Érezd magad otthon!

Óda a kakaóhoz. A húsleves dicsérete. Éjjeli lámpafény. Praktikus tanácsok a mindennapok művészetéhez. Főzzünk, süssünk valamit – gyorsan. Ilyen meg ehhez hasonló cím alatt tudnám elképzelni azokat a verseket, amelyeket Szőke Erika kepeiről írni lehetne. De a képek sorban és sorként, sőt a képzőművész előző munkáinak emlékeitől áthatva egy végtelen regényként, epikus folyamként is olvashatóak. Egy regény műről műre áradó fejezeteiként, amelyet sosem lehet befejezni, egy parttalan, megénekelhetetlen eposz énekeiként is leolvashatók ezek a képek. A regény, az eposz címe még bizonytalan és állandóan alakul. A fejezetek címei pedig lehetnek akár teljesen egyszerűek is, például: Apám, melyben az író hosszan mesél apjáról, a legapróbb mélységekig tárja fel arcának ráncait, e medrek és szántások mögött munkáló idő erejét, majd felmerül egy téli emlékkép, hópelyhek és az elmaradhatatlan barettsapka. Az író a tekintet, a nézés, a pillantás motívumát ismétli, és olyan retorikai fordulatokba vetíti, mint „az apám mered rám”, „hirtelen rám nézett apám” „hosszasan bámult, mégsem volt kellemetlen”, „elnézett engem apám”, „apám sok mindent elnézett” és hasonlóak. Könnyen kitalálhatnánk minden képhez efféle prózai verziót, hiszen ezek a képek mesélnek, s a mesélés mindig nagyon prózai. Felidézhetjük az elvégzendő házimunkák prózai monotóniáját, s az ebben megcsillanó mesei elemeket. Vagy egy recept szövegére, amely elbeszéli a főzés folyamatát. A mesében azonban mindig van valami hősies is, eposzi tettek sorozata, gondoljunk csak a holt fára feltörő zöldbabra, az élet súlya ellen harcoló vén diófára, vagy arra, ahogy a győzedelmes krumplilaska kileheli lelkét. A képek nézője, akárcsak a készülő regény fejezeteinek olvasója, minimum zavarban van – mellőzendő a patetikus költői kérdéseket, úgy mint: mi végre mindez?, hová vezetnek a szálak?, prózaibb megoldásokra terelődik figyelmünk. A megokolt köznapiságra: aki nem evett még krumplilaskát, nem tudhatja – és ez az okozat –, hogy e prózaiság ürügyén miféle költészetről beszélek.

 

 

Hiszen Szőke Erika képei mindeközben versek is, költői áradás stációi, amelyek az oly ismerős prózai köznapiság nyelvéből költői nyelvet alkotnak. Miként Balassi Bálint megjegyezte: inventio poetica, azaz saját költői találmány. A poézis pedig alkotó módon hasznosítja az idő és emlékezet, a képzelet és valóság, avagy élet és álom kettősét. A költő, akárcsak a fotográfus, szavak naftalinjába rögzíti a pillanatot, a jelenlét lenyomatából eszkábál nyelvéhez ábécét. A szaladó időből a költészet öröklétbe menti azt, ami átmenthető, hogy a szív orvosaként gyógyírt találjon a felejtés betegségére. A költő közben próféta is, aki olyan dolgokra emlékezik, amelyek még csak meg fognak történtek (sic!).

 

 

Arra, hogy miért keresek irodalmi hasonlatokat a Szőke Erika képeihez történő – mondjuk így – közelebb kerülésre, nekem is prózai okaim vannak. Nevesítve: a képzőművészetet érintő inkompetenciám, esztétikai alulműveltségem és az egzakt szókincs gyakorlatban való használatának teljes kudarca. Ezek okán a képek elemzője, aki egyébként is leginkább a szó szaporításában jeleskedik, itt most avantgárd elragadtatásokba menekül. A képek leírása és a nézésük mikéntjének elemzése helyett ezért a továbbiakban inkább körülbeszélem azokat.

 

 

Szőke Erika mindig érzékeny, ám sosem érzelgős képeinek mindig van anyaga, konkrét és átvitt értelemben is. Hasonlóan az anyagban, a teremtett világban testet öltő Jézushoz, a test ugyanakkor a halál idejét megörökítve válik szemünk láttára puszta anyaggá. A kovász masszája és az emberi massza, az élet anyaga, a mozgó, eleven, dinamikus anyag, amelyben a születés és halál, a testesülés, a romlás munkál. A test-anyag közben tér is, ház és otthon, ház és szent tér, templom, test, mely a testet megszüli, ahogy a litánia Máriát nevezi: aranyház, lelki edény, a frigynek szent szekrénye (ld. Egybekelés).

