dunszt.sk

kultmag

Esélyt adni magunknak

A politikus és a politikai publicista két egymástól jól elkülönített funkcióval bír, ebből kifolyóan megnyilatkozásaik értelmezése is különböző stratégiát igényel. Miközben egy párt vezetője vagy országgyűlési képviselője esetében a hitelesség megléte vagy hiánya perdöntő jelentőségű, az újságírókkal, televíziós bemondókkal szemben nem elfogadott egyéni politikai döntéseik felhánytorgatása mint érvelési mód. Különös helyzetbe kerül jelen sorok írója, amint kezébe veszi Schiffer András válogatott publicisztikáit tartalmazó kötetét, a Zöld jelzést. Megnyílik előttünk egy különös tér, melyben a szerző személyének figyelembe vétele egyszerre kívánatos és tilalmas. Az önellentmondások és következetlenségek elkerülése végett úgy gondolom, az tűnik megfelelő értelmezési stratégiának, ha az LMP korábbi társelnökének írásait az ad hominem érvelés mellőzése mellett vesszük górcső alá, hiszen egy több éve visszavonult politikusról beszélünk, továbbá a kötet jelentős részét azok az írások ölelik fel, melyeket Schiffer meghatározó pártpolitikai szereplővé válása előtt jegyzett le és publikált.

Már a kötet borítója is sokatmondó, egymástól jelentősen különböző interpretációkat tesz lehetségessé. Nem mindennapi utcakép tárul szemeink elé. Madártávlatból láthatunk kettő egymást keresztező zebrát, melyek középpontjában egy, az aszfalton kirajzolódó négyzet látható. Alapvetően két értelmezést tartok relevánsnak a borítókép szimbolikus jelentését illetően. Képzeljük magunkat a gyaloglók helyébe. Haladunk A-ból B-be. Mindenki megy a maga dolgára, egyszer csak elérnénk a középpontba, ahol nem pihenhetünk meg, hiszen azzal mások haladását gátolnánk meg, késéseket idéznénk elő a metropolisz forgatagában. A centrumpolitika ebben az értelmezésben fenntarthatatlan stádiumként sejlik fel, melyen életünk során mindannyian átesünk, azonban haladnunk kell tovább. Időzzünk el kicsit a négy égtájjal körülhatárolt négyzetben, és a fentebb vázolttal ellentétes jelentésű lesz számunkra a kép. A középen állás a maga passzív módján tartássá lényegül át, olyan rebellis viselkedéssé, mellyel hatást gyakorolhatunk a minket körülvevő világra, megakasztva az események megszokott folyását.

Nem csak a külcsín segít bennünket prekoncepcióink kialakításában, illetve a könyvnek a kulturális térben való elhelyezésében. Az általában megszokott egy helyett három fülszöveg áll az olvasó rendelkezésére. Farkas Attila Márton szövege alapján Schiffer és az általa létrehozott párt kísérletet tett arra, hogy a posztkommunista baloldalnak legyen egy ökopolitikai alternatívája, mely nemet mond a neoliberalizmusra, technokráciára és a társadalmat szétveszítő szekértáborlogikára. A grandiózus kísérlet azonban FAM értelmezésében elbukott, továbbá azt is igazolta, hogy Magyarországon a több évszázada megszokott rossz beidegződések nem tűnnek el. Meglepő döntésnek gondolom, hogy a kötet kísérő szövegei közül a legelső ennyire pesszimista hangvételű, azonban úgy vélem, súlyt is ad a Zöld jelzésnek, hiszen az olvasóban azt az érzést kelti, hogy valami olyasmit tart a kezében, ami már lezárult, tehát elkészült, jól körülhatárolt egész. A fülszöveg mintegy ellenpontozása a szöveggyűjtemény alcímének: Vázlat egy új politikához. Örökké reménykedő, idealista karakterként vonultatja elénk a könyv szerzőjét.

Egészen más hangütés jellemzi Kukorelly Endrét. Mintha Schiffer magánemberi oldalát kívánná megvillantani számunkra. Egy olyan karaktert jelenít meg lelki szemeink láttára, akinek minden megnyilvánulása közéleti gesztus. Ahogy FAM-nál, úgy itt is előkerül egy olyan Schiffer-értelmezés, melyben az LMP korábbi társelnöke a magyar politikában meglévő bináris oppozíciók felszámolójaként lépett a közélet porondjára. Tovább árnyalja a képet a szerző olyan politikusként való ábrázolása, aki taktikázás helyett elvhűen nyilvánul meg minden esetben.

