A kisebbség mint flamingó

Először azt hittem, azért olvasom olyan kedvtelve (és falva) Szarvas Melinda könyvét, mert hozzám közel álló témákat taglal: kisebbségi irodalom, dilettánsok, hagyományok, avantgárd stb., és mert olyan szerzőket idéz, akik engem is fokozottan érdekelnek: Kosztolányi, Csáth, Domonkos István, Tolnai Ottó, Lovas Ildikó, Danilo Kiš… De nem. Másodjára már csak lapozgatom, újraolvasok benne néhány részt, és rájövök: a stílusa és a módszertana tetszik, a kettő együtt. Nagyon tárgyilagosan, szó szerint mindig a tárgy valamely aspektusáról szólva fejti ki véleményét; sosem elkalandozva, de azért megemlítve a vizsgált kérdéskör egyéb szempontjait is; gondosan adatolva a használt terminusapparátus hátterét; s rengeteg idézete szakszerű olvasókönyvet hoz létre. Emil Staiger aforizmája szerint (idézi Rákos Péter) az irodalomtudós örök dilemmája, hogy vagy a tudományt szalasztja el, vagy az irodalmat. Nos, Szarvas Melinda tanulmánykötete frappáns feloldása ennek a dilemmának.

A szokatlan cím (Tükörterem flamingóknak) Tolnai Ottó Veszprémi vers című költeményéből származik, melyet a kötet kétszer is idéz, s röviden idézem én is: „mind kevesebb veszprémben a flamingó / […] / veszprémben nem szaporodnak / legfeljebb teszi hozzá az ifjú állatkerti munkás / ha tükörtermet tudnánk biztosítani nekik / […] / a kisebbségi költőknek is tán éppen ez lenne a feladatuk / tükörteremmé lenni”. A szerző által igen gyakran használt tükröződés kifejezés tehát innen ered, és nincs köze a platóni mimézishez, valójában a kulturális és irodalmi tér kiterjesztése értendő alatta, a hagyományok átértelmezése, új érintkezési pontok és kapcsolathálózatok felrajzolása, a szöveg újraírása, átírása, aktualizálása, rekontextualizálása, multiplikálódása. A KD – DK című tanulmány konklúziója például ez: „nem lehetett célom a két szabadkai szerző egy-egy művének részletes elemzése. Sokkal inkább azt szerettem volna megmutatni, milyen sok ponton kapcsolható egymáshoz Kosztolányi Dezső és Danilo Kiš életműve.” (212.)

Az alcím is magyarázatra szorul (Irodalomtörténeti tanulmányok a magyar vajdasági irodalomról), mármint hogy a bevett „vajdasági magyar irodalom” kifejezés első szintagmájában megcseréli a szavak sorrendjét. A szokatlan szakkifejezésnek a szerző külön fejezetet szentel (Az elnevezés kötelez[ő]. A vajdasági irodalom meghatározhatóságáról); ebben ezt írja: „A jugoszláviai jelző kulturális jelentése mutatja, hogy az elnevezés sokkal többet elmondhat az adott irodalomról akkor, ha az nem csak földrajzi helyet vagy politikai helyzetet jelöl, mint például a szerbiai magyar irodalom esetében. Holott a mostani elnevezések közül a legáltalánosabbnak és legsemlegesebbnek tűnő, egyben talán a legtöbbet is használt változat, a vajdasági magyar irodalom is feltehetően ekként értelmeződik, vagyis mintha a vajdasági jelző is földrajzi helyre utalna, a magyar pedig az adott irodalom nyelvére. Csakhogy a földrajzi jelölőként értett vajdasági jelző üres földrajzi területre mutat, az ottani irodalmat ugyanúgy nem jellemzi, ahogy az államformára utaló megnevezések sem.” (37–38. Kiemelések az eredetiben – CsG)

