Esterházy emlékére

„Most, hogy a magyar konzervatív-keresztény politika és szellemiség alapszava a geci lett, mi, regényírók, esetenként volt piarista diákok, stilárisan és lelkiismereti okokból mi a faszt csináljunk?”

 

Ha nem éppen október 23-a volna, akkor bizonyára nem Esterházynak ezekkel a most következő mondataival kezdeném a szöveget. De mit tesz Isten, éppen október 23-a van – hűha, de nagyon régen volt, nem tudtuk még azon a délutánon, hogy „’56 az, amit újra meg újra elveszítünk … Csupán mint pártpolitikai zsákmány érdekel bennünket”. Hát nem. Nem tudtuk. Persze azt sem tudtuk, hogy ez most az ’56, amit talán végül is meg lehetett volna tartani, mi azonban az első elkerülhetetlen elvesztés után 33 évvel, amikor visszanyerhettük volna, jó szokásunkhoz híven már csak megkaparintani és használni, kihasználni akartuk. Akarjuk mind a mai napig. – Elnézést kérek a többes szám első személyért mindazoktól, akiket ’56 nem pártpolitikai zsákmányként érdekel, mindenekelőtt saját magamtól. De Esterházynak igaza van (volt csak persze, sajnos): ez a „bennünket” a nyilvános megnyilatkozásokra vonatkozik. Való érzéseinket pontosan ezen okból nem kommunikáljuk, nem kommunikálhatjuk. Úgysem hinné el senki, amit mondunk. Nemrégiben is… de ezt most hagyjuk. Péterről van szó, aki eleven emberként több mint két éve csak írásaiból lép elénk. Legutóbb a Tóth-Czifra Júlia által szerkesztett, s a Magvetőnél megjelent Az olvasó országa című csodálatos kötetéből. Esszék, cikkek, melyek 2003 és 2016 között íródtak. Ragyogó, élvezetes olvasmány, úgy, ahogy van. Nekem az, még ha az élvezetbe nagyon is belerondít az a tény, hogy Esterházy Péternek újabb keletű kötete nem lesz többé. Olvasom, röhögök, majd elsírom magam: Miért kellett Péternek meghalnia? Te hülye, mindenkinek meg kell halnia – mondaná, jó, miért kellett neki olyan korán meghalnia?

Hát akkor nekifogok. Minek fogok neki? Írni a kötetről. Mintha az olyan egyszerű lenne. Nem hogy nem egyszerű, egyszerűen lehetetlen. Hogy miről szól? Mindenről, pontosabban a (magyarul) olvasó országáról. Politikáról is – nem részletezőn, Isten ments, csak hogy mindenki, aki érteni akarja, értse, hogy mit gondol az író erről az országról. „Szükségszerű, hogy egyre kellemetlenebb, míszebb ez az ország? A szó köznapi értelmében kellemetlen. Majdhogynem a kormányoktól függetlenül… tekintetünket lefoglalja a pártok, a politikai oldalak horizont nélküli nívótlansága… Egy áporodott jobboldal áll szemben egy áporodott baloldallal. … Az átpolitizált nyelv nem tud az egész életünkről beszélni, mert nem tud arról gondolkodni. Az átpolitizált nyelvet csak a győzelem érdekli.” – Esterházy ezt még 2003-ban írta. Már akkor is tudta. Elég is ennyi a politikából. Akinek mégis több kell, az majd kimegy délután a Terror Háza elé. Jó étvágyat kívánok!

 

 

Szóval az egész életünkről kéne beszélnem. Illetve… nem, hagyjuk, még a végén okoskodni fogok. Vagy a világról, amely el van tahósodva, s az még hagyján, el van – Péter nehéz szívvel mondja így, de mégis –, el van futballosodva. Így mondja, mert így van, holott imádja a futballt. Még ha a családban nem is ő volt a legjobb futballista. (A Márton – ő volt az. Gróf Esterházy Márton, labdarúgó. A grófra még visszatérünk. Vajon, ha ő is emberként, nem pedig játékosként viselkedik, akárcsak Zidane, belőle is – aki, ha korábban születik, gróf lett volna, nem a Zidane, az Esterházy Márton – kijön az állat? Hát bizony, ilyenekről is kéne szót ejteni, mert az ilyesmi is komoly szerepet játszik a könyvben.) Én ezt szeretem Esterházyban, hogy futballimádata ellenére nemcsak észreveszi, hanem el is szomorítja, hogy a világ eltahósodott, azaz elfutballosodott. (Ha most egy másik közszereplőre gondolok, aki ugyancsak imádja a futballt… de nem, még a végén átpolitizálódik a nyelvem.)

De ha már itt tartok, nem a futballnál, hanem a grófnál, akkor maradok is; ez lenne ugyanis az egyik komoly téma, melyet kiemelnék az ezer közül. Azt mondja Esterházy Péter: „Az én édesapám egy ideig gróf volt. Az ő édesapja is, és annak az édesapja is… De én nem vagyok az, mert én 1950-ben születtem, és 1948-ban a Magyar Kommunista Párt, bölcsen, eltörölte ezt a címet.” De mit tesz Isten, Péter egyszer repülőgépen ül, s annak ellenére, hogy a turistaosztályon utazó utasnak nem jár újság, kér újságot a sztyuardesztől. „Azonnal utánanézek, gróf úr. Na, fűzfa, ez meg honnan van? … Honnan gondolhatta ez a lány, hogy itt vannak még grófok? És miért örült ennek? … Az újságok persze jól jöttek. Nagyon szívesen, gróf úr.” Ez a glossza a Mert ez a mi hazánk (Tudjuk, a szegény kis vakond) címet viseli. Több mindenről van szó benne, a hazánkról, hogy maradhatnának ki belőle a zsidók – „még azok ott a 19. században”, idézi E. P. Gyurkovics Tibort a Magyar Nemzetből, s akkor, Isten tudja, hogyan, előkerülnek a posztmodernek is, a „mondott újság szokta őket emlegetni, noha egyszer azért végre jó volna megtudni, kikre is gondolnak, akár lista is lehetne, akár kurzívval is lehetne, mert láthatóan valami zsidószerűek ezek, bár ezt mint esztétikai irányulást pontosítani kéne, vagy ez már megtörtént?, zsidó művészet?, zsidó tudomány?, entartete?”

Na de ez még nem vége a grófolásnak, csak kitérő volt. Jön még zsidóra (posztmodernre) gróf. „Mondják, lesz vármegye. Lesz ispán is? De, kedveseim, ispánban én jobb vagyok. Szó szót követ. Mert ha ispán van, nincs mese, gróf is kell.” És ily módon lassan eljutunk a lényeghez. Oda ugyanis, hogy meg kell értenünk, miért nem polgári párt már a fiatal demokraták pártja. Mert még vezetői sem képesek polgárrá válni; az, kérem, hosszú és fáradságos folyamat. (Hogy a zsidók hogy csinálták olyan gyorsan?) „Urak sincsenek, úrinők sincsenek. A polgárokat egy kezemen meg tudnám számolni. Általános formátlanság hona hazánk…” Oligarchává válni viszont nem annyira fáradságos. Csak „elindultak, és nem volt semmijük, csak a tehetségük, az erejük, a kitartásuk, és persze ezek árnyékos változatai, a bírvágy, a kíméletlenség, az önzőség, a törtetés, rámenősség és gátlástalanság. Ez nem volt a 16. században sem másképp.”

Szóval van „új harács és uriz. Ez azonban egyáltalán nem meglepő, az ellenkezője volna az. Hogy első generációsok úgy viselkedjenek, mintha már régóta… régóta gazdagok volnának, a hatalomban volnának, és nagy könyvtáruk volna eleve, egyáltalán, mintha örököltek volna valamit.” Hát ez az. Van új oligarchia. Hercegi és grófi cím ráér a koronázás után.

„Nézve a Fejér megyei oligarcházást” – mert az oligarcha-lét nem cím, egyszerűen birtoklás, megnéztem a Wikipédiában, már az ókorban is, Arisztotelész szerint azon kevesek uralma, akik nem kiválóságuk, hanem vagyonuk alapján kerültek a vezető rétegbe. S hogyan lett vagyonuk… erre Péter nem vesztegeti a szót – „attól tartok, jó része a nagyapám birtokaira vonatkozik. Nem kellett volna talán ez a demokratikus hajcihő ott 1945–1947 táján. Most minden szépen az öregé volna, és majdnem mindenki jól járna. (Engem kivéve, az a sok macera a cselédséggel, hagyjuk…)” „Az én nagyapám rendes oligarcha lenne, vagy még annál es jobb. Nem volna korrupció, rend volna, a gazdaság működne, a népek meg volnának elégedve, és így vélhetően a Fideszre szavaznának.” „Mindennek az ára nem volna nagy, az uradalom megtartaná a törvényeket, de az nem elvárható reálisan a nagyapámtól, hogy az embereket egyenlőnek tekintse, úgyhogy ezt a republikánus vonalat el kéne felejteni (de az talán nem fájna nagyon a mai kormánynak). És hát, egyeseknek talán váratlanul, le kéne állni evvel a Horthy-projekttel, nagyapám nem kegyelte ez a tenger nélküli tengeri micsodát. És bizony birkapörköltre se látná vendégül a kormányt. És félő, a felcsúti futball-akadémiát sem támogatná. Senki sem fenékig tejföl.”

 

 

Ez talán nem átpolitizált nyelv? Nem. Tessék megpróbálni a mai politikusok nyelvében (vagy a fészbuk-kommentelőkében) rálelni erre az iróniára. Erre a véresen komolytalan komolyságra. Nem fog sikerülni. Mert ha valaki az ilyen iróniára ironikusan reagál, az már veszedelmesen közel kerül ahhoz, hogy nekifogjon betemetni a sokat emlegetett árkokat. Illetve azok nyugodtan „maradhatnak, ám a legtöbbje csak annyira legyen széles és mély, hogy át-át lehessen ugrani egy sörre kvaterkázni, már ha valaki szereti a sört, és tud ugrani.” Ja, hogy ezen már túl vagyunk? Péter ezt 2003-ban írta. De legyen bárhogyan is, iróniánkat el ne veszítsük. Majd egyszer írok egy esszét az iróniáról. Itt most csak arról van szó, hogy Esterházy minden sorából az a vágya sugárzik, hogy normális országban éljen. Hát, nem sikerült. Nekem sem fog sikerülni. Dogmatikus pesszimizmus? Ami „aztán rendszerint dogmatikus világmegváltásba torkollik”? Hát nem. De mintha már megint azt hinném, hogy rólam van szó. Pedig továbbra is Esterházy Péter fent nevezett kötetéről. De a grófolást most már tényleg elintéztem. Viszont még millió mindenről szeretnék beszélni, írni.

Keresgélek a jegyzeteimben, s szomorú szívvel megállapítom, mi mindenről nem fogok írni; amiről muszáj írnom, azok a németekről szóló feljegyzések. Előbb azért még megemlíteném, milyen sommásan tudta Péter összefoglalni évszázados hagyományaink esszenciáját – s akkor el is tekinthetünk a jobbágymentalitástól. Azt írja: „Ebben az országban, ahol a hatalomnak, felsőbbségnek, hivatalnak, főnökségnek, királyoknak, hercegeknek, grófoknak, pártizéknek való gazsulálásnak évszázados nagy hagyománya van, függetlenségvágy és benyalás, le az urakkal és a kalappal előttük…”, na de most már elő azokkal a németekkel.

Hoppá. Van itt valami, amit azért nem vagyok képes kihagyni, jóllehet nem illik a szövegösszefüggésbe: „(Szíjjártó – tényleg ő a külügyminiszter?, olyan, mint az Andrássy Gyula bácsi? – mint fordított Oszkár: aki nem tudja, de mondja)”.

S most már tényleg a németek. Először akkor merülnek föl, amikor a futball-világbajnokság, a náluk rendezett, alkalmából, hogy, hogy nem, elkezdik lengetni a német zászlót. Esterházyt nem zavarta. „Jól érezték magukat, és a jó egyik forrása az volt, hogy németeknek tudhatták magukat.” Mert mindaddig Esterházy is furcsállotta, hogy egy német azt mondta, „a németek, és nem azt: mi”. Én – bevallom – egy kicsit féltem is ettől a jelenségtől: mi lesz, ha egyszer majd ezek a bundesrepublikánusok rájönnek, hogy ők németek, hogy igenis vannak német hagyományaik, nagyszerűek és szörnyűek. Hát nem lett semmi. Igaz, csak a zászlólengetésig jutottak; arra ugyanis nem gondoltam, hogy az elfutballosodás idején mégiscsak a zászló a legfontosabb. Ki nem szarja le a hagyományokat? De azért csak vigyázzak, a németek tényleg leszarják, ezt nevezzük Vergangenheitsbewältigungnak, mindjárt rátérünk, erre mifelénk azért nem annyira (szarják le ugyanis). Egy újabb Esterházy bekezdés, s a lényeget tekintve minden a helyére van téve: „Nem véletlen, hogy a Vergangenheitsbewältigungra nincsen magyar szó. Nincsen, mert nincsen ilyen tevékenység, a szótár körülíró tevékenységeket ajánl (a múlt feldolgozása, a megbékélés a múlttal). Bár most jut eszembe, lehet, hogy ezt nem kritikusan kéne említenem, és ez csak azt jelenti, hogy a magyar nyelv tudja, amit a német elfelejtett, hogy a múltat nem lehet bewältigen, nem lehet leküzdeni, legyűrni, elvégezni – másrészt mintha a magyar ebből azt a fals következtetést is levonta volna, hogy a Verganheitsbewältigung mint munka, mint kötelező európai munka sem lehetséges.” Na, aki akarja, érti.

Persze Péternek is gondja van a jövővel. „Hogy mi van, azaz mi lesz? A Kertész idézte Csehov mondat van: Lelkemre és becsületemre mondom, Kátya, nem tudom.” Persze „ha van egy Kurtág, akkor nem biztos, hogy egészen hülyeség, amit az ember csinál.”

 

Esterházy Péter: Az olvasó országa. Esszék, cikkek 2003–2016. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018