dunszt.sk

kultmag

az istenit!

A közönség és a kritikai sajtó megosztottsága is azt sugallja, hogy nem lehet elmenni Darren Aronofsky legújabb műve, a mother! mellett. Jobb marketing egy ilyesfajta filmnek (amely magát mind a művész-, mind pedig a mainstream-skálán elhelyezni igyekszik) nem is kellhet annál, mint hogy a bemutatóján a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál közönsége nagyjából fele-fele arányban fütyülte ki és jutalmazta vastapssal. Ez által a film már a megjelenése után pár nappal az elmúlt évek, évtizedek legmegosztóbb, egyszersmind legprovokatívabb alkotásai közé emeltetett a (részben) szakmai körökben is. Író-rendezője pedig a szegény ember Lars Von Trierjeként látszik végleg becementeződni a köztudatba.

 

Fotó: Paramount Pictures
Jennifer Lawrence és Javier Bardem

 

Különösen sokat segít a film művészeti és marketingjellegű pozícionálásán, hogy a kritika (tisztelet, nyilván, a kivételnek) rendre a film enigmatikusságáról, nehezen, illetve (túl) sokféleképpen való interpretálhatóságáról beszél – a negatív benyomások viszont rögtön védhetők is azzal, hogy a mother! „nem mindenki filmje”, a nagyközönség pedig a szuperhősfilmek fénykorában nem képes az elmélyült gondolkodásra, töprengésre.

Én ezzel szemben most megkímélném a nyájas olvasót a különböző lehetséges interpretációk egyébként oly jóhiszemű felvázolásától, két okból is. A film zavarosnak zavaros, de korántsem bonyolult, márpedig e két jellemző közt különbséget tenni a kritika alapvető feladata lenne. Aronofsky műve lényegében azt sugallja, hogy isten (pardon, maga az alkotó is felhívja a figyelmet arra, hogy műve megfejtésének egyik kulcsa épp az, hogy a film stáblistáján egyedül az úrnak megfeleltethető karakter „neve” szerepel nagy kezdőbetűvel: Him), szóval Isten, ne szépítsük, nem egy grállovag, ő is és nyomorúságos kreálmánya, az ember is közömbös, önző és aljas, különösen az általuk kizsákmányolt, szegény, örökös és megbonthatatlan körforgásban szenvedő anyatermészetünkkel szemben. E – lássuk be, nem túl összetett, s 2017-ben, minden reakciósságában is rémisztő, valláskisajátító jobboldali fordulat ellenére sem túl eredeti – üzenet sem különösebben felforgatónak, sem eredetinek nem hat, a legnagyobb jóindulattal sem.

Mielőtt úgy tűnne, önkényesen teszem meg saját megfeleltetésemet valamiféle kizárólagos olvasattá, ajánlom Aronofsky és Jennifer Lawrence vonatkozó nyilatkozatait, melyekben egy az egyben adják közre a gyengébbek kedvéért épp csak vastag filcvonalakkal alá nem húzott, be nem karikázott, felkiáltójelekkel ellátott interpretációt, melynek helyébe másikat, persze, mindenki kénye-kedve szerint állíthat, csak épp látványosan nem érdemes, mivel a film uszkve kétórás játékideje alatt fikarcnyi kétséget sem hagy afelől, hogy egyetlenegy potenciális jelentés minél egyértelműbb átadását ambicionálja. Az átadás módjában akadnak zavarok (nem kevés), de eszmei vagy esztétikai bonyolultságok (szebben mondva: nüánszok) jóformán felfedezhetetlenek.

 

Fotó: Paramount Pictures
Jennifer Lawrence

 