 

 

Az eleven, formálható, magát szülő anya (lám a g betű véletlen elütés folytán lemaradt a szó végéről), a kovász Szőke Erika munkáiban központi szimbólumként tér vissza. A kovásszal nemcsak jelként, hanem adott, anyagi minőségében is találkozhattunk, kovászt síró portrék könnyeiként vagy a kép hordozójaként, médiumaként, anyagaként használva, azaz kisütve, kenyér változatában. Ld. az Anya merít az otthonunkból című képet, az anya nagy felhajtást csinál egy nejlonzsákkal, vagy tán szelet vet, esetleg vihart arat. A kenyérré sütés mint az anyag átlényegülésének folyamata transzcendens jelképeket idéz. Ám Szőke Erika nem misét celebrál ünnepi ruhában, megfoghatatlan teológiai jelképekkel operálva. Éppen az anyagiság kézzelfoghatóan prózai, gyakran véletlenszerű és kezelhetetlenné váló uralhatatlansága arra enged következtetni, hogy a művész sokkal inkább alkimista, aki a hagyományos technikák híve, amelyeket a traktátusokból ismerünk, amik mégis oly homályosan írják le a szellem aranyának nevezett bölcsek kövének előállítását. Már az eljárások megnevezése is furcsa: „gumi-olajnyomat”, vagy titokzatos: „multilyukkamera-fotó”, szakszerien egzakt: „cianotípia”, gyakran abszurd: „fotografikus emulzió vásznon és sült tészta”, de akár hétköznapi is „digitális fotó”, vagy éppen, az alkimistákra jellemző módon – akik egyszerre hagyatkoznak a jól bevált módszerekre és kísérleteznek kiszámíthatatlan ötletektől vezérelve – abszolút kétes: „saját technika”.

 

 

Valóban, ezeket az eljárásokat leginkább csak a Hermész tudományába beavatottak érthetik. Számunkra azonban a folyamat eleje, az eredet fontos elsősorban, akárcsak az alkimisták számára, akik jól tudták, hogy az aranyuk előállításához csak akkor foghatnak hozzá, ha megtalálták az eredendő anyagot, az ún. prima materiát. Ennek leírása a traktátusokban sokszor még nagyobb rébuszokban fejeződik ki, mint a végeredmény. A príma matéria mindenben benne találtatik, ám mégsem ismerjük a formáját. Ott hever a porban minden árokparton, mégsem vesszük észre, karnyújtásnyira van, pedig messze keressük. Egyes traktátusok vulgáris metaforáktól sem riadnak vissza, miszerint „a szarban találtatik meg”. Így is lehet mondani, a megvetett, az eldobott, a szemét, a teremtést megelőző ősanyag, a rom, a végtermék, amelyben a bomlás bevégződik, vagy épp az evangéliumi szegletkő, amelyet az építők ugyan elvetettek, mégis szegletköve lett az élet templomának. Ez a prima materia a burjánzó kovász, a kakaó megmerevedett bőre, a krumplilaska párája, a húsleves zsírcseppjei, a krumplilaska melege. A folyamat az élet tartozéka: a prima materiába titkos megelevenítő adalékok kerülnek, a tésztába az élesztő, akár az élő víz (aqua vitae), a hirtelen lecsapódó hideg, amely a fehérjékben változást idéz elő az albedo (kifehéredés) folyamata során észlelhető kikristályosodásra emlékeztető kakaóvalóságában, az önmaga körébe gyűlő zsírcseppek a levesben pedig a higanyra, a holdarcú és kétszínű Mercurius dinamikus vizére hasonlítanak. Több traktátus figyelmeztet, micsoda fatális hiba a legkisebb késlekedés vagy épp sietség, a lombik körüli gondatlanság, hiszen ha a folyamat egyszer beindult, az eleven lélek (a spiritus) a kivörösödés (rubedo) folyamán hirtelen kiszökhet a retortánkból, akárcsak a krumplilaska forró lehelete.

 

 

Hol találja meg a művész az ő ősanyagát, prima materiáját? Egy félig porladt levél szitává magasztosuló erezetrendszere. Egy régi portréfotó vetült rá. Egy másik mögé egy arc (önarckép?). Egy több mint két és fél méteres egyenes faág – ebből egyébként egy cianotípia lett, hasonló hosszúságú kép, azaz tekercs, amelyen a teljes hosszában fodrozódó kékeken végigfolyó dióverő ág fehér árnyéka írja hosszú történetét. Zacskóban megtisztított és kiszárított növényi gyöktörzs, amely – nem fogják kitalálni – női szervre vetül majd a képen. Az alkimista laboratóriumot szemlézve egy nagyon különös és személyes gyűjtemény tárult fel, amely II. Rudolf császár kunstkammerjét idézi. Polcok és szekrények, amelyek mindenféle rend és szabály nélkül különböző, az udvarról, a természetből, a gyerekszobából, a padlásról, a pincéből, a műhelyből eredő tárgyakat öklendeznek fel fiók-torkukból. Az emlékek, ereklyék, fétisek tára, azaz kincstára, vagy hogy a szó elfelejtett, eredeti jelentését hangsúlyozzuk: tárháza. Szlovmagyul zászobáreny, falusiul kamara – így, plusz egy a-val, kamara, mint az orvosi, mint a kincstári; de még inkább sopa, amely egyenesen a polifunkcionális építészet archetípusa. A tárgyak egyszerre találmányok és örökségek, kincsek és kacatok, s ezekhez még vegyszerek, fényérzékeny oldatok, dobozok, papírok és fotópapírok, régi fényképezőgépek, könyvek és plakátok, számítógép és scanner járul.

 

 

Szőke képeiben a mű úgy artikulálja magát, úgy tárulkozik fel, hogy mindig a jóféle költészet paradoxonát hordozza: egyszerre vallomásos és személytelen. Minden kép mögött egy megvallandó személyes tartalom munkál, ám a mű feltárulkozásában mindezt megfosztja a konkrétumoktól és körülményektől, artefaktummá csupaszítja tárgyát, mely így a befogadói imaginációra hagyatkozva tartalmak sokaságával feltölthető formává válik: akárcsak a csehszlovák üvegkristály, prizmává alakul, s különféle vetületeket generál (ld. Éjjeli lámpa). A személyesség (és az otthonosság), illetve annak a bizonyos elsődleges megmunkálandó anyagnak az összefüggéseit feszegetve magam sem kerülhettem el a „személyeskedést”. Erikával ugyanis remek alkalmam adódott együtt dolgozni, legutóbbi könyvemhez ő készítse az illusztrációkat. Talán nem túlzás azt mondani, hogy mindkettőnk számára termékeny folyamat volt, képeink, illetve szövegeink egymásnak eresztése a könyv terében pedig – sajátos tapasztalat. És persze nagyon személyes is. Gondolom, annak okán, hogy a könyvnek az ő képeihez hasonlóan szintén a családi legendárium, egy mitizált falu a forrásvidéke, régi család képeket kért tőlem. Nehéz lenne elmagyarázni az érzést, amikor ezek némelyikét már Műként láttam viszont. Mindenekelőtt az írás folyamata közben elhunyt nagymamám tekintetére gondolok azon a képen, amelyet ő nem szeretett ugyan magáról, de én szerettem róla, és amely csak a halála után került elő, arra a meredő tekintetre arca felhőkékségében, mely a növények fehér árnya mögé bújik. Aranyvessző-fűre tippelek, nem merem megkérdezni Erikát, szeretném az aranyvesszőt hinni, mert az a könyvben éppúgy benne van, mint nagymamám kiskertjében volt.

 

 

Mondják, szemesnek áll a világ, s a gyerek, akárcsak a művész, olyan szemfüles lény, aki azt vesz észre, amit „nem kéne”, azt hallja meg, amit a felnőttek titkolnának, s így látszólag kotnyeles, végső soron azonban zseniális módon avatkozik be az élet eseményeibe. Szőke Erika műveiben gyakran talált tárgyakat idegenít el, ugyanis ezekben találja meg a prima materiáját. Az elhunyt nagymama személyes tárgyai, a szülők, a nagyszülők ráncai, sőt az ő testanyaguk, bőrük redőződése lényegül át a Nagy Műben. A szülők munkája és a természet munkája eltulajdonul, kinccsé válik, művészet ez a négyzeten: a szülők művét változtatja műalkotássá. Anyának és apának installációja lesz, az apa technikájával fest a gyermek-művész, az ő hengereivel, az ő háromrétegű, színes sablonjait „mázolja fel” az anya testének fénylenyomatára. A családi emlékezet sztorijai legendákká, a házhoz tartozó eszközök és tartozékok, a pusztulásból kimentett tárgyak és alkotóelemek kacatjai az emlékezet fétiséivé magasztosulnak ezen alkímiai operációk során.

