Apa, kezdődik!

Az apákat meg kell ölni. A pszichoanalízis megállapításaihoz talán a modernizmus művészetfelfogása, azon belül is az avantgárd lehetne a legjobb állatorvosi ló – ha nem halt volna meg, és a madarak nem repültek volna ki. Mindenestre a modern és az azutáni művészet fontos szempontja volt az elődök szubverzív meghaladása, a korábbi elvek legyűrése, jelképesen értve persze mind az apákat, mind az ölést (a romantikától Esterházyig és még tovább lehetne folytatni a sort). Fellinger Károly apakönyve szakít ezzel a hagyománnyal, amikor az elhunyt apa nem a tagadás alanyaként válik verseinek témájává. Tág értelemben véve gyászversek olvashatók a kötetben, amelyek a kellő szinten kezelt pátosz mellett az iróniát is működtetik, miközben az apa személye lényegében mindvégig érintetlen marad.

Az apával (illetve olykor a család más tagjaival) mint másikkal kialakított viszonyt nézve válnak megragadhatóvá a versek (könnyen egységesnek képzelhető) lírai énjei, amelyek viszont az olvasás során úgy lesznek különössé, hogy közben szinte teljesen ellenállnak a szubverziónak:

 

„A szobában, ahol megtörtént apám

végzetes esése, megtorpanok, nem

merek odalépni, ahol feküdt, úgy

érzem rátaposnék kérdő fejére,

de nem tudok átlépni s rajta…”

(Vágott virágok)

 

De jó példa erre az Elbocsátó is az apa naggyá képzelésével, ahogy a kisfiút a csillagok közé emeli, majd a földre teszi, vagy a Szilvamag, melyben az apa eléri, hogy „a sírjánál végre letegezzem, / amíg élt, sose mertem volna”. A kötet verseiben létesülő szubjektumok az apa iránti szeretetük következtében nem óhajtanak különbözni, hanem inkább a hasonulás mintázatai mentén, ráírva magukat az eredetire, a nyomokba helyezve nyomaikat mutatkoznak meg ironikus módon a gyászban. Ugyanakkor nem a társadalmi szerepben mint identitásmodellben elvesző önazonosság fontos ezekben az énkonstrukciókban, hanem az apró elkülönülések rendszere, amelyeket a „jó fiú” produkál. Ezek nélkül versről sem beszélhetnénk.

Utóbbira mégis egy látszólag nem jófiús példa a Napraforgó című vers, melyben látható a játékos ellenállás, ami végül is a hierarchia megerősítésével ér véget, de már egy másik síkban, a győzelem enyhe relativizálásával a győztes oldalán (ami a kint és a bent viszonylagosságát ismétli):

 

Apám bemegy a terembe,

mielőtt kijönne,

becsukom előtte az ajtót,

teljes erőmből nyomom,

nem akarom, hogy kijöjjön,

olyan vagyok, mint öt-hatévesen,

amolyan igazi játéknak szánom,

amikor érzem, hogy győztem,

belülről elfordítja a zárat.

 

A szubjektum ilyen felfogása teszi nehézzé a Köti a sötétséget elhelyezését a mai líra térképén (már ha el szeretnénk helyezni rajta), mivel a kötet nyelve tipikusan a posztmodern utáni (?) kétségeket tükrözi, ugyanakkor úgy lépne túl a posztmodernen, hogy sokféle módon, még a tagadással is, épp azt hozza játékba. Amikor a posztmodern iránti kétségekről beszélek, akkor főleg arra gondolok, amire Pollágh Péter gondolatai nyomán Nemes Z. Márió jutott a mai „újkomoly” líra jegyeit elemezve.