Az erre az „üzenetre” húzott bibliai szimbolika pedig hol patentabb, hol recsegős-ropogósabb módon simul a fenti közhelyre. Lássuk hát: Isten (Javier Bardem) egy író (a fellengzősebb szóhasználat kedvéért a filmben többnyire inkább: költő), aki alkotói válságban szenved. Felesége, a húszas évei végét, harmincas évei elejét taposó, hamvas szépasszony (Jennifer Lawrence), Istenné Anyatermészet pedig maga az egy személyben összetoluló ártatlan, naiv jóság, aki önkezével ácsolja, renoválja, építi, festi és rendezi be Isten úr egykor leégett lakhelyét, melyből szabályos „paradicsomot” (értjük?, értjük? – kacsintgat ránk tikkelő igyekezettel a látomásos költészetű rendező) kíván létrehozni. Őket látogatja meg matt, félhomályos, inkább kísértetlakszerű kastély-édenkertjükben egyszer csak a valamiért halálosan beteg (a masszív dohányzás eredményeképp vélhetően tüdőrákos) Ádám (Ed Harris), Isten prózapoétikájának, azaz művészetének első számú rajongója, s kis idő után megérkezik (illetve az Ed Harrisen persze egész véletlenül felfedezhető bordatáji sebhely alapján inkább teremttetik) az enyhén kiégett Éva (Michelle Pfeiffer). A két önkéntes paradicsomfoglaló az első pillanattól fogva semmibe veszi a jelenlétüket zavart pihegéssel, de végül az ellenállás bármilyen egyéb, nyíltszíni formája nélkül tudomásul vevő Istennét. Bunkók és tolakodóak, amikor pedig négyszemközt maradnak vele, misztikusan kétértelműnek szánt, visszafogottan gonosz horrornézéssel merednek rá. Amint Bardem karaktere újra belép a színre, ők ismét bármiféle színészi árnyalómunka nélkül olvadozni kezdenek vendéglátójuk jelenlétében, illetve jelenlététől.

 

Fotó: Paramount Pictures
Jennifer Lawrence

 

Itt álljunk is meg egy pillanatra, és nézzük meg alaposabban Jennifer Lawrence karakterét, valamint a színészi teljesítményt, mely utóbbi még a legelvetemültebben fanyalgó (dühöngő, értetlenkedő, ne szépítsük: földbedöngölő) kritikáknak is – vélhető rosszindulatuk legfőbb ellenérveként felhozható – pozitív benyomása volt. Értem is, miért, elvégre mennyivel könnyebb és elegánsabb úgy kékre-zöldre rugdosni egy művészi alkotást, ha az ember talál benne legalább egy védhető vagy dicsérhető momentumot, melynek köszönhetően a kritikus, lesújtó vélemény ide vagy oda, rögvest nagyvonalúvá avanzsál. Ezúttal azonban elutasítanám ezt a könnyen adódó lehetőséget, mivel Jennifer Lawrence színészi játéka is döbbenetesen pocsék, tehát a forgatókönyvhöz, a rendezéshez és társai leszerepléséhez méltóan egysíkú és inkább nevetséges, mint hiteles. Mindazonáltal nehezen felfejthető, hogy ez a színész hibája-e egyáltalán, s amennyiben igen, mégis milyen mértékig. A karaktere (a fiatal, enyhén neuraszténiás, háztartásbeli Földanya vagy mi a szösz) finoman szólva is megragadhatatlan, s a színészi játék nagyjából annyi árnyaltságnak enged teret, mint, teszem azt, egy szemellenzős szigorral előadni kívánt, középkori moralitás színrevitele esetében. Hogy mi a csudának kellett Lawrence-nek csini, de enyhén penészvirágszerűen sminkelt feleségnek lennie többé-kevésbé kortárs világunk keretei közt, ha egyszer sótlan szigorral elvárt szerepköre úgyis kizárja, hogy a heroikus szimbolizmuson egy csöppet csorbítva bármiféle emberi, egyedi karakterjegy is megjelenhessen karikaturisztikusnál is vázlatosabbra sikerült személyiségrajzában, érthetetlen. Lawrence mindenesetre ennek megfelelően játssza, amit – a szerep adta keretek közt – tud, többnyire csak beszart, aggodalmas tekintettel kóvályog a színen, már jóval a hatásvadász torture porn-szekvencia kitörte előtt is (akkor még) indokolatlanul hisztériás rettegéssel, teljesen kiszolgáltatottan és minden kínt, kizsákmányolást és elnyomást elfogadó beletörődéssel, legtöbbször naivitásában egyszerűen csak együgyű rémülettel, a legsötétebb hímsovinizmusok beállította „oktalan, erőtlen asszony, úgy is kell neki” zsánerszerepkörében ide-oda toporogva, nagyrészt jellemzően takarítva-szöszmötölve vagy ágyból bágyadtan kikelve, tántorogva. Azt lehetne hinni, hogy a Black Swan nőkaraktereinek egysíkúságát – és nőpártinak álcázott, valójában fájdalmasan primitív hímsovinizmusát – már nem tudja tovább, a kapanyélnél is végletesebbre egyszerűsíteni Aronofsky, de persze lassan megtanulhatjuk, hogy sosem szabad őt alábecsülni ilyen téren.

 

Fotó: Paramount Pictures
Jennifer Lawrence

 

A filmnek a hősnőjénél semmivel sem gyorsabb, kókadt vánszorgását Káin és Ábel kasszáserzsi színvonalú antréja gyorsítja végre valahára átlagosan vontatottá. Történik, aminek biblikusan történnie kell, hogy aztán Ádám és Éva szabályos házibuliba torkolló halotti tort szervezzen az édenkertben. Ha itt az olvasó már a fejét vakarja, hogy (már bocsánat az emelkedett filmkontent vulgáris kontextualizálásáért) mégis mi a tököm történik itt, nincs egyedül vele. Harris és Pfeiffer karakterei ugyanis már a film egy korábbi pontján összetörik a szimbolikus, gyémántszerű akármit (spoilerzuhatagom újabb állomásaként), szegény, a film végére összeaszott, -égett, megkínzott és -nyomorított Természet Anyánk gyönyörű és ékes, világító szépségű, nem viccelek, egyszerre szimbolikus és konkrét, kicsiny szívét. Ekkor Jóistenünk az összetört szívgyémánt rosseb darabkáit hisztérikusan sepregetve (természetesen kislapáttal és seprűvel, nesze neked, realizmus!) kiküldi (űzi) őket a francba, hogy aztán mindennek szimbolikusan, biblikusan, áthallásosan, sehogy ne legyen az égvilágon semmi következménye. Na hát ilyesmikről beszélve mondom, hogy nem szép dolog összekeverni a zavarosságot és a művészi megvalósítás, láttatás esetleges tudatos bonyolultságát, rétegezettségét. Egy szó mint száz, mialatt a halotti tor egyik résztvevője épp felcsípni próbálja Lawrence karakterét (Éva sanda, vádló, gonosz és sejtelmesnek szánt, legkevésbé sem szubtilis nézései kereszttüzében), a(z elvben) gyászoló tömeg két tagja (a házigazda sokadik figyelmeztetés ellenére is visszaülve oda) végre-valahára letöri a csehovi stukkerkét funkcionáló kredencet (továbbra sem viccelek), kitépve a falból egy csövet, Lawrence karakterének odáig halk és gyáva hisztériáját immáron aktivizálva, hadd ordítsa magát rekedtre a Hunger Games sztárja a hátralevő (atyaég, sóhajt órájára pillantva a filmnéző) további egy órában(!).

 

Fotó: Paramount Pictures
Jennifer Lawrence

 

Isten (pun intended) ments, hogy jelenetről jelenetre végigmenjek a film öko-biblikus, a Tesz-vesz városnál is kevésbé áttételes utalásrendszerén, az Ábel vérétől átázó padlón vagy a ház aljában, rejtekajtó mögött (értjük, nyugi, értjük az utalást, nyugtatnánk a hisztérikusan kacsintgató rendezőt, értjük, a föld alatt) tárolt, bazinagy olajtartályon, a supermanszerű röntgen- (na jó, ne vicceljük el), khm, lelki szemekkel a falban látható, dobogó szíven stb. – ilyen ez a film, nincs mit ragozni. De azért ember legyen a talpán, aki cinikus röhörészés nélkül képes megállni a film középtáji, hirtelen felpörgését, elvégre a kredenctöréssel véget érő gyászbuli után végre kibukik a freudizmus a zsákból: a hirtelen megint realisztikus házaspárnak eladni kívánt, két lábon járó szimbólumok valódi problémája, naná, mi más: hogy nincs szex. Legalább megbaszhatnál, üvölti Természet Ősanyánk az úrnak. Ezek volnának, feltételezem, a provokatív, megbotránkoztató részek, melyeken, vélhetően, ténylegesen fel is háborodna egy pár maradibb, konzervatív politikus, szendébb ministránsfiú, ha más nem. Az úr a nemi erőszak határán billegtetve a dolgot, végül is, ha már ilyen szépen kérték, s rá is ér, eleget tesz a felszólításnak. Természet Anyánk másnap reggel be is jelenti, hogy teherbe esett, de hitves Jóistene már ott sincs a szobában, végre-valahára beinduló főművét írja. A film szerencsére tovább pörget magán, Lawrence így egy percen belül mindenórás terhesen hallja az örömhírt: férje elkészült főművével, mely olyan szép lett, hogy csak na, meg is könnyezi a drága asszony az (szimbolizmus van végtére is) összvissz egyoldalas kéziratot a gyászról, veszteségről, sirámról. Rezonőr Jóistenünk, Aronofsky öntükröző narcizmussal önostorozott alakmásai közül az eddigi legtenyérbemászóbb, persze fél percen belül már rajongói jelentős tömegét köszöntheti édenkertje portáján – el tudjuk képzelni, kedves olvasó? Hogyne!

