Lovecraft a panelházban

Veres Attila 2017-ben hívta fel magára a figyelmet az Odakint sötétebb című regényével, mely hatalmas kritikai és közönségsikernek bizonyult (teljesen megérdemelten). A regényben furcsa, lovecrafti rémálomból szalasztott lények lepik el Magyarország egy eldugott szegletét, a főhős, Gábor pedig a gondozásukkal foglalkozik. A könyvet egy igencsak erőteljes médiakampány tolta meg (gyakorlatilag nem volt olyan hely Budapesten, ahol ne jött volna szembe „Az év irodalmi szenzációja”), de a siker szerencsére nem csak emiatt jött: az Odakint sötétebb önmagában is egy érdekes alkotásnak bizonyult. Egy évvel később pedig a szerző novelláskötettel jelentkezett, mely a megkezdett irány folytatását ígérte, az ország pedig lélegzet-visszafojtva figyelt: ilyen rövid határidőn belül sikerül-e megismételni a bravúrt?

 

Magyar népnek magyar horrort

Ha az ember az ún. peremműfajok (horror, sci-fi, fantasy) magyar irodalomban elfoglalt helyéről értekezik, illik siránkozással és magyarázkodással indítania a szövegét, lehetőleg felemlegetve a hiányzó irodalmi előzményeket és beágyazottságot, valamint az angolszász konkurencia jelentette versenyt. Legalábbis pár éve még ez volt a helyzet, manapság azonban mintha már nem lenne szükség a fejünk vakargatására. Mondják, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de Moskát Anita, Brandon Hackett és László Zoltán után most Veres Attila személyében egy újabb kiemelkedő tehetség jelent meg a színtéren. Ez még nyárnak ugyan nem nyár, de egy nagyon biztató tavasznak talán nevezhetjük.

Persze ha az Éjféli iskolákból indulunk ki, akkor nem a tavasz jött el, hanem a jéghideg tél. Vérrel, kiontott belsőségekben lépkedve, morbid rémálmokkal és Slayer-dalokat dúdolgatva. Nekünk pedig azt kell mondanunk: VÉGRE!

A tizenöt rövidebb írást tartalmazó kötet megerősíti, amit már az Odakint sötétebb is sejtetett: lehetséges a kortárs fantasztikus és new weird által követett sablonokat a magyar viszonyokra is adaptálni, és az így keletkezett művek nem bizarr torzszülöttek lesznek. Feltéve persze, ha ezeket a sablonokat olyan ötletek mentén alkalmazzák, mint Veres Attila teszi azt. Mert tény: olvasás közben bizony előfordul majd, hogy egy-egy megoldásnál Gaiman-, King- vagy akár Miéville-szagot fogunk érezni, de aztán hirtelen szembe jön a magyar rögvalóság, és visszaránt minket a képzelgéseinkből. Mert ezen a Magyarországon Stephen King soha nem lábal ki az alkoholizmusból, Neil Gaiman nem fut be a Sandmannel, China Miéville-t pedig nem engedik publikálni a politikai nézetei miatt. Egyszóval: nem egy vidám hely.

 

 

A könyvben közölt novellák meglehetősen változatos elegyet alkotnak, így szinte biztos, hogy mindenki megtalálja a maga kedvencét. „Egy város felfalja lakóit. Egy pornóforgatás, ahol a szereplők nem egészen emberek. Egy borkóstolás, ahol az italba idegen életeket zártak. Egy falu, ahol embereket termesztenek a földeken. Egy növény, amely a túlvilágra nyit átjárót. Egy szeméttelep, amely a világ legértékesebb anyagát őrzi. Egy wellness, amely szó szerint maga a pokol” – írja a könyv fülszövege. Érdekes ötletekben tehát nincs hiány, és szerencsére a szövegek színvonala is meglehetősen egyenletes. Akár azt is megkockáztathatnánk, hogy Veresnek jobban passzolnak a rövidebb írások, mint a regény, de persze két könyv után ez elég elhamarkodott kijelentés lenne.

A szövegekben talán az a könnyedség nyűgözi le leginkább az olvasót, amivel a szerző a rögmagyar valóság (szegénység, alkoholizmus, családon belüli erőszak), illetve az abszurd, fantasztikus és horrorisztikus elemek között ugrál. Nagyon könnyen lehetne ezt nagyon rosszul is csinálni, de Veres mindig pontosan eltalálja az arányokat: a kötet előrehaladtával pedig az elejtett utalásokból megtudjuk, hogy ezek az írások mind ugyanabban az alternatív valóságban, alternatív Magyarországon léteznek, ez pedig csak hozzáad a világ koherenciájához.

Érdekes, hogy erre az országra milyen könnyen ráismerünk a ki- vagy betüremkedő fantasztikus és horrorisztikus elemek ellenére is. Ahogy érdekes az is, hogy a mai rögvalóságról a new weird szemüvegén keresztül kapjuk az egyik legpontosabb látleletet: a félresiklott egzisztenciák, a mindennapi apró megalkuvások, a folyamatos félrenézés és szemlesütések világából a horror mintha logikusan következne. Veres nem politizál és nem ítélkezik, de aki nem vájta ki a szemét egy élezett szélű kiskanállal, az azért kiérezhet némi társadalomkritikát a szövegekből.

 

Titkos és underground

A kötet második írása, a Ködváros egy blogbejegyzésként definiálja önmagát. A domain alapján irodalmi rejtélyekkel foglalkozó blogon egy olyan könyvről értekeznek a szerzők, mely A Magyarország ki nem adott könyvei címet viselte volna. Az értekezés témája egész konkrétan ezen – egyébként ironikus módon ki nem adott – könyv egyik be nem fejezett fejezete lenne.

Ez a keretrendszer – hogy az elbeszélőhöz csak többszörös áttételeken keresztül jutunk el, valamint a hangsúlyozott töredékesség – erősen érzékelteti az olvasóval, hogy valami titkos, rejtett, elveszett történet vár rá. Bennfentesnek érezzük magunkat, pedig még el sem kezdődött a szöveg. Ezt az is megerősíti, hogy az el nem készült regény történetét, mely egyébként A titkos város – helyi rocktörténet címet viselte volna, meg-megszakítják a szerkesztők megjegyzései. Ezek amellett, hogy hitelesítik az elbeszélést, egyfajta kapaszkodót jelentenek az olvasónak is az értelmezésben: végig a realizmus talaján maradnak ugyanis és egyre növekvő értetlenséggel kommentálják a mindinkább misztikusabbá váló történetet.

A Ködváros zenekar titokzatos történetét megismerve a szemünk előtt bontakozik ki a magyarországi underground rockerek világa, a kiskocsmákkal, az olcsó szesszel, a tornatermekben rendezett koncertekkel és a másolt, kézről kézre terjedő kazettákkal. Ez a történet valószínűleg akkor is működne, ha teljesen hiányozna belőle a fantasztikum. Az elmét megfertőző és felemésztő zene ötlete már Gaiman Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal című novellájában is remek volt, de magyar közegben, rockzenével, ilyen dokumentarista stílusban előadva egészen elképesztő.

 

 

Talán már ezek a megjegyzések is érzékeltetik, miben rejlik Veres Attila erőssége. Az írások mind egy zseniális ötletből indulnak ki. Ez az ötlet sokszor ismerős lehet valahonnan, de csak halványan: „mintha láttam volna már hasonlót”. Nem véletlen a Gaiman-párhuzam sem: a már ismert történetek új szempontból való elmesélése, az elbeszélők reakciója a természetfelettire, a Lovecraft-utalások, de még a kötet végén található Utószó is a brit szerzőt juttathatja eszünkbe. Ez persze csak a felszín: Veres munkamódszere egy bizonyos pontig hasonló, de ő jelentősen több vérrel dolgozik: ahol Gaiman csak sejteti a horrort, Veres ultra HD képminőséget és extra nagy képernyőt használ. A már említett posztkommunista, magyarországi közeg csak fokozza az írások egyediségét: azt érezzük, hogy láttunk már ilyet, csak nem ebben a közegben.

A külföldi mintákhoz való hasonlítgatás nem teljesen igazságos, inkább csak a tájékozódást segíti. Az írások többsége teljesen egyedi ötletekkel dolgozik. Ezek pedig – mondjuk ki végre – simán hozzák a nyugati szerzőktől elvárt színvonalat.

 

Lovecraft mosolyog

Veres Magyarországán a Névtelen Uraknak hivatalosan elismert egyháza van (amint az a Közöttetek című írásból kiderül), sőt bizonyos utazási irodák kirándulásokat szerveznek Askatoth ősi hegyeihez. Egy ilyen utazásról készült beszámolót olvashatunk a Szorozva nullával című írásban. Roppant érdekes szöveg: egy, a kiégettség jeleit produkáló férfi úgy dönt, szüksége van valamire, ami felrázza, ezért befizet az útra, melyről legendák és rémtörténetek keringenek. A szokványosnak induló utazás pedig nagyon gyorsan átcsap őrületbe és horrorba.

Trükkös egy szöveg ez. Mikor először elolvastam, meglehetősen csalódott voltam (főleg a Ködváros erős indítása után), mivel erősen Lovecraft-hommage íze volt.

Azt le kell szögezni, hogy Veres Attilánál kevesen érzik jobban ezt a szürreális, horrorisztikus, az őrülettől csak egy vékony hártyával elválasztott világot. Mégis: a Szorozva nullával valahogy túl sok volt, mintha nagyon meg akart volna felelni mindennek, ami Lovecraft. Ez az érzés egész a könyv végéig megmaradt, amíg el nem olvastam az Utószót, melyben a szerző elmagyarázza, hogy mire gondolt, és ott megtudtam, hogy ez volt a tényleges intenció: „a történet nem Lovecraft előtt tiszteleg, hanem a Lovecraftot másolók előtt”. Így viszont egészen más a leányzó fekvése.

 

Álmok a palackban

Valószínűleg minden olvasó számára más írás jelenti a kötet csúcspontját, számomra ez egyértelműen A Borostyán komplex. Nagyon messziről, a lepukkadt Külvárosi presszóból indít, ahol megismerjük Gábort, aki úgy dönt, hogy alkoholista lesz. Nincs rá különösebb oka, inkább csak alkalmazkodni akar a vidékhez, ahová a sikertelen egyetemi évek után hazatért: „A hely tehetett róla. Ez a vidék, a házsorok közt elterülő kopár földekkel, a kátyús utakkal, a félregombolt ingű emberekkel, az olcsó cigarettával, a vegyszerízű töményekkel, a mocskos, sárga fényt vető lámpákkal, az esti veszekedésekkel, a nyikorgó kapukkal, a gondozatlan muskátlikkal, a köhögésbe torkolló nevetésekkel, a foghíjakkal, az elátkozott csenddel, a Külvárosi presszóval.” Tervében egy furcsa esemény akasztja meg: gyilkosság szemtanúja lesz, majd őt is majdnem megölik. Csak a véletlennek köszönhetően menekül meg (elütik a férfit, aki meg akarja ölni), majd eljut egy egészen exkluzív borkóstolóra, hála egy rég nem látott ismerősének.

Veres itt is egy minden közép-európai számára túlontúl ismerős közegből indít, egy olyan nézőpontú karakterrel, akivel meglehetősen könnyű azonosulni. Pár mondattal festi fel a hely, a szereplők eredettörténetét, és a jól eltalált szavakból kirajzolódik egy jobb sorsa érdemes, de a folyamatos ballépések és sorscsapások alatt megroggyant, kilátástalan világ képe, amelyben az alkoholizmus logikus kilépési útvonalnak tűnik. Ekkor lépnek be a képbe Gábor ismerősei, akik egy eldugott helyen lévő pincészetbe viszik a hősünket, ahol ún. komplexeket fognak kóstoltatni vele. Kővári úr komplexei egészen különleges italok: megízlelésükkel ugyanis a kóstoló mások életébe nyerhet betekintést. A kóstolás több körből áll, minden körben új ital jön, mely egy színről kapta a nevét. Az utolsó ital a borostyán komplex nevet viseli, de nagyon kevesen vannak, akik megkóstolhatják: az emberek többsége elhull az előző körök során.

Lenyűgöző az ötlet, a szerkezet és a megvalósítás is. A lepukkant közegből kiszakított Gábor (és az olvasók) számára a labirintusszerű borospincék világa eleve idegen és misztikus, az egymást követő kóstolók pedig mind egy-egy egészen különleges életbe nyújtanak betekintést. Mire eljutunk a hetedik körig, már alig várjuk, hogy megtudjuk, mit nyújthat a borostyán komplex. A lezárás pedig nem okoz csalódást.

Jegyezzük meg azt is, hogy ez az egész elbeszélés mennyire szól magáról a művészetről, annak létmódjáról, a mű és befogadó viszonyáról is. A komplexek, melyekbe egy-egy élet van belesűrítve, olyanok, mint a művészi alkotások: belépést nyújtanak egy másik világba, de mindenki másképp reagál rájuk: van, aki képes értékelni az ízüket, de olyan is akad, aki csak gyomorrontást kap. A megismerés fokozatos, az utolsó körbe csak az jut el, aki ez előző próbákat sikerrel állta. Az ő jutalma sem maradéktalan: a megértés csak részleges és időleges – mint minden művészeti értelmezés. De az az egy pillanat – szinkronba kerülni az univerzummal és megérteni a létezés egy kicsiny szikráját – megéri a szenvedést, még ha aztán egy külvárosi lakótelepre is kell visszamásznunk a tudásunkkal. Lenyűgöző a könnyedség, ahogy Veres egymásra pakolja ezeket az egymástól néha igen távol eső jelentésrétegeket egy-egy szövegen belül.

Ez a néhány kiragadott példa is mutatja, hogy a szerzőnek sikerült megugrania az Odakint sötétebb című regénnyel meglehetősen magasra rakott lécet, ezzel pedig bebetonozni látszik a helyét a korábban említett fiatal magyar szerzők közé, akik már sokadszor mutatják meg, hogy magyar nyelven is lehet világszínvonalú alkotásokat létrehozni a horror és a fantasy világában.

 

Veres Attila: Éjféli iskolák. Agave, Budapest, 2018

(1987, Rimaszombat)
Az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport alapító tagja, főbb kutatási területe a kortárs fantasztikus irodalom, különös tekintettel Neil Gaiman és H. P. Lovecraft műveire.

Hegedűs Norbert

(1987, Rimaszombat) Az MA Populáris Kultúra Kutatócsoport alapító tagja, főbb kutatási területe a kortárs fantasztikus irodalom, különös tekintettel Neil Gaiman és H. P. Lovecraft műveire.