 

„Ezen a ponton is érdemes kicsit disztingválni, ugyanis az újkomolyként kijelölhető perspektíva nem egyszerűen iróniaellenes és/vagy iróniamentes (az irónia stabilizálhatatlansága miatt ilyen »komolyságot« nem is igazán tudunk elképzelni), hanem szelektíven iróniakritikus: Irodalmunk preferálja az iróniát, méghozzá egyfajta foto-iróniát (vö. »studium«), mely (csupán) előhív. Előhívja a befogadóban működő hagyományos mintákat, műveltségi paneleket, a (sznob) válaszok teljes készletét, s ezáltal »gyönyörködtet«, boldogít. Az azonnali visszacsatolás boldogsága, boldog bambasága ez, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy az irónia intenciója nem mentesít az irónia elmaradásának traumája alól. Az irónia egy radikálisan más formája a kafkai tapasztalatok totális elsajátításán, interiorizációján alapuló lét-irónia (vö. »punctum«).”

 

Érződik tehát Fellinger verseiben egyfajta „lét-irónia”, egyfajta „komolyság”, érzékenység és – mondjuk úgy, persze, nem a szó szoros értelmében, hanem inkább arra való rájátszásként – (pszeudo)alanyiság. Ugyanakkor működő nyelve valamiképp posztmodern módon is ironikus (vö. „foto-irónia”), műveltségre rájátszó, s mindezek tetejébe – posztmodern gesztusként – olykor egy halmozó, a képeket túlzásba vivő, s ekképp aleatorikus versnyelv a kötet egyes darabjait újra a modern (avantgárd) felé viszi el. Úgy kísérletezik egy posztmodern utáni nyelvvel, hogy egyrészt tagadva a (poszt)modern hagyományokat, merít is azokból. Ami az ilyen líratérképek hasznos felületességét bizonyítja…

 

 

Tematikusan közelítve a kötethez, az apa, a család és a falu jelentik azokat a kvázi referenciális vonatkozásokat, amelyek segítségével egy mitikus történet összeáll. A képzőművészetben Szőke Erika jár be hasonló utat, amikor a régi családi tárgyai, képei segítségével épít fel új világokat múlt és jelen és jövő közt. Ahogy Szőke Erikánál a családi fotók, Fellingernél főleg apja, de más családtagjainak történetei jelentik azt a triggert, ami beindítja ezt a folyamatot. Olyan mitikus világ ez, ahol Károly bácsi (!), még ha ideiglenesen is, de kizárhatja a halált „nyomorult életéből” (Vízmosás), ahol az anya elől nem lehet eltitkolni fia balesetét, hiszen harmadnapra (!) megjelenik három éve halott öccse, hogy beszámoljon az esetről (Emelkedő), meg egyáltalán, szinte mindenre ráéreznek az emberek, vagy ahol – a csodás esetek negatívja – a kommunista világban a gyerek dicsértesséket köszön az iskolaigazgatónak, és „elhagyja a termet”, mikor az emberi evolúcióról tanulnak (Áldozásra). Lényegében ez a mitikus világ jelenti a hátterét az ismétlődésen, a folyamatos újramondáson alapuló gyászmunkának. A halál előzményeinek, körülményeinek, következményeinek többszöri, a bejárt körvonaltól mindig elmozduló körüljárása egyrészt a már említett jelenséget viszi színre, mégpedig az apa nyomába lépő fiúnak az utánzás során elkülönböződő identitását, másrészt pedig a gyász szorításának lassú ernyedését. Az utolsó ciklus ennek megfelelően már kevésbé figyel az apára, de például a Titkon 1 című vers a már teljes egészében idézett Napraforgó továbbírásának is tekinthető egy apa utáni világban:

 

A kulcslyukon át leskelődöm.

A szoba, amelybe bekukkantok,

úgy tesz, mintha nem tudna rólam.

Az ajtó bizalmas velem,

zsebemben a kulcsa.

 

A gyász mindezzel párhuzamosan az emlékezés és a felejtés kérdését is felveti, nemcsak a gyászmunkát tekintve, hanem abban a vonatkozásban is, hogy az én létesülésének egyik legfontosabb összetevője az emlékek elrendez(őd)ése. Az első ciklust ennek megfelelően az apa betegségének névadója, Alois Alzheimer emlékének szenteli (eldönthetetlenül hagyva a foto- és a lét-irónia kérdését). Ilyen adalékok olvasgatók például a felejtés kérdéséhez: „A felejtés szabadságát örököltem / apámtól, minden nap erre alszom el, / s magamra ébredek” (Elbocsátó), vagy: „Igyekszem elsajátítani a felejtést, / a levelét hullajtó fától / tanulni az emlékezést, / a haláltól meg ellesni az elégedettséget” (Két négysoros). Széles értelmezési távlatokat nyit a Bársony című vers, mely a következő felütéssel kezdődik: „A felejtés sosem végleges, a múlt / liftjében utazgat fel és alá, úgy / látszik bennrekedt az átmenetben, de / közben tanulja a lakberendezést, / nincs benne semmi líraiság…” Az emlékeknek és magának az emlékezés folyamatának az együttes időbelisége teremti meg azt a horizontot, amely előtt az Alzheimer-kór nagyon is lírai leírása értelmezhető: „az idő gondjaira bízták titkon / apám őrzőangyalát is”. A kötet további ciklusaiban a felejtés/emlékezés problémája ennyire expliciten és ilyen sűrűségben már nem bukkan fel, sokkal inkább a felejtés/emlékezés színrevitelét látjuk, amiként az említett mítoszt építi.

 

Fotó: Görföl Jenő

 

A megalkotottságát tekintve a kötetben jellegzetesen kétfajta vers jelenik meg a paradoxonokra, nyelvjátékokra nyitott nyelven. Az egyik fajta epikusabb, egy vagy több történetet mesél el egyszerű nyelven, helyenként a minimalizmus felé közelítve. A másik esetében viszont túlburjánzó költői eszközökkel találkozhatunk, szétfutó értelmezési pályákkal, s ezek esetében lesz meghatározóvá a befogadói diszpozíció, mivel a pályák egyesítése egy, ha mégoly tág horizonton belül is, egyedül ezen múlik. Mindehhez a címválasztás is hozzátesz, akár klasszikussá vált alkotások címeiről, akár másról van szó, laza kapcsolata a szöveggel nem mindig termékeny (a Halottak élén esetében működik, a Szúrt sebnél viszont nem). Olykor sajnos ez a széttartás „agyoncsapja” a verset az említett aleatorikus mozzanattól függetlenül, rendezetlen ötlethalmazként hagyva a szöveget. A széttartás ilyen esetekben a szójátékok eltúlzásán is alapul, és bár a funkcionálisan nyers megoldások ellen nem lehet az olvasónak kifogása, az öncélúnak ható ötletelés ellen viszont igen (Altató). Ebbe a kategóriába sorolhatók a szólások, állandó szókapcsolatok nem túl átgondolt újramondásai is („a küszöbön alvó / kutyát felébresztették, mint a gyanút”). Ahogy a vers végi, általában kétsoros csattanók folytonos visszatérése is tompítja ennek a szerkezeti elemnek a hatását.

Mindezen, a versek többségét nem érintő problémák ellenére Fellinger Károly kötete fontos kérdéseket vet fel mind a lírai nyelv, mind a magánmítoszok, mind pedig az emlékezés kérdéseit tekintve. A kritikus azzal szembesül a legjobb versek esetében, amit a Szerkesztőimnek vers mutat fel a címzetteknek: „az olló / a képen kimetszhetetlen és árva”.

 

Fellinger Károly: Köti a sötétséget. Media Nova M, Dunaszerdahely, 2017.

(1973, Dunaszerdahely)
Irodalomtörténész, szerkesztő.

Beke Zsolt

(1973, Dunaszerdahely) Irodalomtörténész, szerkesztő.