A szavak embere
Nem túl gyakran esik meg, hogy két filmstúdió egy évben ugyanazt a történelmi személyiséget középpontba állító alkotással jelentkezzen, ráadásul úgy, hogy a főszerepekkel kapcsolatban ugyanannak a színésznek a neve merüljön fel, ám 2017-ben pontosan ez történt.
Egy évvel korábban Jonathan Teplitzky és Joe Wright rendezők Winston Churchill életének meghatározó, bár nem azonos időszakát feldolgozó életrajzi film készítésébe fogtak, s mindketten Gary Oldmant képzelték el az egykori legendás brit miniszterelnök szerepére, aki végül az angol direktor ajánlatát fogadta el. Választása szerencsésnek bizonyult, hiszen míg az ausztrál rendező sokat kritizált filmje (Churchill) hamar feledésbe merült, addig A legsötétebb óra komoly kritikai sikereket könyvelhetett el, Oldman alakítását pedig a legjobb férfi színésznek járó Oscar-díjjal jutalmazták.
A siker nem meglepő, hiszen minden rutinos filmnéző számára nyilvánvaló, hogy Wright alkotását kifejezetten az Oscar-versenyre szánták. A történelmi-életrajzi drámák minden olyan vonásával rendelkezik, melyek az Oscar-szavazók körében tetszést arathatnak. De vajon az angol direktor mennyiben képes újat nyújtani a kosztümös filmek sablonos megoldásaihoz képest? A jelek szerint Joe Wright tanult az elődei hibájából, melynek egyik bizonyítéka, hogy filmjében nem egy ember egész életútját kívánta megrajzolni, mint ahogy azt például Phyllida Loyd tette A Vaslady című alkotásában (2012), hanem A királynő (2006) vagy a tavaly bemutatott Jackie (2017) rendezőinek nyomdokain haladva a brit politikus életének egy meghatározó időszakát helyezte a cselekmény középpontjába. S bár ugyanezt tette Teplitzky is, amikor a normandiai partraszállás előtti napokat kívánta felidézni a brit miniszterelnök szemszögéből, az ő filmjében Churchill múltjának megidézése sok esetben igen hatásvadász és sablonos megoldásokat eredményezett, míg Wright ennél elegánsabban oldotta meg a problémát: mindössze a különböző dialógusok révén villantott fel momentumokat a politikus múltjából, melyek egyfelől szépen belesimultak a cselekménybe, másfelől pedig ezek által szinte észrevétlenül látta el a nézőt a történet megértéséhez szükséges információkkal.
A cselekmény idejének megválasztása klasszikus történetmesélői célról tanúskodik; Wright egyértelműen egy hőstörténetet kívánt bemutatni, s erre a Churchill miniszterelnökké választását követő napok eseményei maximálisan alkalmasnak mutatkoztak. Churchill, valamint a Németországgal való tárgyalásokat szorgalmazó háborús kabinet tagjainak eltérő álláspontja ugyanis remek lehetőséget nyújtott az eseményeknek egy olyan konvencionális és könnyen befogadható narratívába rendezésére, mely az eltérő értékszemlélettel jellemezhető emberek/csoportok szembenállására épül. A kezdetben szkeptikusan fogadott Churchillt ily módon egy olyan politikusként mutatja be az alkotás, aki minden nehézség ellenére egy olyan döntést hozott, melynek helyességét a történelmi események is igazolták, vagyis a hőstörténet lekerekítését maguk a történelmi tények teszik lehetővé. A legsötétebb óra tehát nem egyszerűen a Christopher Nolan-féle Dunkirk párdarabja, mely ezúttal a politikai színfalak mögé nyújt betekintést, hanem egy olyan film, melynek hőse a folyamatos politikai nyomás hatására nem elbukik vagy álláspontot változtat, hanem egy személyiségfejlődésen átesve válik egy mindenki által elfogadott és tisztelt vezetővé.
A fejlődését előmozdító feszültség azonban nemcsak a háborús kabinet tagjaival való – a valóságosnál vélhetően jóval kiélezettebbnek ábrázolt – szembenállásban, hanem a filmes narratíva egyéb elemeiben is megmutatkozik. A Churchill hivatalba lépését követő napoknak a korabeli újságszalagcímek stílusában való megjelenítése kezdetben a néző időbeli orientálódását segíti. Később pedig a naptár mind gyorsabb pergetése a napok múlásával párhuzamosan növekvő (politikai) feszültség kiemelésére szolgál, hiszen Hitler és a német hadsereg előrenyomulása miatt egyre sürgetőbbé válik egy működőképes terv kidolgozása a miniszterelnök számára.