Szerinte a pusztán földrajzi vagy államhatárok kijelölte területről nem lehetséges mint vajdasági irodalomról beszélni, míg a Vajdaság mint kulturális közeg már tartható indokoltnak. A magyarországi magyar irodalomhoz viszonyítva: két azonos nyelvű, de eltérő kultúrájú irodalmi közegről van szó. A „magyar vajdasági irodalom” megnevezés így hangsúlyosabban leválik a magyarországi irodalomról is; korábban „a sajátosságok elfedése érthetetlen módon lett célja és vágya a határon túli irodalmakkal foglalkozó magyarországi kritikának” (40.). S eszerint van szerb, horvát stb. nyelvű vajdasági irodalom is, de pl. magyar erdélyi irodalomról vagy magyar felvidéki irodalomról aligha lehet beszélni. Az így felfogott kulturális elkülönböződésnek véleményem szerint nem teljesen végiggondolt a koncepciója, ennek egyik ismérve az is, hogy a kötetben e szakkifejezés több szinonimát is megtűr maga mellett, ilyen a „magyar nyelvű vajdasági irodalom” vagy az éppen kárhoztatott „vajdasági magyar irodalom”.

 

 

Másutt, Gion recepciójával kapcsolatban megjegyzi: „Határon túli szerzők esetében a két (irodalmi) közeg (a magyarországi és a térségi) olyan jelentős recepcióbeli eltéréseket produkálhat, amelyek nem olvaszthatók egybe egy kvázi egyetemes magyar irodalmi megítéléssé.” (144.) A befogadás felől nézve ez szerintem minden kisebbségi irodalomra érvényes: a hazai recepció általában nagyságrendekkel nagyobb a magyarországinál, sőt a szerzők regisztrálása sem egyforma – Csehy Zoltán „kettős könyvelés”-nek nevezi, hogy a szlovákiai magyar közegben (és hazai lexikonokba és más nyilvántartásokba besorolt) alkotók jó része a magyarországi irodalomban teljességgel ismeretlen. Megítélésem szerint a magyar vajdasági irodalom elfogadása mellett Szarvas Melindának bővebben és több konkrét példával kellene érvelnie. Ettől még persze igaza lehet abban, hogy érdemes Kosztolányi és Danilo Kiš komparatív vizsgálata, mivel „mindketten részei egy sajátos magyar nyelvű irodalmi közegnek, a magyar vajdasági irodalomnak is” (201). Nyilván, de éppen azt volna jó tudni, miben „sajátos” ez a közeg, s hogy ez a sajátosság mennyiben immanensen irodalmi.

Sokkal könnyebb egyetérteni a szerzőnek egy másutt tett megjegyzésével: „Az eltérő kulturális közegekben ugyanis egy-egy művet vagy szerzőt értelemszerűen más szempontok alapján ítélnek meg.” (239.) De egyet lehet érteni az alábbiakkal is: „Meglátásom szerint jugoszláv irodalmi kultúráról lehet beszélni, vajdasági kultúráról nem, ugyanakkor a Vajdaságról mint kulturális közegről igen.” (38.) Nem vitatható, hogy „a nyelvi határ a legritkább esetben esik egybe a kulturálisokkal”, ám az ebből eredeztetett végkövetkeztetés sajnos és szerintem téves: „időszerű lenne belátni, hogy mindegyik terület csakis az ott jellemző sajátosságok mentén vizsgálható” (39.). Ezt magam éppenséggel, főként így, direktívaszerűségében kontraproduktívnak találom. Másfelől – és akkor legjobb szándékom ellenére tegyünk itt egy kis kitérőt – a mi fán terem a szlovákiai magyar irodalom típusú vitaidőszakok utolsójában érvként merült föl, hogy bizonyos alkotók (pl. Mizser Attila) műveiből nem következtethető ki a származásuk helye (élhetne akár Magyarországon vagy bárhol másutt is). Ami ott és akkor szerintem tisztázott bizonyos felfogásokat, ma már viszont ezt nem tartanám feltétlen hozzáadott értéknek. „A magyar irodalom meglátásom szerint nyelvében egységes, kulturális értelmezhetőségében azonban nem” (41.) – amivel, ebben a kontextusban, újfent egyet lehet érteni, legföljebb a „nyelvében egységes” fölött kell bizonyos értelemben elsiklani. Megfontolandó a szerző alábbi nézete is: „erősen kétségessé válik az is, hogy van-e bármiféle tartozása vagy behozandó lemaradása a magyar vajdasági irodalomnak a magyarországival szemben, integrálandó-e, ha egyszer eleve csak kétféle értelmezői pozíció egyidejű érvényesítése révén érthető meg, elvégre […] sem a magyarországi, sem a vajdasági kritika nem rendelkezik kizárólagos kompetenciával egy hitelesnek tételezett értelmezés megadásában. Vagyis a magyarországi beolvasztó, asszimiláló kritika meglátásom szerint a legkevésbé sincs összhangban azzal, hogy a két azonos nyelvű, ám eltérő kultúrájú irodalmi közeg működik. A sajátosságok elfedése érthetetlen módon lett célja és vágya a határon túli irodalmakkal foglalkozó magyarországi kritikának.” (40.)

