Dinamikus behatolás a természetbe és a hiba esztétikája

Rastislav Podoba a kortárs szlovák képzőművészet kiemelkedő alakjaként számtalan egyéni, valamint csoportos kiállításon van már túl. Hazai tárlatok mellett volt már kiállítása Olaszországban, Portugáliában, Horvátországban, Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon és Ausztriában is. Martin Benka-, valamint Henkel Art Award-díjas és többször volt az Év Festménye (VÚB Maľba roka) döntőse is. Alkotásai Szlovákia legnevesebb galériagyűjteményének részét képezik. Többek közt pályakezdésről, az alkotás módszeréről, valamint a tájképfestészet kikezdéséről és újragondolásáról kérdeztük a szlovák művészt.

---

Kezdetben nem is igazán foglalkoztatott a kézjegy kérdése. Olyasfajta elképzelésem volt, hogy egy festménynek a lényeget kell tartalmaznia, így a technika maga háttérbe szorult. A művészet több iránya is vonzott, a festészeten belül végül a realisztikus irányzatok, valamint a belőlük szétágazó absztrakt szálak keltették fel leginkább az érdeklődésemet. Folyamatosan alkottam, tulajdonképpen az első pillanattól, miután 1990-ben bekerültem a pozsonyi Művészeti Szakközépiskola – amelyet csak Šupkaként emlegetnek – propagációs képzőművészet szakára. Ott találkoztam először valódi művészekkel, tanárokkal (Bočkay, Kordoš, Meško stb.). Első kiállításainkat még a régi Védcölöp (Palisády) utcai iskolagalériában installáltuk fel. A művészet állandóan a „szemünk előtt volt”, így alkalmam nyílt eldönteni, mi az, ami érdekel, merre hajlik az ízlésem, és mitől tartsam távol magam. Lehet, hogy már az első komolyabb középiskolás rajzaimban és festményeimben is meg lehet találni a közös nevezőt a későbbi, illetve jelenlegi képeimmel. Ezek a festmények a tájból kiragadott részleteket ábrázoltak, legtöbbször az éjszaka egy töredékét. A valóságos és imagináris elemek határvonalainak összefolyása, az anakronizmus egy fajtája vonzott.

Az akkori magas jelentkezési arány miatt csak harmadszorra sikerült bejutnom a pozsonyi Képzőművészeti Akadémiára (VŠVU), de annál boldogabban. Az első bevezető év után Vladimír Popovič professzor műtermét, a Kreatív experimentális stúdiumot (KR.E.S.BA) választottam a Grafikai tanszéken.

A festmény megalkotásához valamiféle indokra és aránylag konkrét elképzelésekre van szükségem. Skicceket csak ritkán készítek, többnyire inkább fényképeket használok alapként. A festés folyamatának elkerülhetetlen része a fizikai terhelés és aktivitás (pl. a gyorsaság, az agresszió), mely folyamatok a nagyméretű művek létrehozása esetében elkerülhetetlenek. Ami az érzelmeket illeti, a festés alapból pozitívan tölt fel, függetlenül attól, milyen tartalom készül a vásznon. Vezethet vizuális katasztrófához, de azt mindenképp tudatosan és hálásan teszi. Elég impulzív módon dolgozom, majd pár nap múlva nekiállok korrigálni és szelektálni. Van, hogy átdolgozom, pontosítom, esetleg lekaparom a „készet”.

A legfrissebb képeimen a hiba esztétikája foglalkoztat, és a festés folyamán tapasztalható destrukció, amikor a már előzőleg megfestett részt célzottan kommentálom valamilyen dinamikus behatolással, esetleg „felülnyomom” egy következő réteg festékkel, vagy eltávolítok egy részt. Az egész így új értelmet kap és feléled. Az ilyen és hasonló nyitott folyamatok érdekelnek már egy ideje, amelyben megfér az experimentálás lehetősége is. Például egy elég friss tapasztalatom a grafikával és annak mindent limitáló egységével sok esetben kiindulóponttá vált a festményekhez.

A tájképfestészet művészettörténeti szakkifejezés, egy zsáner megnevezése, amely történetisége folytán az akademizmus határain belül foglal helyet. Ha egy tanulmányutat teszünk a műfaj fejlődését követve, láthatjuk, miként lesz egyre bonyolultabbá napjainkban a kép maga, hogy milyen sokrétűen állnak hozzá ehhez a kérdéshez a kortársak. A festő tapasztalatait ma már nagymértékben befolyásolják és alakítják az intermediális, illetve interdiszciplináris jelenségek, a festészet nyelve ennek (is) köszönhetően szokatlan módon strukturált és egyfolytában tovább burjánzik. Engem a tájnak és a térnek a képe érdekel, mint egy olyan platform, ahol a konkrét tartalmi asszociációk megtalálhatók, mindez közvetlenül az alkotás folyamatával összekötve. A mechanikai és a pszichikai folyamatok individuális módon foglaltatnak benne a festészetben, párhuzamosan az ember tevékenységével és a tájjal, pontosabban a természettel való kapcsolatával.

Engem és az osztálytársaimat is izgatott egy ideig a hiperrealizmus kérdésköre, amíg a Šupkán tanultunk. Kis idő után viszont iróniával kezdtünk rá tekinteni, mint egy sportágra. A hiperrealizmus személytelen festés, az alkotó fegyelmezetten és a lehető legpontosabban alárendeli magát a készülő alkotásnak, hogy az megfelelő módon egyezzen a fotográfiával. Természetesen a manuális, technikai rátermettség nagyon fontos a művészetben, viszont sok híres hiperrealisztikus festő munkásságában kizárólag ez volt a mérvadó és végleges információ. Azok a festők keltették fel az érdeklődésem, akik túlléptek ezen a tapasztaláson, azaz ezen a téren is alkottak, de sikerült nekik ebből a technikailag zártnak tűnő világszemléletből saját kiutat találniuk. Valószínűleg a fejlődésük további pontjain a fényképezőgép látásának tökéletlenségét hasonlították össze a szemmel való érzékeléssel, valamint e két látásmód különbözőségeit vizsgálták. Kulcsfontosságú előrelépést tett ezen a téren Gerhard Richter, aki már évtizedek óta ezzel a problémával foglalkozik, illetve számos más kortárs német és brit festő is.

Ritkán festek plein air módon közvetlenül a szabadban, inkább fényképekkel dolgozom, vagy alapminta nélkül, a kép tartalmától függően. Az ortofotó („fotótérkép”) konkrét területeiből kiinduló festményeknél a dokumentációs jelleg a fontos számomra.

A festmény címének pontosnak kell lennie, ezt nem szabad elkapkodni. Utalhat a képen jelenlévő dolgokra, valamint készítésének folyamatára, esetleg interpretálhatja azt vagy sejtethet más asszociációkat. Igyekszem ebben rendet tartani. Érdekes tevékenység ez, hiszen van, hogy a cím maga hoz létre egy képet az ember fejében, illetve formálja meg az elképzelést költői módon. A címválasztás mindig tudatos döntésen alapul.

Nemcsak a szóban forgó kiállítás kapcsán, de úgy gondolom, nem okvetlenül szükséges a dolgok hátteréről vagy a kiállítás koncepciójáról tudni bármit is. Fontosabb, ha megpróbálunk közvetlenül tekinteni a dolgokra. Máshogy talán nem is lehetséges rátalálni a saját értelmezésre, aminek köszönhetően az alkotás kommunikálni kezd a szemlélőjével. Az információs lap a kurátor szövegét és a kiállított tárgyak listáját tartalmazza – ezzel találkozik a látogató. A képek felcímkézésének szokása ahhoz vezet, hogy azokra műtárgyként tekintünk, és a befogadó először olvas, s csak azután nézi meg a képet magát, tehát már eleve elvárásokkal szemléli.

A kifejezésre közvetlenül a kiállítás előtt találtam rá egy publikációban. A lumpennature egy szójáték. Egyrészt megnevezése a veszélyeztetett vagy degradált természetnek, az első enviromentális mozgalmak során jelent meg az ötvenes-hatvanas években, másrészt a lumpen szó németül rongyot jelent, ami emlékeztet az alkotás folyamatának arra a részére, amikor rongyok segítségével „nyomtatom” át a festmény egyes részeit felületről felületre.

A probléma általánosságban véve akadémiai. A pedagógus befolyása a diákra nem jelenti automatikusan a tanár konkrét szabályainak vagy stílusának az átvételét. Természetesen előfordulhat, azaz elő is fordul néha-néha pszichikailag vagy emocionálisan hozzám hasonló beállítottságú diák, és az ilyen hallgatók munkáinak valamely vonásai az adott fázisban mutathatnak hasonlóságot az enyémmel, de valószínű, hogy ugyanúgy alkotnának abban az esetben is, ha munkáimmal vagy velem személyesen sosem találkoznak. Ugyanakkor azok a diákok vannak többségben, akik szigorúan elhatárolódnak a befolyásoktól és a hasonlóságoktól. Különben is, egy idő után mindenképp kizárólag a saját kiindulópontjaikra támaszkodhatnak majd, csak az ő egyéni életükből meríthetnek. Úgy gondolom, ez sokban hasonlít arra, amit Ön említ Mařák példája kapcsán. Rengeteg diák végzi el a festészet szakot, és a mai festészet sokrétűsége ellenére vannak bizonyos meghatározó globális tendenciák, amelyek a festők körében viták tárgyát képezik, és ezeket átveszik, megöröklik.

Erről még nem gondolkodtam mélyebben. Ideális lenne átadni egy bizalmat érdemlő galériának, amely természetesen igényt is tartana rá. Nagy része persze a közeli családtagok és barátok háztartásaiban, gyűjtőknél végzi, de lehetséges, hogy némelyikük konténerben.