dunszt.sk

kultmag

Párhuzamos szlovákiai magyar médiaterek

Február 21-én este meglehetősen elhagyatottnak tűnt Dunaszerdahely centruma, noha ez nem is festhetett volna másképp ebben az évszakban sem itt, sem más szlovákiai kisvárosban. A szinte teljesen kihalt és a lassan elálló esőtől áztatott városközpontban nem úgy tűnt, hogy bármi rendkívüli történik. Talán épp ezért hatott olyan óriási kontrasztként a Buena Coffee House már messziről jól látható kivilágított belső tere, ahol az összezsúfolódott közönség minden egyes tagja mereven figyelt egy beszélgetést.

„Ki mond igazat?” – a maga egyszerűségében (és provokatív merészségében) így hangzott a Dunszt kulturális portál által szervezett vitaest címe, amely első pillantásra talán egy „konzervatív” és egy „liberális” sajtótermék egyszerű szembeállításáról szólt. Ahogyan azt azonban a Dunszt főszerkesztője s a szervező, Beke Zsolt jelezte bevezetőjében, sok mindenre kéne válaszokat találni, pl. hogy a Kuciak-gyilkosság miatt átalakulóban levő szlovákiai médiakultúrához mit tud hozzátenni a szlovákiai magyar újságírás… A figyelem három emberre összpontosult. Molnár Juditot, a Ma7 médiacsalád, s Lajos P. Jánost, az Új Szó főszerkesztőjét Gazdag József újságíró kérdezte.

A Kuciak-ügy

A beszélgetés kezdetekor talán senki sem mondta volna, hogy a főszerkesztők számára legkevésbé bonyolult témakörnek épp a Kuciak-gyilkosság bizonyul majd. Gazdag József arról kezdte el faggatni két vendégét, hogy mi az oka a dél-szlovákiai, magyar többséggel bíró városokban tapasztalható passzivitásnak, amikor ezzel szemben az évfordulón országszerte tüntetésekkel emlékeztek az Aktuality portál meggyilkolt újságírójára és menyasszonyára. Molnár Judit az etnikai törésvonalakkal magyarázta ezt: „Hogy a felvidéki magyarság ilyen távolságtartó ebben a kérdésben is, mint minden más kérdésben, ami úgymond szlovák ügy, én azt látom, hogy ez tkp. egy válasz arra, amilyen a többségi nemzet velünk, a többségi nemzet sem vesz bennünket komolyan, nem tart még államalkotónak sem.”

Lajos P. János ennél sokkal egyszerűbb magyarázattal próbálkozott, elvetve a szlovák–magyar ellentét lehetőségét: „A civil szektor nem ébredt fel annyira, illetve az is lehet, hogy nincsenek olyan kapcsolatok a szlovák szervezőkkel.”

A válaszokból már ekkor érezhető volt a két újságíró, s ezen keresztül a két képviselt médium közti különbség: míg a Ma7 részéről erőteljesen megjelentek a nemzeti ideológiára s azok képviselőire alapozott magyarázatok, addig az Új Szó esetében sokkal inkább volt szó szárazabb, ha úgy tetszik, profánabb meglátásokról.

Főnökök és összeesküvések

Gazdag elég hamar, gyakorlatilag öt perc után megmutatta, hogy egy pillanatig sem bársonyos moderátorként akarta levezényelni a beszélgetést, hanem provokatív kérdésekkel, s az ezeket alátámasztó hivatkozások komoly fegyvertárával készült, s ezen a ponton az est minden bizonnyal elkezdett hosszúra nyúlni a két főszerkesztő számára. Az első meredekebb kérdést Lajos P. János kapta, amikor az Új Szót birtokló Penta pénzügyi csoportról kérdezték. Jaroslav Haščákról, a Penta egyik tulajdonosáról volt szó, pontosabban arról, hogy mivel felmerült a személye a Kuciak-gyilkosság lehetséges megrendelői között a gyilkosság közvetlen megrendelésével már hivatalosan is vádolt Alena Zsuzsová vallomásában, ezért milyen érzés szembesülni a „tulajdonképpeni főnök” nevével ilyen kontextusban. „Rossz. Mit mondjak?” – ez volt Lajos P. gyorsválasza, majd sietett leszögezni, hogy „semmilyen nyomás, annak ellenére, hogy Haščák tényleg a tulajdonosunk, nem érkezett a részéről, sem Martin Danko részéről, sem a cég részéről.” (Martin Danko a Penta külkapcsolati képviselője.) Kitartott a véleménye mellett akkor is, amikor Gazdag a Penta által befolyásolt szerkesztéspolitikára a Pluska.sk esetét hozta fel példaként, ahol ez bizonyítottan megtörtént.

