Bed nyúz, charósaja szkázka

Kormányfőnk vasárnap este drámai bejelentést tett: köztársasági elnökünket idegen hatalmak hálózták be. Egyelőre még csak a beszédeit írják, de ez még csak a kezdet.

 

Fogadjuk el Fico állítását mint lelki tényt.

Szakadjunk el tehát a valóságtól egy gondolatfutam erejéig, és próbáljuk megérteni, hogy mi a bánatról beszél az ország vezetésével megbízott polgártársunk, aki közjogi méltóságként a közszolgálati törvény mz/x paragrafusára hivatkozva akár soros szellentésének közvetítését is kérheti fő műsoridőben – amennyiben megítélése szerint a közérdek ezt kívánja. Állítását nem üthetjük el azzal az ócska poénnal, hogy miután az általa gerjesztett kommunikációs kakaviharban az összes földi beszédíró a sírba túlórázta magát a hétvégén, már csak az Alfa Centauri píárosai vállalták ezt az intergalaktikus blamázst, teljes névtelenséget kérve.

Vajon miért nem a szcientológus haverok jutottak először eszembe az idegenek hallatán? És vajon miért nem jutott eszébe senkinek, hogy a kormányfő orra alá dörgölje az elnökválasztási kampányban bevetett egykori lózungját? Elfelejtettük? Megbocsájtottuk neki? Szemet hunytunk felette? Összekacsintottunk vele? Nem vagyunk mi egy kissé hanyag állampolgárkák? Csoda-e, ha úgy beszél velünk ez a felelősségteljes jóember, mint bekakaózott napközisekkel a túlbuzgó őrsvezető sárkányeregetés közben?

Nem vagyok magunkkal megelégedve, kedves pajtások. Még most se vagyunk képesek felnőttként viselkedni, amikor a sárkányunk már a szakadék fölött táncol. És hiába rejtjelezik nekünk inaszakadtából a kormányfő pajtás, S.O.S.-nek szánt jelzéseiből pajzán vicceket, mémeket, konteókat kreálunk. Hát nem értitek? El van rabolva. Túszul van ejtve. Kódolt üzeneteket küldözget nekünk.

Napok óta köztudott, hogy az olasz maffia már nem a spájzban kuksol, hanem a nappaliban dőzsöl. Mi ugyan a hálószobára tippeltünk, de lukra futottunk. Sebaj, azóta már meglepődtünk, sőt, meg is ijedtünk. Nagyon helyes. Jól tettük, hogy berezeltünk, nem hiába nevezik ezt a jelenséget az állam foglyul ejtésének. (Az idegen hatalmak kedvéért: state capture.)

 

 

De miért álltunk meg félúton az ijedtségben? Miért nem kérdezünk tovább legalább mi, posztkommunista paranoiások, hogy: Jó, jó, de akkor kik vannak a spájzban? Hát persze, hogy az oroszok, vágjuk rá egyből, mert egy olyan kultúrtörténeti kódra irányult a kérdés, amelyre magyarul ez az egyetlen lehetséges válasz. Igen, igen, de mi most egy szlovák spájzról beszélünk, ahol az a kérdés is felmerül, hogy: melyik oroszok? Ezúttal.

Nem mindegy? Kinek hogy. Aki ragaszkodik mumusoktól hemzsegő gyermeki világképéhez, annak végül is mindegy, hogy kitől ijed meg, kitől retteg és kinek az ölében talál magának biztonságos menedéket. Csak a történet vége legyen jó, ahogy a mesékben is. A Szlovák–Orosz Társaság honlapja például a teljes politikai spektrum mómóit, bákászáit, lificeit, sereseit felvonultató szinopszisokat kínál gazdag választékban. Itt, a szélsőjobb és szélsőbal ölelésében minden állampolgár megszabadulhat azoktól a társadalmi frusztrációktól, amiket maguk a védelmezők generálnak. Önjáró projekt.

Nem vaktában szúrtam ki ezt a portált. Egykori miniszterelnökünk, igazságügyi miniszterünk, politikai foglyunk és kereszténydemokratánk, Ján Čarnogurský hívta fel rá a figyelmet azzal, hogy Fico vasárnap esti tévés megszólalásával szinte egy időben ugyanazt a tartalmat posztolta – ezúttal mint a Szlovák–Orosz Társaság elnöke.  Csak míg Fico homályosan utalt egy nónejm idegenre, addig Čarnogurský nevén is nevezte a gonoszt („Sosors”, sic!). Hohó! Mi történt itt? Csak nem babrált el valamit a kis pajtás pioníros zavarában? Amit a nagy testvérnek kellett pontosítania? Vagy eleve így volt felépítve? Fokról fokra, kéz a kézben? Jobb a balban.

Nagy pillanat. Erős kép. Amikor az antagonisztikus világképek kiegészítik egymást. Hát mégis van az a platform, ahol testvér lészen minden pajtás? Vagy fordítva? Furcsa lesz megszokni ezt a szende coming outot. De lám, az egynemű párokat is elfogadjuk lassacskán. Nyitott, toleráns társadalom vagyunk, itt senkinek se kell letaposnia a tudatalattijába azt, amit a szív diktál. Arra viszont rettenetesen háklisak vagyunk, ha nem tudjuk, milyen csapatok is okkupálják kommunikációs légterünket…

 

 

Egyiküket sem értem, de Čarnogurskýt nem is akarom. Őt már eleresztettem. És nem azért, mert az exem. Hanem mert még hermeneutikai experimentumként sem szeretném bejárni az ő transzmitikus lápvidékeken tévelygő, logikai hurkokban végződő gondolati útjait. Untig elég a végterméke: a belügyminisztert nem leváltani kell, hanem felsorakozni mögé. (Sorakozzanak a moszkvai nénikéi!) Különben is: 1989-ben rekedtre kiabáltam magamat többedmagammal együtt a pozsonyi Juszticsák előtt, hogy: Slobodu Čarnogurskému! Estére kiengedték. Nem miattunk, de azóta is úgy gondolok rá, mint egy szabad emberre. Egyszer már ki lett szabadítva a gonosz karmai közül, visszaesőkkel nem foglalkozunk.

Ficóért viszont még a kisujjamat se mozdítottam, csak ellene (már amennyiben a proteszt szavazatok kisujjmozdításnak számítanak). Most sem a pionírszív dobbant meg állampolgári mellkasomban. A kódfejtés izgalmába belefeledkező transzlatológus túlórázik bennem. (Nyugi, nem bérmunka, önszorgalom.) Sok mindent el lehet mondani róla, és mondunk is. Nem idézem magunkat, csak eufemisztikusan jelzem: egy arrogáns, hazug, gerinctelen, korrupt, pragmatikus hímtag. És még sorolhatnám tovább a szikár tényeket. Azt viszont senki nem mondhatja róla, hogy ezoterikus cuccokat tolt volna a nagy nyilvánosság előtt.

Meglehetős ellenszenvvel és maximális fokozatra állított kritikai szűrőn keresztül követtem eddig minden egyes megmozdulását. Amíg meg nem láttam őt az egymillió eurós sajtótájékoztatóján. Akár meg is kövezhettek érte, kedves posztkommunista paranoiával megáldott (terhelt) elvbarátaim, de nekem még a könnyem is kicsordult. Money, símaszk, uzi – mint díszlet. Leporellóba illő illusztráció egy mindig a valóság talaján álló, arcátlanul hazudozó és bűnöző alfahím szövegéhez. Ne mondjátok már nekem, hogy ez nem üzenet?

 

 

Nem értek egyet azokkal, akik szerint elment a józan esze, mert – derült égből villámcsapás – egyszeriben sorosozni kezdett. Állítólag sehol egy pisla fény ebben az elmeborultban. Dehogynem. Minden csak szempont kérdése. Ha tényleg olyan jóindulatú és a közjóért küzdő tutifejek vagyunk, mint ahogy ezt magunkról állítjuk, észre kell vennünk a tőle szokatlan beszédmódot, és benne a rejtjelező segélykérést: szabadítsuk ki őt az idegenek halálos ölelésből.

Aki életveszélyben van, nem beszélhet teli pofával. Minden ovis tudja, aki már volt valaha túszhelyzetben, hogy ha ilyenkor valaki azt mondja, hogy idegen kezek írják egy közjogi méltóság beszédét, hülyeség lenne iskolás módon mondatelemzésbe fogni: Kiska az alany, az állítmány meg a Fico. Az értelmi csomópont a lényeg. Többször is meghallgattam a kormányfőnek azt a sajtótájékoztatóját, amelyiken az idegen hatalmak nyomására kénytelen kimondani a fő gonosz nevét. Szerintem zseniálisan kivágta magát, amikor a név kiejtésében vétett hibákkal palástolva (5 betűből 2-t talált el) szofisztikált módon azt is az értésünkre adta, hogy be van tojva: „sereš“ (szeres).

 

(Fico beszéde itt tekinthető meg, Soros neve [?] 8:14 és 8:16 között hangzik el.)