A szerző irodalomtörténeti alapvetéseinek következő (és a könyvben a legnagyobb hangsúlyt kapó) tézise a „kulturális gravitáció” modellje, mely a természettudományból (a fizikából) kölcsönvett kifejezésen alapul, s lényege röviden: a „kulturális gravitáció jelen esetben egy háromelemes modell, melyet a magyarországi magyar, a vajdasági magyar és a jugoszláv irodalmi kultúra alkot […] Ebben az esetben az lenne az »ideális« állapot, vagyis a vajdasági irodalmi kultúra optimális működését és (eleve) a létét az garantálná, ha a vajdasági irodalmi kultúra a két többségi kultúra között meg tudna állni, vagyis egyik sem vonzaná magába. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a vajdasági irodalmi kultúra saját tömege révén képes ellenállni ezeknek a kulturális »vonzerőknek«, kiegyenlítve azokat.” (19.) Másfelől, e modell gyakorlati haszna felől nézve: „Az eddigi statikus rendszerek helyett egy mozgékonyabb, a viszonyok folyamatos változására fókuszáló modell a vizsgált irodalom történetét is más ritmus szerint írja le. Főként annak köszönhetően, hogy az irodalmi kultúra saját belső változása okozza a viszonyok átrendeződését is, a kulturális gravitáció szerint a vonzerőnek a saját tömeg változásával bekövetkező csökkenése és vagy növekedése befolyásolja a rendszer helyzetét.” (27.) A vajdasági magyar irodalom számára az 1960-as évek vége jelentett ilyen ideális állapotot: „ekkorra sikerült ugyanis a magyarországi irodalmi kultúrától érdemben függetlenedni és a jugoszláv félhez is termékeny módon, az irodalomban is nyomot hagyó mértékben hozzákapcsolódni, úgy, hogy a saját irodalom is erős vonzerőt kifejteni képes tömegűvé vált.” (27. Kiemelés az eredetiben – CsG) Igaz: ez volt az Új Symposion időszaka, Tolnai Ottó, Domonkos István, Ladik Katalin… fellépésének ideje, mely időszak, főleg az Új Symposionnak köszönhetően a szlovákiai magyar irodalomra is termékeny hatást gyakorolt. (Amikor 1990-ben az Irodalmi Szemléhez kerültem, főszerkesztője, Grendel Lajos sem a lap három évtizednyi szépen bekötött számait mutogatta büszkén, hanem azt a mintegy tucatnyi Új Symposion-számot, melyet a szerkesztőség ereklyeként őrzött.) Azt, hogy Szlovákiában a magyar irodalom mikor vált erős vonzerőt kifejteni képes tömegűvé, magam a ’90-es évek végére teszem, amikor a Kalligram Könyv- és Lapkiadó nagy tekintélyű intézménnyé nőtte ki magát. Nagyjából ugyanerre az időszakra tehető a fiatal irodalomkritikusok fellépésének ideje is: 2002-ben jelent meg gyűjteményes kötetük Kor/szak/határok címmel, természetesen a Kalligramnál. Ma pedig nincs olyan jelentős szlovákiai magyar szerző, akinek a Kalligramnál ne jelent volna meg kötete.

 

 

Az Irodalomtörténeti kérdésekről egyik fejezete a vajdasági magyar irodalom kialakulásának, kérdésének, fenntarthatóságának stb. szenteli figyelmét. Az ún. szlovákiai magyar irodalom iránt érdeklődő ebben találja a legtöbb párhuzamot, kezdve a semmiből indulástól a dilettánsok pátyolgatásáig és a már említett kettős könyvelésig. Szarvas Melinda irodalomtörténeti kutatásainak egyik főbb irányát is mutatja ez a fejezet, mert egyes részei-elemei látensen vagy konkrétan a többi fejezetet is átszövik. „A csiga útját nem fényévekkel mérik.” Dettre János mottóként kiemelt megállapítása leüti az alaphangot, s bár a szerző aligha szánta humorosnak ezt a fejezetet, az olvasót rendre mosolyra fakasztja. (Könnyű már innen, 2018-ból úgy mosolyogni máson, hogy egykori magunkon mosolygunk: a mintegy százéves szlovákiai magyar kisebbségi létnek rendre fellobbantak, majd elhaltak a vitái azon, mit is értsünk „szlovákiai magyar irodalmon”; ez ideig utoljára – egyelőre véglegesnek tűnő érvénnyel – az ezredfordulóra kibontakozó új kritikusnemzedék zárta le a vitát, mindenekelőtt Németh Zoltán és Csehy Zoltán alapozó tanulmányaival.) A kicsi, savanyú, de a mienk; a kevés, ezért megbecsülendő; a középszerű, de rólunk szól; stb. indoklások a vajdasági magyar irodalomnak is azt a szakaszát tárják elénk, amelyben a tömegnek nem volt súlya, s irodalmának „ideális” állapotától fényévekre esett, mint ezt a szerző által gondosan megválogatott korabeli nézetek illusztrálják. „Vajdasági irodalom nincs, vajdasági irodalmat teremteni kell” (23. és 78.); „Kétféle vajdasági író van. Az egyik csak azért író, mert vajdasági – a megbocsátó elnézés, kis helyi szempontok rombolják le előtte azokat a gátakat, melyek közötte és az irodalom között mindenütt másutt az eleve elrendeltetés fátumos megváltoztathatatlanságával meredeznének, a másiknál a vajdasági jelző nem irodalmi mérték, csak geográfiai meghatározás” (38.); „a hagyománytalanság kuriózuma” (47.); (Ehhez nagyon helyesen fűzi hozzá Szarvas Melinda: „a magyar vajdasági irodalom nem, legfeljebb annak intézményrendszere nélkülözött bármiféle hagyományt.” [48.] – Nekem meg kényszerűen azt kell ehhez hozzáfűznöm, hogy utóbb éppen a kiépült intézményrendszer lehet gyakran kerékkötője az irodalmi sokszínűségnek és szabadságnak); „a helyi színek hiánya” (52.); „kiderül, hogy vannak vajdasági írók, de nem derül ki, hogy van vajdasági irodalom” (72.); „kevesen vagyunk és ezért egy-két dilettánsnak mégis csak meg kell bocsájtanunk” (74.); „ott, ahol mindenki dilettáns, ott senki sem az” (75.); „Az új körülmények között nem lehet a régi szempontok alapján bírálni” (77.); „Megértést, segítséget senkitől sem várhatunk, hanem józanul, egyszerűen, önnön erőnkből kell felépítenünk kis kunyhónkat, amely templommá válik, ha kultúránk otthonra lel benne” (97.). De van olyan vajdasági jellemző is, amilyennel a szlovákiai magyar irodalom hőskorában vagy utána nem találkoztam: „Magyar könyvkiadás Jugoszláviában? […] Annál a népnél, amely nem szeret olvasni.” (186.) S persze megmosolyogtató, hogy a Bácsmegyei Napló köré felsorakozott szerzők Vagyunk! (így, felkiáltójellel) címmel adták ki antológiájukat 1928-ban – Liszka József említi (A szlovákiai magyarok néprajzában), hogy a második világháború utáni első kopjafát az 1977-es őrsújfalui I. Művelődési Táborban állították, rajta a Vagyunk felirattal (jellemző: rovásírással).

Szenteleky Kornélt külön fejezetben (is) tárgyalja a szerző, ő volt „a Vajdaság Kazinczyja”. Az embernek óhatatlanul a stószi remete Fábry Zoltán jut eszébe, aki a két háború közti szlovenszkói magyar irodalomban, de főleg az 1948-at követőben foglalt el hasonló katalizáló (és meghatározó) szerepet. Kedves észrevétele a szerzőnek, hogy Kazinczy pedig „a magyar Goethe” szerepét töltötte be… Jó kérdés volna, vajon mit mond egy mai vajdasági vagy magyarországi fiatal írónak Fábry Zoltán neve. S mit egy szlovákiainak Szenteleky Kornélé? Hogy egyáltalán hallottak-e róluk.

A Magyarországi tükröződések fejezetben az ideologikus kisajátítás kapcsán Szilágyi Mártont idézi: „az ezekkel az irodalmi régiókkal rendszeresen foglalkozó […] poszt-népi kritikusi gárda a határon túli írók jól kiválasztott csoportjának propagálásával kívánt felerősíteni bizonyos, a hazai irodalmi életben fontosnak érzett szerepértelmezéseket. […] Ezek a látensen eszközszerepre kárhoztatott életművek pedig a hazai recepcióban elfedték az egész regionális irodalmiságot, annak sokszínűségével együtt…” (160.) Az ikonikus jelekké váló kiemelt szerzők között említi Szilágyi Grendel Lajost is. Hanem ez így volt korábban és másokkal is: a Czine Mihály- és Görömbei András-féle irodalomfelfogás ekként emelte be a hatvanas évek végén s a hetvenesek elején a magyarországi folyóirat-kultúrába például Dobos Lászlót vagy Mács Józsefet. (Mellesleg jó szolgálatot téve az említett két szerzőnek, hiszen Szlovákiában épp ekkor kerültek tiltólistára. Duba Gyula nem volt tiltott vagy megtűrt szerző, s a Vajúdó parasztvilág című szociográfiájában a magyarországi kritika a Puszták népe párját látta; kérdés, ma mennyire eleven hagyomány Magyarországon ez a Duba-mű. Vagy Szlovákiában.)

Két komparatív vizsgálódást végez el a szerző: az egyikben Gion Nándor Testvérem, Joáb és Móricz Zsigmond Rokonok regénye az összevetés tárgya, a másikban Balázs Attila Cuniculus és Esterházy Péter Termelési-regény című műve. Az első páros kapcsán, a korábbi összehasonlításokat mérlegelve megállapítja: „Valójában a művek – a korrupció működésének bemutatása tekintetében – sok esetben inkább kiegészítik egymást, semmint hogy hasonlóságokat vagy különbségeket lehessen listázni…” (121.) Jellemzőbb és lényeges megállapítása azonban ez: „a két jelentős alkotást nem véletlenül szokás együtt említeni (még akkor sem, ha erre eddig kizárólag a Gion-művet elemző írásokban került sor).” (130.) Azért írtam, hogy jellemző, mert a másik két párosítás esetében is ugyanezt említi: „A két kötetet – az előbbi [a Cuniculus – CsG] recepciójában – szokás egymás mellett emlegetni.” (149.) S talán itt akkor megkockáztatható: a kulturális gravitáció modellje sem univerzális érvényességű.

A végére hagytam az egyik legélvezetesebb tanulmányt (Esti Kornélia kalandjai): ebben a szerző a dilettáns Gergely Boriska dilettáns, Varrótűhercegnő című művét olvassa újra, s egyebek mellett megjegyzi: „érdemes lenne megkülönböztetni az irodalomtörténeti dilettánsok kategóriáját, amelybe azok a »túlélők« tartoznak, akik dilettáns létükre benne ragadtak az adott kor irodalomtörténetében” (188. Kiemelés az eredetiben – CsG). Bármennyire hihetetlen, Gergely Boriska még az Esti Kornél-könyv megjelenése előtt, a Nyugat-beli közlésekből lett Kosztolányi olvasójává, de ez (sem más) nem látszik meg a művén. Vizsgálata felütését Szarvas Melinda a Gergely-mű nyitó mondatával adja meg: „Mint egy Esti Kornél – gondolta megelégedetten Kornélia.” Zseniális. És íme, Gergely Boriska az eleven cáfolata a semmiből indulás, a nulláról kezdés unalomig ismert mantrájának. Az irodalomban nincs olyan, hogy semmiből kell valamit teremteni. Legföljebb semmiből induló (s ugyanoda beérkező) szerzők vannak.