Ezt követően a Fico-, majd a Pellegrini-kormányt övező belpolitikai válság kapcsán Gazdag szembesítette Molnár Juditot Orbán Viktor és Kövér László kijelentéseivel, melyek szerint Soros György állt a szlovákiai tüntetéssorozat mögött, majd megkérdezte, hogy ő ezzel egyetért-e. A kérdés éle világos volt, hiszen a Ma7 főszerkesztője saját szavai szerint is örült volna, ha a „Fico-kormány egyet bukik”, s ilyen módon, ha a magyar miniszterelnök állításai igazak, akkor végső soron nem más, mint Soros György aknamunkájával ért(het) egyet. Molnár végül nem oldotta fel igazán az elvi ellentmondást, s úgy fogalmazott, nem tudja, hogy ki áll a demonstrációk mögött, elképzelhetőnek tartja ugyanakkor Soros befolyását, különösen, mivel középiskolás diákok kezdték tavaly a megmozdulásokat, s ők aligha rendelkeznek elégséges szervező erővel.

Egymással szemben

„Nem túl nagy luxus-e az, hogy egy ekkora közösségben eleve lemondananak az olvasók egy részéről?” – hangzott ezután Gazdag József kíméletlen kérdése, amely a két médium bizonyos értelemben szelektívnek is mondható szerkesztéspolitikájára vonatkozott. Példaként az internetes portáljainkon található cikkek címeit és témáit sorolta fel. Molnár még tompította volna a helyzet élét azzal, hogy szerinte a hírközlés szintjén nincs nagy eltérés, inkább a kommentárokban, az azokban megjelenő világnézetek esetében jelenik meg a különbség. A konfrontáció azonban nem maradt el a két főszerkesztő között (akik már abban sem értettek egyet, hogy bukott-e, s ha igen, mennyire a Fico-kormány), ugyanis Lajos P. ártalmatlannak tűnő mentegetőzésére Molnár azonnal replikázott, a közönség pedig általános derültséggel reagált:

Lajos P. J. – „Az az igazság, hogy nem túl sokszor szoktam olvasni a Ma7-et… Nem rosszból, de tényleg nem jut rá időm.”

Molnár J. – „Én is lemondtam már az Új Szót, igen…”

Gazdag J. – „No, alakul a love story.”

Gazdag ezt követően még egyet csavart a helyzeten, amikor arra kérte beszélgetőtársait, hogy jellemezzék a másik médiumát. Molnár Judit – miután megjegyezte, hogy Lajos P. ugyan mit fog mondani, ha nem is olvassa a Ma7-et – meglehetősen hosszú fejtegetésbe kezdett, amely a nyomtatott sajtó történeti forrásértékét emelte ki szemben az internetes újságírás jellemzőivel, az Új Szó szelektív szerkesztői gyakorlatát is érintette, s végül a Fidesz-kormányt illette dicsérettel, valamint határozottan megvédte annak eredményeit: „A netből nagyon nehéz történelmet írni. Konkrét dolgokat, ha keresel, akkor megtalálod, de abból történelmet nem írsz. Tehát a netre a világot… azt is szoktam mondani, hogy porba írjuk. Tehát a lap az, ami maradandó – márpedig itt nagyon sokáig csak az volt, amit az Új Szó írt. (…) A felvidéki kisember a mindennapi örömeivel, bánataival, meg azzal, hogy óvodát kap, meg azzal, hogy iskolát kap, meg azzal, hogy kifinanszírozzák a kisvállalkozását. Ezek is hozzátartoznak. Igen, ezt mind a magyar kormánynak köszönhetjük, és ez nem fér bele az Új Szó oldalaira éppen azért, mert ez a magyar kormány finanszírozásából történik.”

