Lizzy, a büszke tündér

Jane Austen regénye tökéletes hívó szó a színházba járó néző(nők)nek. Kit a szerelmi szál, kit a szerző emberismerete, a korabeli angol élet érzékletes ábrázolása, másokat a szerző iróniája vonz. Legfőképpen persze mindez együtt hat. Mégsem mondhatjuk, hogy a Büszkeség és balítélet túl gyakran kerülne színpadra nálunk, és ha készült is az elmúlt években egy-egy adaptáció (például a Győri Nemzeti Színházban vagy a Veszprémi Petőfi Színházban), általában megakadtak valahol a dráma és az epika között. Ezért is tűnt merész vállalásnak, hogy a Centrál Színházban mindössze két színésszel állítják színpadra a regényt, ráadásul egy filmrendező, Ujj Mészáros Károly első színházi rendezéseként. Igaz, azt, hogy a főszereplőnek választott Balsai Mónival remek párost alkotnak, a Liza, a rókatündér óta tudjuk.

 

Balasi Móni, Schmied Zoltán

 

A kétségek után annál nagyobb öröm látni az eredményt. A másfél órás előadás végén ugyanis az is elégedetten, hiányérzet nélkül állhat fel a székből, aki – hozzám hasonlóan – számtalanszor olvasta a regényt vagy látta a BBC jól sikerült, és mára szintén legendássá vált filmsorozatát. Persze, kíváncsi lennék olyan néző véleményére is, aki egyiket sem ismerve ült be az előadásra, hogy neki teljes egészében követhető volt-e a történet és a szereplők váltakozása, de ilyen nézővel eleddig nem sikerült találkoznom.

 

Schmied Zoltán, Balasi Móni

 

Balsai Móni és Schmied Zoltán – ha jól számoltam – összesen 14 szerepet játszanak el. Joannah Tincey átiratában az öt leánytestvérből négy jelenik meg testi mivoltában, az ötödiket csak rémes fuvolajátéka jelzi, Lady de Bourgh leányát csak egy párna (telitalálat, hiszen a regényben is szótlan, teddide-teddoda biodíszletként van jelen). Van, akit teljesen kihagynak, mint például a lányok nagynénjét – a nagybácsi egyedül viszi utazni Elisabeth-t. Az alkotók jó érzékkel húztak, sem a szereplőkihagyások, sem a sűrítés nem sérti a történet lényegét.

 

Balasi Móni

 

A két színész felváltva narrálja az eseményeket, ezek a részek azonban rövidek, csak a szükséges információkra vonatkoznak, a játék lényegét a dialógusok adják. Folyamatosan segítik a néző figyelmét, több szereplőhöz is hozzárendelnek egy-egy tárgyat, hogy pontosan tudjuk, ki beszél. Így kap Mr. Bennet könyvet a kezébe, a lányok nagybátyja egy cukorkásdobozt, Lady de Bourgh pedig sétapálcát. Van, akit jellegzetes testtartás vagy grimasz különböztet meg másoktól. Mrs. Bennet például a szoknyáját felcsippentve, vállát begörbítve jelenik meg, másnak kilóg a felső fogsora. Elisabeth Bennet és Mr. Darcy azok, akik mindenféle külső ismertetőjegy vagy segítségül hívott eszköz nélkül vannak jelen.

 

Schmied Zoltán

 

Ezek a külsődleges jegyek azonban csak megsegítik, de nem helyettesítik a karakterábrázolást. Egy ilyen, szerepváltásokra épülő feldolgozásnál elmélyült jellemrajzokról persze nem beszélhetünk. Néhány jellemző vonásból kell felépíteni az adott szereplőt, és sokszor csak néhány másodperc jut arra, hogy a színészek „hozzáigazítsák” arcukat, testüket és belső önmagukat a következő jelenethez. Az előadás felépítése ebből a szempontból nagyon hasonló a szintén a Centrál Színházban játszott Kövek a zsebbenhez.

 

Schmied Zoltán, Balasi Móni

 

Egyszerű, de szép, és az austeni világhoz is jól illik a díszlet. Néhány bútordarabon kívül vetített háttérképekkel dolgoznak. Ezekből pontosan tudjuk, hogy éppen hol vagyunk. A magánházakat a ház urának és úrnőjének portérképe jelzi, apró részletek utalnak a benne élők társadalmi helyzetére. A Bennet lányok hálószobájában például hiányos a vakolat. Hogy a család a megélhetésért némi háztáji gazdálkodásra is kényszerül, a kívülről behallatszó kotkodácsolás árulja el.

 

Schmied Zoltán, Balasi Móni

 

A dramaturgiai kényszer is szoríthatta az alkotókat, mégsem hiszem, hogy csak ez az oka annak, hogy Jane-t, a legnagyobb lánytestvért Schmied Zoltán játssza, szerelmét, Mr. Bingley-t ellenben Balsai Móni. Mert persze, különben mi lenne azokkal a kulcsjelenetekkel, amelyekben Jane és Elisabeth beszélgetnek, és hogy udvarolna Bingley Jane-nek? Fontosabb szempont lehetett, hogy a kézenfekvő, nő nőt játszik, férfi férfit megközelítés helyett váltogassák a nemeket. Mind a ketten elkerülik a könnyű megoldásokat. Belülről, a személyiség nemi szerepeken túli, belső magját megcélozva állítják elénk e szereplőket. Jane-t a tartása és tartózkodása teszi Jane-né, Bingley-t a mindenre rácsodálkozó, mindennek örülni tudó világlátása Bingley-vé. Schmied Zoltán is csak akkor veszi „hülye csitrisre” a figurát, amikor Lydiát játssza, akiről pontosan tudjuk, hogy a regényben is egy eszetlen csitri.  És nem lehet olyan karaktert mondani, amelyhez ne találnák meg a kapcsolódást. Bravúrszerep ez mindkettejüknek, amelyhez hosszú és fáradságos próbafolyamat vezethetett. Az eredmény már most, a bemutatón is meggyőző. Austenhez méltó előadás született, amely úgy tartja tiszteletben a művet, hogy tud friss, humoros és könnyed lenni. Jelenlegi és jövendőbeli Austen-rajongóknak is erősen ajánlott.

 

Jane Austen – JoannahTincey: Büszkeség és balítélet két színészre

 

Játsszák: Balsai Móni és Schmied Zoltán

Fordította: Baráthy György

Díszlet: Fekete Anna

Mozgókép: Varga Vince

Jelmez: Kárpáti Enikő

Dramaturg: Baráthy György

Szcenikus: Barkovics Zoltán

Súgó: Kántor Nóra

Ügyelő: Csoba Adrienn

Rendezőasszisztens: Kántor Nóra

Rendező: Ujj Mészáros Károly

 

Centrál Színház, Kisszínpad, 2018. szeptember 28.

Fotó: Horváth Judit

(1965)
Költő, író, színikritikus. A Kútszéli Stílus és a Tánckritika szerkesztője.

Turbuly Lilla

(1965) Költő, író, színikritikus. A Kútszéli Stílus és a Tánckritika szerkesztője.