Puzsér Róbert írásában távolabbról közelíti meg a kérdést, mintegy madártávlatból szemlélve helyezi el Schiffer személyét a politikában. Körüljárja a tisztességtelen verseny problémakörét, melyben az igazságtalan és elvtelen hatalom kihívója maga is könnyen az őt körülvevő rendszer képmásává válik. Ebből a szemszögből vizsgálva a Zöld jelzés szerzője egy alternatív stratégia megvalósítójaként jelenik meg. Ember igyekszik maradni az embertelenségben, egy olyan normativitás szerint jár el, mely nem hatja át az őt magában foglaló játékteret, azonban egy ilyen kilátástalan küzdelmet sem lehet a végtelenségig folytatni, egy idő után ki kell lépni a politikából, át a kultúrába.

A fülszövegek közös jellemzője, hogy a kötetben vázolt gondolatokat és az őket képviselő személyt a fősodor ellentéteként, a megszokott diskurzusokon kívülállókként jelenítik meg, hasonló elképzelést olvashatunk a kötetet bevezető, annak írásait értelmező írásban: „A politikát soha nem azonosítottam a pártpolitikával, még kevésbé a hivatásos politizálással. Mindig abból indultam ki, hogy valamennyien felelősek vagyunk saját környezetünkért, hazánkért, a bolygóért. S ha azt feltételezzük, hogy egy közösségen belül valamennyien önálló morális ítéletalkotásra képes lények vagyunk, akkor azt is feltételeznünk kell: különböző felfogásokat vallunk a jó élet mibenlétéről, s ezért más és más dolgokat gondolunk, eltérő következtetésekre jutunk a környezetünkért, hazánkért, bolygóért viselt felelősségünkről is. Nos, ezeknek a morális céloknak a folyamatos ütköztetését tekintem politikának.” (9.) Különös hitvallás ez egy politikustól, nem szoktunk hozzá ehhez a hangütéshez. Gondoljunk csak arra a néhány éve még sokkal jobban érezhető tendenciára, hogy a különböző civilek által szervezett tüntetéseken gyakorta tilalmas volt a különböző pártszimbólumok megjelenítése, mintha a politika a politikusok dolga lenne, az „érdekvédelem” pedig a különböző egyesületekben és szakszervezetekben tömörülő magánembereké, mi több, gyakorta hallhattuk azt a véleményem szerint káros nézetet, hogy a civilek nem politizálnak. Már-már természetesnek tűnt az az alapállás, melyben az átlagember egyre kevésbé érzi magának a közéletet, melynek hivatásos szereplői alig foglalkoznak elvi kérdésekkel, az általuk szakértőinek mondott kormányzást részesítik előnyben, miközben letagadják, hogy maguk is egy ideológia szolgálatában állnak. A schifferi gondolkodásmód a fentebb vázolt technokrata attitűd alternatívájaként tekint magára, olyan eszmeként, mely egy a több közül, tehát puszta jelenlétével hozzájárul a választási lehetőségek számának növekedéséhez, és nem a többi tőle eltérő ajánlat kiszűrésére törekszik. Miközben Schiffer meghaladottnak gondolja a 19-20. század nagy világmagyarázatait, a konzervativizmust, liberalizmust és szocializmust, nem tetszeleg abban az önellentmondásos pozícióban, hogy nem rendelkezik ideológiával, a fentebbi három eszmerendszer valamiféle fúziójának látja álláspontját, melyet a baloldaliság 21. századi megvalósulásaként képzel el.