Lajos P. János nem igazán vette fel a kesztyűt, amolyan „alapjáratú” Ma7-kritikát fogalmazott meg: „Hiányzik belőle a kritika. Mi is megírjuk a szlovák kormányról többnyire inkább a rosszat, de néha a jót is, és a magyar kormányról ugyanígy. Tehát én így, amit látok benne, az a kicsit kritikátlan hozzáállás a magyarországi politikához.”

Hidas” összefonódások

Gazdag József nyilván nem hagyhatta említés nélkül az Új Szó főszerkesztőjének vélt vagy valós „hidas” kapcsolatait, felemlítve egyebek mellett, hogy felesége, Perhács Andrea Solymos László, a Híd egyik csúcspolitikusának régtől fogva asszisztense, s emellett közös könyvkiadói vállalkozása van Petra Džerengovával, ahol ráadásul maga Lajos P. János ügyvezetői szerepben van feltüntetve a cégnyilvántartásban. Lajos P. kategorikusan hárított, határozottan, a „nincs itt semmi látnivaló” elve mentén választva szét a szerkesztéspolitikát és a magánjellegű érdekeltségeket: „Mindenkinek van felesége, testvére, apja, bátyja, aki valahol dolgozik. (…) Azt tudom csak mondani, hogy ha tudsz olyat mondani a lapból, ami tartalmi szempontból arra utal, hogy a Solymos Lacit előnyben részesítenénk, többször jelenik meg, mint más politikus, vagy indokolatlanul jelenik meg bizonyos esetekben, akkor várom, de szerintem ilyen nincs.”

Gazdag József nem hagyott azonnali menekülési útvonalat. Gál Zsolt azon cikkét idézte Lajos P.-nek, amely nem jelenhetett meg Új Szóban, s amelyben a szerző „hidas hatalomátvételnek” titulálta a lapban 2018 tavaszán lejátszódott személyi változásokat, amikor is vezető munkakörben alkalmazták a hidas kötődésű Nagy Andrást a főszerkesztő tudta nélkül, majd le is váltották az addigi főszerkesztőt, Szalay Zoltánt. A mostani főszerkesztő elvetette ennek valóságalapját, egyfajta politikai ellenérvként jelezte, hogy Gál Zsolt azóta Simon Zsolt korábbi hidas politikus pártjának (Magyar Fórum) egyik alapítójává vált, vagyis nem tartható semleges személynek.

MKP, Fidesz és karcos megfogalmazások

Az Új Szó és a Híd kapcsolata után a Ma7 és az MKP, valamint a Fidesz viszonya sem maradhatott említetlenül, hiszen a médiacsalád pl. másfél millió eurós dotációt kapott 2018-ban a magyar kormánytól egyfajta indulótőkeként. Úgy tűnt, mintha Molnár azért fenntartana némi distanciát az MKP-vel szemben („Miért lenne az MKP lapja? De azt nem tagadom, hogy azért van egy értékrendi azonosság az MKP-val”), míg a Fidesz esetében egész este komolyabb „affinitásról” tett tanúbizonyságot („Mindenkinek olyan gazdát és támogatót kívánok, mint amilyen nekünk a magyar kormány”).

Mint utólag kiderült, Molnár Judit számára ekkor következett az est legnehezebb pontja, ugyanis Gazdag néhány Ma7-es tartalmi példa után idézett egy Kövesdi Károly által írt vezércikkből, amelyben a Kövesdi „kártékony férgeknek” nevezte azokat a „kiöregedett reformkommunistákat” és „neoliberálisokat”, akik úgymond Európa vesztére törnek. A kérdés ezúttal maximálisan kíméletlen volt, Molnár Judit pedig teljes mellszélességgel védte kollégáját:

Gazdag J. – „Amikor a másként gondolkodókat kártékony férgeknek nevezzük, az a nemzeti konzervatív eszmeiséghez tartozik-e, vagy az igényes újságíráshoz, vagy a tisztességes újságíráshoz?”

Molnár J. – „Így együtt, ebben a sorrendben. Egyébként az írásnak egy baja van, hogy nem én írtam.”

Gazdag J. – „De te vagy a főszerkesztő, nyilván ekként vállalod a felelősséget…”

Molnár J. – „Vállalom a felelősséget ezért az írásért, ugyanis én is így gondolkodom. Lehet, hogy én nem használtam volna ezt a szókapcsolatot. A Karcsit, aki ismeri, tudja, hogy karcosan fogalmaz. Ez egy karcos gondolat, egy karcos megfogalmazás. Néha szükség van ilyenre is, hogy kicsit megmozdítsuk az embereket, s hogy elmondjuk, hogy ami most zajlik Európában, az a végünk kezdete.”

