségével és részvétlenségével csengenek össze: „Patetikus felhang és szomorúság nélkül mondom, hogy a kettős kivérzés jegyében telt az életem. Azóta nemcsak az önkényuralmat gyűlölöm, de a respublika és a demokrácia gyengeségei, olcsó színjátékai és önveszélyes elfogultságai láttán sem tudom a fejemet elfordítani. Nagyon sajnálom.” (VL II., 596.)

 

Nádas Péter: Világló részletek. Jelenkor, Pécs, 2017.