Egyébként a szerző nagyon cizelláltan taglalja a(z irodalmi) dilettantizmust, sok rokon értelmű szavától megkülönbözteti, s meglepő, de alighanem igaz, amit a fontosságukról ír a Nélkülözött profik, nélkülözhetetlen dilettánsok című fejezetben: „a dilettáns szerzők sok esetben valami újnak a kezdetét jelzik, és nem okozzák(!), anélkül, hogy erről a kezdetről bármilyen értékelést adnának, vagy műveik által nyújtanának” (68.). A dilettantizmus (a nálunk megbélyegzettel ellentétben) a Vajdaságban a kezdetek kezdetén sem jelentett feltétlen megbélyegzést; idézi a szerző a Bácsmegyei Naplóban 1924-ben megjelent vélekedést: „elvégre ahhoz is tudás és intelligencia és tehetség kell, hogy valaki akár mint dilettáns is meg tudja állni a helyét az irodalomban” (73.).

Nagyon sok mindenre nem tértem ki, amit ez a téma- és adatgazdag könyv felelevenít és elemez. Ilyen például a Kosztolányihoz való viszonyulás megoszlása: a Vajdaságban inkább hagyomány és kultusz, Magyarországon folyamatos újraolvasás és -értelmezés. A kultusz persze rányomja bélyegét a szakmai igyekezetre is. (Szlovákiában a Madách-, de főleg a Mikszáth-kultuszt ápolják, de se szeri, se száma a Madách- és Mikszáth-újraírásoknak, a két életmű irodalmi kiaknázásának.) Külön fejezet taglalja, ahogy Lovas Ildikó a Csáth-naplók szövegeit működteti regényében (A spanyol menyasszony); ahogy néhányak számára több-kevesebb sikerrel Tolnai Ottó szövegei élő hagyományt képeznek (bár ezek az átírások vagy -intertextusok a szerző szerint kockázatot jelentenek a Tolnai-féle magánmitológia miatt); vagy ahogy Domonkos István Kormányeltörésben című verse továbbra is „aktuális”, sőt. Ez utóbbihoz a szlovákiai magyar térfélről is lehet adalékokkal szolgálni: Domonkos opusának negyvenedik évfordulójára az Opus folyóirat H. Nagy Péter összeállításában külön blokkot szentelt, benne nyolc – nem kizárólagosan szlovákiai szerző – újraírásaival, de említhető Barak László idei, Madách-díjas verseskötete is (Én nem menni lakni külföld), s persze korábbi továbbköltések is említhetők, például Kulcsár Ferenc 1984-es verse (Óriás arany-orgona), benne ilyen sorokkal: „én kis könyvecske nem lenni istván / nem lenni istván a jelen-lét listán // a vrátnyiknak én naponta dobri gyeny kívánni / este otthon holtfáradtan felölteni tyepláki”. És mivel a Csáth-naplók rekontextualizálása is szóba került, hadd említsem meg Németh Zoltán 2011-es verseskötetét (Boldogságtelep, vetélőgépben. Csáth szeretője).

A fülszövegből kiderül, hogy Szarvas Melindának ez az első tanulmánykötete. Le a kalappal. Az előszóból meg az, hogy nem vajdasági (hanem magyarországi); ami csak azért szempont, mert könyvében a szerző is foglalkozik a bent és a kint, a beletartozás és a kívülállás kérdésével; egy helyütt meg is jegyzi: „Az illetékesség dilemmája többnyire magyarországi kutatók vizsgálódásaiban merül föl, s erre a zavarra valójában kimondottan nehéz releváns indokot találni.” (238.) Zavarban vagyok: annyi mindent kihagytam ebből az ismertetésből.

 

Szarvas Melinda: Tükörterem flamingóknak. FISZ, Budapest, 2018

(1963, Pozsony)
A Fórum Társadalomtudományi Szemle szerkesztője.

Csanda Gábor

(1963, Pozsony) A Fórum Társadalomtudományi Szemle szerkesztője.