Volt, aki ezen a ponton állt fel, s hagyta ott inkább a kávézót, más pedig a Ma7 főszerkesztőjének címezve a megjegyzését kijelentette, hogy ez fasizmus, aki ezt visszautasította. Gazdag József aztán türelmesen elmondta, hogy a féreg elnevezés rokonságot mutat a harmincas évek magyar sajtójának szélsőséges nyelvezetével, s példaként hozta fel a ruandai népirtást is, de ezeket a párhuzamokat Molnár Judit szintén elvetette. Válasz és kérdés között többször némaságban hosszúra nyúlt másodpercek teltek el, végül Gazdag nem tudta megállni, hogy ne világítson rá a Kövesdi-mondat egyik nyugtalanító jelentéstartományára is, megkérdezve, hogy miként képzelné el a „nélkült”, mire Molnár azt mondta, hogy ezt nem tudja, hiszen nem ő a szerző, de nem tartja a cikket szélsőséges írásnak.

Cenzúra vagy szerkesztői autonómia?

A téma kimerítése után Gazdag József azt az egyszerű kérdést tette fel, hogy „van-e cenzúra az Új Szóban?”. Lajos P. János nemmel válaszolt, bár talán sejthette, hogy Gazdag tarsolyában volt konkrét példa is a cenzúra meglétére – aminek kijátszása nem is maradt el, ugyanis állítólag Szombathy Pálnak a magyar ellenzékről szóló kommentárja nem jelenhetett meg a lap hasábjain. Mint kiderült, volt ilyen, sőt, két cikkről volt szó Lajos P. szerint, aki inkább a főszerkesztői autonómia felől magyarázta döntését: „Ezt nem cenzúrának nevezném. (…) Azt nem engedtem be, ami a CEU-ról szólt, ezt konkrétan tudom, kicsit meg is beszéltem Szombathyval, ami egy olyan relativizáló írás volt, ami nem fért be a lapunkba. Tehát én úgy gondoltam, hogy a CEU elüldözése az teljesen egyértelmű dolog.”

Magyarság és magyar történelem

Az Új Szó 2018. augusztus 20-ai címlapja nem arról árulkodott, hogy a lap szerkesztői komolyan veszik az államalapítás ünnepét, így Gazdag József nem is akarta elkerülni az önmagát adó kérdést, miszerint mintha a napilapnak nem lenne fontos a magyar identitás erősítése. A markáns példa az augusztusi esetre vonatkozott, de Gazdag József többéves ellentmondásokat is említett, mint amikor például az Új Szó nem tudósított a magyar diák színjátszók és bábozók országos fesztiváljáról, a Duna Menti Tavaszról, s a kultúrrovatban ehelyett George Michaelről szólt a vezető anyag. Lajos P. János szerint a tudósításokkal nincs gond, ahogyan odafigyelnek pl. március 15-ére is, a magyar sportra és még sok minden más eseményre, ami magyar előjelű, de az államalapítás ünnepét, s a király személyét viszont nem tartotta elég jelentősnek: „Lehet, hogy hiba, lehet, hogy én vagyok ehhez túl liberális, és nem érzem ezt akkora súlyúnak, hogy egy ezer évvel ezelőtti királynak mindenképpen be kell kerülnie, tehát biztosan fontos a magyarság szempontjából olyan szinten, hogy megalapította az országot… Az a baj, hogy rátelepedett a politika erre az egész ünnepre.”

Molnár Judit láthatóan azonnal reagálni akart a Szent István-i témára, amiből egy kis vita is kerekedett, bár végül Lajos P. egy historizáló, Petőfi politikai elveit idéző érvvel némileg kivágta magát:

Molnár J. – „Na ez közöttünk a különbség, ez egy markáns különbség. Ő azt mondja, hogy ezer évvel ezelőtt született egy király, én meg azt gondolom, hogy ezer évvel vagy ezer nem tudom hány évvel ezelőtt született a mi királyunk, a mi államalapító királyunk. Tehát ez a különbség a liberális és a konzervatív között.”

Lajos P. J. – „Nem tudom mit szólt volna Petőfi, ha arra kényszerítik, hogy Szent Istvánt tegye az általa szerkesztett lap címoldalára. Valószínűleg nem örült volna, hogy a királyokat kell kirakni.”

Molnár J. – „Hát ő inkább akasztotta volna, de azért gondolom, hogy ő sem vonta kétségbe Szent Istvánnak a szerepét.”

Gazdag József ezt követően az identitás- és pártpolitika témáját megnyitva egy sor kritikus példát – pl. olyan cikkeket, ahol Orbán Viktor, Áder János, Potápi Árpád János képei felülreprezentáltak vagy kissé indokolatlanok – sorolt fel a Ma7 esetében is, amelyek szemléje után felébredt benne a gyanú, hogy „nemcsak az olvasóknak, hanem a magyar kormánynak is meg akarnak felelni.” Molnár Judit ekkor ismét elmondta azt a tételmondatát, miszerint mindenkinek olyan gazdát kíván, mint a magyar kormány, s kategorikusan tagadta – akárcsak Lajos P. János a Penta esetében –, hogy elvárások, ukázok érkeznének Budapestről, s az adott politikusok képeinek szerepeltetését sem látta indokolatlannak.

Nyomoz-e a szlovákiai magyar újságíró?

Miután elhangzott még néhány kérdés a Fidesz által befolyásolt magyarországi médiumokról, illetve a magyar médiumok közti szolidaritás meglétéről vagy hiányáról (ha azok megszűnnek vagy inkább megszüntetődnek), Gazdag József rátért egy mélyen szakmai, de egyúttal a szlovákiai magyar nyilvánosságot igencsak meghatározó témára, az oknyomozásra, pontosabban annak nemlétére. „Amikor a szlovákiai magyar politikai elit visszás dolgairól van szó, akkor miért a Denník N-ből, miért az Aktualityből kell ezekről olvasnunk?” – szólt a kérdés mindkét főszerkesztőnek.

Lajos P. János a pénzhiánnyal magyarázta a mélyreható saját témák hiányát, s lényegében véve az egyetlen lehetőséget a szlovákiai (az ún. Ján Kuciak Oknyomzó Központ, az Aktuality, a Denník N stb.) vagy magyarországi (Átlátszó, Direkt36) műhelyekhez való csatlakozásban látta. Ez a válasz mintha ráerősített volna arra az általános tételre, miszerint a magyar nemzetiség intézményrendszere (nemcsak Szlovákiában, hanem a Kárpát-medence más részén is) forráshiányos, s más intézmények segítségére van rászorulva. Molnár Judit ezt némileg cáfolva több Ma7-es projektet említett, amelyek szerinte betöltik a Gazdag említette hiányt – egyebek mellett Simon Zsolt vagy Gál Gábor ügyeiről is írtak már, utóbbi ráadásul szavai szerint meg is fenyegette őket.

*

Az általános tájképet tekintve a mai (nem pusztán magyarországi, hanem Kárpát-medencei) magyar nyilvánosság megannyi bugyrában egyre nehezebb összehozni egy ilyen rendezvényt. Túl mélyek az emberek és csoportok közti árkok, s a legtöbbször egyik magyarnak nevezhető politikai erő, s gyakran a mezei polgárok sem nagyon tesznek azért, hogy ez megváltozzék. Bizonyos helyeken, így például Vajdaságban, szinte teljesen elképzelhetetlen, hogy két ennyire különböző médium, mint a Ma7 és az Új Szó főszerkesztői leüljenek egymás mellé, s hogy bármennyire is a mély egyetértés reménye nélkül, de legalább beszélgessenek a hivatásukról, munkahelyükről, s ezáltal arról a társadalomról, amelyben élnek. Ebben az esetben ez megtörtént, s egészen biztosan könnyebb lett volna mindkettőjüknek visszautasítani a felkérést – de nem tették.

Kockáztassuk meg: az est láthatóan iszonyatosan sűrű tematikája, s az elhangzott érvek, ellenérvek évek, sőt évtizedek múltán is beszédesen szólnak majd arról, hogy 2019 környékén milyen állapotban is volt a szlovákiai magyar újságírás.

(Jelen cikk a hossza ellenére csak szemlézte az esten elhangzottakat. Aki kíváncsi rá, itt megnézheti a beszélgetést annak teljes terjedelmében.)