 

Fotó: Paramount Pictures
Jennifer Lawrence

 

Szodoma és Gomora, mi több, mindennek tetejében még a komikának is szörnyű Kristen Wiig (drámainak szánt) színrelépése is sújtja a Paradicsomot, ahol szó szerint van minden, mint a búcsúban, kommandósok, robbantás, gyilok és szex, ördög és pokol, piha! Közben hősnőnk gyorsan lebabázik, de (minő előre sejtetett dráma) újszülöttjét elpilledtében lekapja hitvesi kebléről az önimádó rezonőr-művész, hogy versenyre kelhessen a film a Saw- és Hostel-franchise művészi színvonalával: csecsemőgyilkosság, kannibalizmus, önmagát fölrobbantó Anyatermészet (még jó, hogy tartályostul áll az olaj a vérben ázó pincében), és piff neki, már jöhet is a tételmondat.

Ami a Black Swan nézőinek szóló, a haldokló hattyú által elsusogott (nehogy még valakinek ne essen le a tantusz) írói tájékoztatás volt afelől, hogy a művészi tökéletesség elérése, ejnye-bejnye, nem összeegyeztethető az élettel, s szinte ízlelgethetjük Darren Aronofsky háttérben csordogáló könnycseppjeinek sótartalmát, itt az, hogy Natúra Anyuskánk, ah!, mindent odaadott már, mit adhatna még? Tudod te azt, kisanyám, nagyjából ez olvasható ki Javier Bardem tekintetéből, ahogy unott mozdulattal fölszottyantja Lawrence ZS-kategóriás horrorok sminkkészletével égetté stilizált bőrét, s kikapja a történetet kényelmesen önmagába fordító, végtelen körforgásos szintaxissá (tovább) dilettantizáló szívgyémántot, „S megint előlről…”, ahogy Karinthy mondaná.

*

Mi következik mindebből? Mármint nem a film bárdolatlan, (gyenge) művészkedéssel leplezni próbált, narcisztikus dilettantizmusából, meghatottan modoroskodó esztétizálásából – azokból persze hogy semmi. Inkább abból, hogy én itt számolatlanul pazarlom rá a szót, mikor már három-négy bekezdés után, mint csehovi jellegű kredencet vagy földalatti olajkészletet, előrevetítettem, hogy a mother! már-már a néző sértegetésének határát is átlépve, nincs mit ragozni, pocsék. Mi végre mégis ennyit ragozni, hogy miért, mitől és hogyan?

Magam is eltöprengtem a korántsem csak költői kérdésen, és arra jutottam, hogy noha eredendően s elsősorban én sem a szüzséje (vélt vagy meglévő „mondanivalója”, vagy pláne: „üzenete”) alapján ítélek meg művészi alkotásokat, ezeket adott esetben egy tágabb, morális kontextusban is vastagon az összbenyomás részeként kezelem. Márpedig a természet kizsákmányolásának napjainkban talán minden korábbinál problémásabb és fenyegetőbb kérdését, a nők elnyomásának, s ismételhetem: napjainkban talán minden korábbinál problémásabb és fenyegetőbb kérdését ilyen felszínesen és reflektálatlanul, közhelyböfögtetően kizárólag imázsépítésre („mélyérzésű, provokatív, gondolatébresztő, nagy-nagy művész vagyok” – hüppöghet minden bizonnyal munkája véghezvitelével Aronofsky) felhasználni már nem pusztán esztétikai kérdés.

Felkavaró és drámai film a mother!. Igazi tragédia, csontvelőig ható, fájdalmas tapasztalat, (akaratlanul is) brutális feltérképezése a psziché legmélyének, egy önimádatába lassan, de biztosan belebetegedő, egykor nagyon ígéretes tehetség szomorú elmúlásának – gondolhatták az Aronofsky korábbi, nem is különösebben jó, de korántsem nézhetetlen látens művész-önarcképeinek nézői a The Wrestler vagy gyengébb, de sikeresebb-híresebb párműve, a Black Swan után, a moziból kijövet. S gondolhatják lényegében most is, elnézve Aronofsky dilettantizmusának, művészi leépülésének igencsak előrehaladott, mélyen elszomorító állapotának hiteles, ám reflektálatlan lenyomatát. Milyen kár, hogy (legalább) ez nem a film érdeme. Az istenit. Kár érte.

 

 

mother! (anyám!) – írta és rendezte: Darren Aronofsky, 2017, 121 perc, forgalmazza: Paramount Pictures. A főbb szerepekben: Jennifer Lawrence, Javier Bardem, Ed Harris, Michelle Pfeiffer

 

Fotók: Paramount Pictures

A film adatlapja a Mafabon

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket