Szaggatott lélegzetek

A lélegzetvétel maga az élet, minden lélegzik, akár így, akár úgy, egyenes vagy átvitt értelemben. Ha él, lélegzik. Ha lehet lélegezni, akkor lehet élni. Bán Zsófia legújabb kötetében minden elbeszélés a hétköznapi életről szól, amiben néha fáj a lélegzés, mint a Szinte jó című elbeszélés forgalmistájának a Nyugati pályaudvar üvegcsarnokának a tetején; néha kiszakad, ahogy „a negyvenhat éve bennük rekedt, beléjük kövült nyomorúság is” (Rohanunk a f***ba!); olykor pedig megnyugtató, „amitől végre ellazul a test” (Az elvackolódás módjai).

A Lehet lélegezni! című elbeszéléskötet tizenkilenc, tartalmát tekintve színes,  lírai hangvételű elbeszélést tartalmaz. A prózai művek között találunk filozofikus, esszéisztikus, ironikus novellákat és intertextuális szövegjátékokat egyaránt. Prózanyelve már-már megközelíti az élőbeszédet, ezért a sokszor oldalakon át kanyargó gondolatmenetek nem könnyítik meg a befogadást. Bán Zsófia kritikusként jól ismert megfigyelői attitűdje szépíróként is megmutatkozik a szövegekben: „elbeszéléskötetében felhangosított csendek, kihallgatott párbeszédek és belső monológok, éles vagy éppen elmosódott emlékek, szerelmi kirakójátékok követik egymást, akár a lélegzetvételek” – ismerteti a kötetet a fülszöveg. És valóban: teljesen különböző témákat dolgoz fel, minden elbeszélés más és más, nem kötődnek egymáshoz tematikailag. Néhol hiányzik a cselekvés maga, csupán állapot van, egy-egy „váratlanul kipottyant szó, ami felhasítja a délután puha szövetét”, ahogy azt az író megfogalmazta. A novellák tragédiáktól és csattanóktól mentesek, mégis olyan kérdéseket pedzegetnek, amitől egy pillanatra szaggatottá válik a lélegzet: bevándorlás, prostitúció, peremre szorult életek, autizmus, holokauszt.

A nehezen emészthető témák mellett a tudatos nyelvi megformálás alkotó jellege is feltűnik minden szövegben. Nem csupán szereplői, de Bán is folyton keresi, „miként áll össze a nyelv rendje, milyen a mélyszerkezete, a lélegzete, milyen rétegek, szavak rakódnak egymásra, s milyen sorrendben.” (Torta). A szerző lélegzetelállítóan játszik a szavakkal és a szöveggel, azok szerkezeteivel és jelentéseivel, legjobb példa erre az Esterházy Péternek ajánlott Oroszlánt fürdető férfi címet viselő írás. Az elbeszélés megértését nehezíti, hogy nem csupán a szövegapparátus játékos, de a történet is mintegy az álom és valóság vékony mezsgyéjén vezeti az olvasót, a közönség pedig „csak ámul a merészségen”.

Hasonlóan izgalmas a kötet első szövege is, a Bőrlégzés című filozófiai írás bevezetőként is értelmezhető, amiben Bán levezeti, miért is kétéltű az ember: „Az ember (például) múltban és jelenben él. (A jövőről képe van, jól passzol a kanapéhoz.) Az ember tehát kétéltű. (…) A kétéltű embernek bőrlégzése van.” Bravúrosan kanyarog a múlt és a jelen történéseiben, s még szerencse, hogy az ember kétéltű, mert van, aki számára csupán a múlt maradt élhető, mint a megbénult Verusnak, akinek barátai és emlékei jelentik az életet (Mint a fák). Bár sem csodák, sem tragédiák nincsenek a történetekben, azok lehetősége nincs kizárva, nem elképzelhetetlen az sem, hogy angyalok keringenek az országház kupolája felett, mert néha a valóságban is történnek hihetetlennek tűnő dolgok, például befagy a Niagara (Az elvackolódás módjai).

A társadalomkritikától sem mentes írások a hétköznapokból merítenek, azokból a hétköznapokból, amiben mi is élünk: A nap aktív vidéke című elbeszélés egy migránscsaládot mutat be, mintegy párhuzamba vonva a magyar–szerb határ tövében élő, velük „szembenálló” magyar fogadós családdal. A fogadós ideiglenesen szállást adna a menekülő kisgyerekeknek, amiért ki is szúrják az autója kerekeit. A menekültkérdés mellett a prostitúció, a nőknek a saját testük felett való rendelkezési joga, valamint a kiszolgáltatottság témája is megjelenik a kötetben. A Victoria’s secret egy kórteremben játszódik, s az ott fekvő nőket az különbözteti meg egymástól, hogy „csak egy kis cicinagyobbításra” vagy egészségügyi okok miatt kell kés alá feküdniük.

Talán a leghangsúlyosabb téma a kötetben az autizmus. Erre reflektál a könyv borítója is, ami Eperjesi Ágnes képzőművész D. 365 napja című kiállítása alapján készült. Az installáció egyébként szorosan kapcsolódik Az autizmus ideje elnevezésű fundraising kampányhoz. A művésznő kézzel kivájt, színes szappanokkal dolgozik, amelyeket egy alacsonyan funkcionáló fiatalember készített: egy éven át naponta kikapart egy-egy intenzív illatú szappant a körmeivel.  Ez ihlette a címadó novellát is, a Lehet lélegezni! főszereplője, Robika, a fogyatékkal élő roma kisfiú, akinek egyetlen boldogsága a mindennapi új babaszappanban rejlik: „Minden új darab egy új nap körömmel kivájt jele volt, mint egy ismeretlen világ naptára”. A kisfiút nevelő család nem csak a betegséggel küzd, de a mindennapi élettel is: nem engedhetik meg maguknak, hogy egyszerre több „adagot” vegyenek, mert hónap elején még nem tudják, „hogy mi az, ami kell, és mi az, ami ráér”. A szellemi fogyatékosság egyébként A Voyager-aranylemez novellában is kulcsfontosságú helyet foglal el. Az egyik szereplő Vilma, aki „csökkent értelemmel, csodálkozva bámult a számára nehezen megfejthető világba”. Így a címben megnevezett tárgy a mentális betegekkel szembeni meg nem értettségnek is lehet a szimbóluma. Az emberiség aranylemezre rögzítette üzenetét a földönkívülieknek, holott a földön élő, önmagát másként kifejező embertársainak mondanivalóját sok esetben nem képes befogadni.

A prózakötetben kép és szöveg tökéletes szinkronban van, ugyanis nem csupán a borító képe szolgál egy novella alapjául, több elbeszélést is egy adott festmény (Ida) vagy fotó (Hotel de l’Univers) inspirált. Bán számára a szöveg és kép összeillesztése annyit tesz, mint „összehangolni a légzés ritmusát, belégzés, kilégzés”. Tökéletes példa erre a kötetet záró írás, a Hotel de l’Univers, amelyben a fotó nemcsak illusztrációul szolgál, hanem a narráció központi témáját is képezi, valamint egyfajta kapocs az Arthur Rimbaud-kutatás és a kutató narrátor, dr. Cziegler Veronika élettörténete között. Így a különleges szövegszerkezeten kívül a történetre is érdemes odafigyelni: míg a narrátor kideríti a fotó történetét, addig megtudhatja róla az olvasó, hogy elhagyta férjét egy nő miatt, és fia láthatásáért folytat harcot. Természetesen a narrátorban felmerül a rejtőzködés lehetősége, mint a legegyszerűbb problémamegoldás, mert „kinek ne volna Zanzibárja, Bombayje, Pekingje, Patagóniája, mindegy, csak valahol jó messze”. A világ elől való rejtőzés vágya szólal meg Az elvackolódás módjaiban is, hiszen „miért ne lehetne néhány sarkonként egy kis semleges, védett tér, egy kuckó, ahol az emberek összeverődhetnének, test a testtel (a többi talán jön magától), ahol szinte tapinthatóan érzékelhető lenne a közös kiszolgáltatottság, sarzsitól, vagyontól vagy származástól függetlenül”.

Bán Zsófia gondosan felépített elbeszéléseinek nagyszerűsége abban rejlik, hogy nem kívánja kiemelni környezetükből a történeteket, nem analizál, csupán bemutatja a körülötte lévő hétköznapi világot: a változást, a kiszolgáltatottságot, a szabadságot, a menekülést, az emlékezést, a múlt és jelen összefüggéseit. Az egyszerű történetnek tűnő novella is elér arra a pontra, ahol megakad a lélegzet. Aztán szépen lassan távozik a levegő a tüdőből, és a végén ismét lehet lélegezni.

Bán Zsófia: Lehet lélegezni! Magvető, Budapest, 2018