Churchill szónoki képességei és a szavakkal való bánásmódja fontos részét képezi a filmnek, hiszen egyfelől a gépírónőjének diktált esetlen szövegek elvetése a fogalmazási nehézségekkel együtt a szereplő pszichés állapotát, illetve a háborús események rá gyakorolt hatását érzékeltetik. Másfelől pedig a meggyőzés retorikájának alkalmazását, csiszolását, valamint a politikus anyanyelvének – Halifax vikomt zárójelenetben elhangzott szavaival élve – „csatába küldését” érzékletes és atmoszférateremtő jelenetek sokaságában mutatja be Wright.
Annak ellenére, hogy a cselekménybe Churchill minden fontosabb, ebben az időben tartott beszédét beemelték, s minden ikonikussá vált vonását humoros jelenetek révén ragadták meg, az alkotás legfélresikerültebb és legvitathatóbb pontja az a szcéna, melyben a miniszterelnök a tömegben elvegyülve felszáll a metróra, majd ott beszédbe elegyedik az utasokkal, s kikéri a véleményüket a Németországgal való békekötés lehetőségét illetően. Ez a megoldás vélhetően egyfelől az átlagember álláspontjának a beemelését, másfelől pedig a felépíteni kívánt hőstörténeti narratívának a kiteljesítését (a magasan álló vezető végül képessé válik a választópolgárokkal való kommunikációra) szolgálta volna, ennek ellenére mégis meglehetősen elhibázottnak hat. A probléma ugyanis nem ennek a szcénának a fiktívségében, hanem sokkal inkább a politikus alakjának nem egészen körültekintő kezelésében rejlik, hiszen meglehetősen ironikus és megmosolyogtató ez a jelenet annak a jól ismert Winston Churchill-i mondásnak a fényében, miszerint: „A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval.”
Némi hiányérzetet kelthet a nézőben a határozott és markáns rendezői stílus hiánya. Joe Wright, aki 2012-ben formabontó és innovatív Anna Karenina-adaptációval jelentkezett, ebben a filmjében nem próbált különböző művészi megoldásokkal vagy az életrajzi alkotások műfaji jegyeivel kísérletezni, ahogy azt például Pablo Larraín tette Jackie Kennedyről szóló filmjében, hanem egy minden eddiginél konvencionálisabb rendezés mellett döntött. A film operatőre, Bruno Bruno Delbonnel azonban igen figyelemre méltó és kreatív megoldásokat alkalmazott, hiszen a fokozatos perspektívatágítás nyomán a világot végül már csak térképként megjelenítő képi kompozíciók érzékletesen ragadják meg a föld alatti bunkerekben meghozott döntések világra és emberi életekre gyakorolt hatását.
Wright láthatóan mindent a főszerepet játszó színészre épített fel, mellyel egyfelől jól döntött; Gary Oldman tökéletes a szerepében, hiszen nem egyszerűen Churchill maszkját viseli magán, hanem a politikusra jellemző járás, beszédstílus és mimika elsajátítása révén teljesen átlényegült Churchillé, így egyedül is elviszi a hátán a filmet. Másfelől viszont az alkotás annak ellenére összpontosít túlságosan az ő alakjára, hogy a miniszterelnököt körülvevő szereplőkben – felesége, gépírónője vagy akár maga az Uralkodó – rengeteg potenciál rejlik. A direktor azonban ezeket a lehetőségeket inkább csak felvillantotta, mintsem teljesen kiaknázta volna, így filmjéből hiányzik az olyan személyiségformáló emberi kapcsolatok ábrázolása, mint amilyen például a Tom Hooper rendezte A király beszédében (2010) bontakozik ki a Király és logopédusa között, épp ezért a kifogástalan színészi gárda sajnos csak asszisztálni tudott a szerepében zseniális Gary Oldman számára.
A legsötétebb óra az atmoszférateremtésben és főszereplő-ábrázolásban való remekelése ellenére nem egy markáns direktori jegyeket magán viselő, hanem – a már említett hőstörténeti narratívával összhangban – a kosztümös életrajzi drámák konvencionális megoldásaival operáló alkotás lett.
Képek forrása: Focus Features
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!