 

 

Érezd magad otthon. Éppen ez az alkimista retorta, ez a lombik az az otthon, amelyre a kiállítás címe is utal, és amelyben a nagy és megfoghatatlan élet folyamatai zajlanak kicsiben, a művész és a gyermek szemszögéből szemlélve, laboratóriumi körülmények között megszelídítve, a nézésnek, a figyelésnek alávetve. Az otthonnak melege van: jaj annak a megfáradt alkimistának, aki elalszik műve felett, s nem táplálja a lángot a kohó alatt! Az otthon menedék: az eredet zárványa és a vég nyitánya – ez lenne a lángtól táplált retorta, mely megszüli a szellem aranyát. Az otthon melegágy, kert, amelyből kisarjad az élet, és egyszerre a temető földje, amelyből keresztek nőnek (lásd Az anya és apa installációja című képet). Az otthon konyha, az ételek háza, tűzhely és kemence, a táplálék szülőszobája (ld. A krumplilaska és tsai). Az otthon gyár, állandó munkálkodás és tevékenykedés színhelye, ahol a munkaeszközök ugyan nemcsak a termelékenységet szolgálják, hanem az alkotó, gyermeki játékot is (ld. A szobafestő felesége), és az anya által írott ötéves tervek is csak adott napra szólnak (ld. Anya üzenőlevelei).

 

 

Az anyag és a fény, s ez már einsteini alkímia, egymásba alakul: a szobafestő hengerének negatívja a falon hagy pozitív nyomot, ám a fal mintha az otthon falai közt élő eleven testre sugározná a fényét (Szobafestő felesége 1.). Az anya bevásárló blokkok hátoldalára írott üzenetei, ezek a különös, egyszerre triviális és rejtjelezett, a folyamatok helyes alkalmazásának leírását tartalmazó traktátusok… a hétköznapok pillanatnyiságát rögzítő sorok mögé a múlt emlékképei vetülnek. Az örök gyerekkor képei… a csehszlovák vágottkristály füzéréivel kirakott lámpa falra vetülő fénye is gyerekkori emlékként pozícionálható (Éjjeli lámpa I.). Ebből a prima materiából, a füzérből, húgot-nővért összekötő kapocs lesz: játékból fülbevaló, pontosabban, a „négykezes” szó logikáját követve, négyfüles (Éjjeli lámpa II.).

 

 

Az anyag és fény összefüggéseire pedig Szőke képköltészetének nyelvtanára, a fotográfiára, a fényírásra vonatkozóan is fel kell hívni a figyelmet. Susan Sontag a fényképet emlékprotézisnek nevezi, tehát nem a felejtés gátlójának, hanem éppenséggel a felejtéstől lyuggatott emlékezet kijavítását, kiküszöbölését, idegen anyaggal való pótlását, a szimulakrum behelyezését érti alatta. A fotográfia a valóság vetületeként nem hazudhat, történjen vele bármiféle manipuláció, a valóság akárha torz lenyomatát rögzíti. Hogy újra az alkímia hasonlataiból merítsünk, a megmunkált ősanyagból a Nagy Mű születésekor fény tör elő – a traktátusok a föld fényei metaforát használják –, a felragyogó anyag ebben a kifényesedésben a fény prizmája is, a talajból felfutó szivárvány vetületeit vonultatja fel. Szőke művei esetében a vetületek egymásra (fény)írása prizma-jelleget kölcsönöz a műnek, mintha a mögött valóban a szivárvány spektruma bújna meg (nézzük csak meg jól a Szobafestő felesége I.-et), vagy mintha ezekké rendeződnének össze a mozaikszerű képek az Anya üzenőleveleit távolabbról szemlélve. És a szivárvány néha tényszerűen megbújik a kép mögött (mint az Anya fénnyel öntözi apát képen).

 

 

Szőke fényírása a vetületek és másolatok, a pozitívok és negatívok, az árnyékok és a fényérzékeny médiumok hieratikus koreográfiát követi. E fényírást az egymást követő hieroglifák láncolata alkotja, akárcsak az Égi Tóra betűi, amelyeket a Zóhár szerint az Úr fekete tűzzel írt fel a teremtés fehér tüzére.