A Túl a XX. századon című részben olyan írásokat találhatunk, melyben Schiffer a globalizációkritikus ökopolitikát mutatja be. Központi állítása, hogy korunkban a tőke–munka, illetve tőke–természet ellentétpárok mentén helyezkedünk el, és szerzőnk mindkét esetben amellett teszi le voksát, hogy a profitnak nem szabad megelőznie az embert. Ezen alapelv mentén több eseten is végighalad konkretizálva a nézeteiből következő lépéseket. Kirajzolódik előttünk egy konzekvensen végigvitt világkép, mely egy jól körülhatárolható problématérkép és a belőle kirajzolódó megoldási javaslatok összessége. Kézzelfogható példákon keresztül válik érthetővé számunkra, hogy az elmúlt évtizedekben paradigmaváltás zajlott le a szabadkereskedelmi szerződések célkitűzéseiben: többé nem a különböző vámok mértékének csökkentését kívánják elérni a különböző nagyvállalatok, hanem a nem-kereskedelmi természetű korlátokat kívánják ledönteni: „A feltartóztathatatlan uniformizálódás megsemmisíti azokat a hagyományokat, motívumokat, amelyekből az egyéni és kollektív identitás, ezen keresztül pedig a politikai, mint olyan fenntartható és újratermelhető. ˙(…) A GATS-konform kormányzati politika előbb a postahivatalokat tünteti el a falvakból, majd levágja a vasúti szárnyvonalakat és kikapcsolja az áramot, végül pedig – a csökkenő lélekszámra hivatkozva – a kistelepülések iskoláit ítéli halálra. A fenntartható fejlődésről ettől persze még lehet konferenciákat rendezni és a Váci utca folklórboltjaiban népviseletbe öltözött baba is kapható.” (53.) Amennyiben az idézetben vázolt tendencia nem fordul meg, egy olyan világ képe rajzolódik ki lelki szemeink előtt, melyben nem csak a periférián élők süllyednek még mélyebb nyomorba felemelkedés helyett, hanem maga a közélet és közösségiség is ellehetetlenül:

„A technokrata uralom a lehetséges megoldási alternatívákat egész egyszerűen elgondolhatatlanná teszi. Elgondolható alternatívák hiányában pedig a politika veszíti értelmét.” (53.)

A paksi titok, Sólyom Lászlót elnöknek!, illetve A jogállam visszabontása című részek elsősorban kordokumentumnak tekinthetők, olyan eseményábráknak, melyeket a pillanatképekhez hasonló írások rajzolnak ki. A Túl a XX. századonhoz hasonlóan ezekben a fejezetekben is találhatóak 2010 előtt született írások, azonban sokkal egyértelműbben jelen van egy olyan narratíva, mely a 2010 előtti és utáni korszak között nem minőségi, hanem mennyiségi különbségeket feltételez, vagyis nem különböző problémák jellemzik a két időszakot, hanem a tapasztalt problémák mértéke, gyakorisága, illetve intenzitása tér el. A paksi titok fő motívuma a paksi erőművet és bővítését körüllengő titkolózás, legyen szó az atomerőmű esetleges meghibásodásának eltussolásáról, vagy a Paks II. megépítésére felvett hitel feltételeiről. A Sólyom Lászlót elnöknek! középpontjában a Sólyom László köztársasági elnökké választásáért kialakult értelmiségi mozgalom és a korábbi köztársasági elnök ténykedésének összefoglalása áll.

A jogállam visszabontásában azt követhetjük nyomon, hogy a rendszerváltás vívmányai miképp kezdtek el leépülni fokról fokra. Ebből a részből leginkább A múlt démonai és a jelen szabadsága című írást emelném ki, melyben eklatánsan megfigyelhető az őt magában foglaló szövegegységre jellemző esettanulmány-jelleg, azonban a Túl a XX. századonban kifejtett nézetek vakfoltjának tűnő kérdéskör kerül elő. Míg a kötet nagy részének központi narratívájában a jogállamiság eróziója a demokratikus intézmények nagyvállalati érdeknek való egyre fokozódó alávetettsége által valósul meg, itt olyan eset kerül górcső alá, melyben jogszerűség és igazságosság ellentéte a jogalkotó következetlen emberjogi álláspontjából következik. A cikk által boncolgatott törvényjavaslat célja az volt, hogy dekriminalizálja a vörös csillagot és a sarló-kalapácsot, miközben a különböző nemzetiszocialista jelképek tilalma változatlanul megmarad. Schiffer amellett érvel, hogy valamennyi önkényuralmi jelkép tilalmát fel kell oldani, azonban az őket alkalmazó rendszerek bűneit nem szabad elbagatellizálni. Mindezt az alábbiakkal indokolja: „A liberális jogállam abban is különbözik az önkényuralmi rendszerektől, hogy a jogok eloszlásánál az egyenlő tisztelet a liberális jogállam ellenségeit is megilleti. Akkor viselkedünk demokrataként és öntudatos polgárként, ha elveinkből még fenyegetések hatására sem engedünk.” (236.) Az idézett részben megfigyelhető a szerző gondolkodásának egyik sajátossága, melyet véleményem szerint józan elköteleződésnek nevezhetünk, és a kötet egészét áthatja, miközben törekszik a már meglévő válaszok helyett új válasz megtalálására, és egy technokratával ellentétben nem szűnik meg idealistának és értékekhez hűnek maradni.

A kötet utolsó írása, akárcsak az első, egy ciklusokba nem sorolt, különálló esszé. A nagy európai képmutatás a Sargentini-jelentés ellenzéki fősodortól eltérő értelmezése. Schiffer szerint Magyarországgal szemben a demokratikus és jogállami normák rendszerszintű megsértése nyomán mindösszesen 16 alkalommal lehetett volna eljárást indítani 2010-et követően. Végig veszi az eseteket egytől egyig, és megállapítja többek között azt, hogy a magyarországi demokráciadeficittel szemben megfogalmazott kritikák alapvetően azon csúsztak el, hogy nem fedezték fel a rendszerszintű jelleget. Az általuk bírált módosítások külön-külön nem lehetetlenítik el a demokráciát, egyes elemei még Nyugat-Európában is fellelhetőek, a valódi probléma abban rejlik, hogy azok a döntések, melyekről az Unió külön-külön tárgyalt Magyarországgal, együtt egy szerves egészként öltenek antidemokratikus jelleget. Ezen tétele igazolására hozza fel példának, hogy vannak Európában olyan demokratikus államok, melyeknek a magyarnál is aránytalanabb a választási rendszere, nem rendelkeznek alkotmánybírósággal, vagy pedig az államfő egy alkotmányos monarchia uralkodója. Ezt követően rátér a határozat szövegének vizsgálatára, és megállapítja, hogy a jelentés tartalmaz igazolható állításokat is, de ezek egy része nincsen kellően kifejtve, ugyanakkor találhatóak benne egyértelműen téves állítások, mely szövegrészeket a Fidesz-propaganda különböző termékeivel állítja párhuzamba. Konklúziója szerint a megkésettnek tűnő időzítés hátterében az a cél áll, hogy Orbántól elijesszék V4-es szövetségeseit, ezzel meggátolva azt, hogy létrejöjjön egy alternatív európai erőtér, mely veszélyeztetné a kétsebességes Európa macroni vízióját.

A Zöld jelzés meghatározó politikai mérföldkő, melyben a szerző közérthetően és következetesen mutat be egy olyan globalizációkritikus, zöld és baloldali értékrendet, mely a 21. század kihívásaira válaszolva egyaránt érdemi alternatívája tud lenni a technokrata vezetőknek és az utóbbi időben egyre meghatározóbbá váló jobboldali populista politikai erőknek. A kötet gyengeségének terjedelmét érzem. Miközben nagyon tömény, érdemi anyaggal van dolgunk, olykor az az érzésünk támadhat, hogy némelyik megszerkesztett parlamenti beszédet vagy publicisztikát ki lehetett volna hagyni, hiszen az adott témában találtunk már a kötetben jobb írást. Ebből kifolyóan a kötet olykor önismétlőnek tűnik, de még ez sem vesz el értékéből, amennyiben az olvasó mintegy csemegézik a kötetben található írások közt, előre-hátra lapoz, és alternatív olvasási útvonalat keres ahelyett, hogy végigolvasná az első betűtől az utolsóig. Érdemes összevetni a kötetet hétköznapi tapasztalatainkkal, mely állítással értünk egyet, hol fogalmaznánk másképp, és ezzel már megtettünk egy lépést a kötetben is meghatározott célkitűzés eléréséhez, egy olyan politikai tér kialakításához, melyben érdemi alternatívák állnak szemben egymással.

Schiffer András: Zöld jelzés. Kalligram, Budapest, 2018

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket