dunszt.sk

kultmag

Nem lett kedvenc

Április negyedikén debütált a hazai mozikban az újabb Stephen King-adaptáció/remake, a Kedvencek temetője, amelytől az alkotók vélhetően hasonló sikereket várnak, mint a két évvel ezelőtti Az-tól. Nem csupán az elmúlt esztendőkben jól érzékelhető King-reneszánsz miatt, hanem alkalmasint azért is, mert a hetvenes, nyolcvanas, de még a kilencvenes években sem készültek megfelelő, filmművészeti, de akár rajongói szempontból értékelhető adaptációk. Az egykori kétrészes Az-ban (1990) például egyedül Tim Curry furcsán perverz vigyori ábrázata volt fenntartások nélkül élvezhető, a ’89-es Mary Lambert-féle Kedvencek temetője pedig, hiába maga King készítette a forgatókönyvet, B-, vagy még inkább C-kategóriás, különösebb izgalmak híján lévő dilettáns alkotásra sikeredett. Ami egyedi és megismételhetetlen volt a könyvben, annak halovány árnyalata sem látszott az adaptáción. Mondani sem kell, hogy sem akkor, sem manapság senki nem szöveghű megoldásokat vár a megfilmesítésektől, és ezt Andy Muschietti a 2017-es Az esetében meg is értette, jóllehet neki rendelkezésére állt egy olyan vérbeli villain-figura, mint a kiváló Bill Skarsgård, aki egyébként a King-franchise-hoz tartozó Hulu-sorozatban, a Castle Rockban is emlékezeteset alakít.

Az első Kedvencek temetőjében ugyanolyan C-kategóriás színészek szerepeltek, mint a mostaniban. A jelen verzióban a főhős Louis Creedet alakító Jason Clarke-ot láthattuk már itt-ott (például A majmok bolygója: Forradalomban vagy a Terminator: Genisysben John Connorként – egyik borzalmasabb mozi, mint a másik), az ő alakításának sikertelenségéről később még szót ejtek; meglátásom szerint ő az egyik, akin elbukik a 2019-es adaptáció, de igazságtalanság volna kizárólag rajta elverni a port, benne van ebben a forgatókönyvet jegyző Matt Greenbergtől a rendezőpáros Kevin Kölschön és Dennis Widmyeren át mindenki. John Lithgow az öreg Jud szerepében még csak-csak elmegy, rutinfeladat, a screenplay nagyjából teljesen mellékes és felejthető figurává degradálta a regénybeli emlékezetes vén csatalovat; az Ellie-t játszó kislány, Jeté Laurence abszolút oké, sőt emellett azt kell mondjam, hogy a mai dömpingben sietve legyárott, általában pocsék minőségű magyar szinkronok közt Ellie magyar hangja (Dolmány Bogdáni Korina) teljesen rendben van. Viszont a Rachel Creedet (az anyukát) alakító Amy Seimetz egyszerűen borzalmas, maníros anti-színészi gesztusai az úgynevezett félelmetes-torokszorítónak szánt jeleneteknél egészen kínosak, az ember szinte az ötvenes évek teátrális horrorjainak díszletei közt érzi magát, holott egészen biztosan nem az erre való rájátszásra instruálták a színészeket.

Most, hogy alaposan elvertem a port a színészeken, talán kellene valamit mondanom arról, miért klassz, hogy elkészült a Pet Sematary friss, feltuningolt, a mai igényeknek megfelelő változata. Valamit arról, hogy mennyivel jobb a tájkörnyezet, a díszlet, a sminkek, az effektek, és mit tanultak a mai direktorok és filmmunkások az újgenerációs sorozatokból, hogy messzire ne menjünk, például a Stranger Thingsből. Nos, nincs igazán mit kertelni, semmit. A Kedvencek temetője egy plázára szabott műnyag giccs, pont azoknak való, akik bő másfél órát sem bírnak ki a teremben anélkül, hogy ki-be járkálnának újabb nagy adag popcornért, nachosért vagy kóláért, nem kapcsolják ki vagy némítják le a telefonjukat a mozi idejére, és folyamatosan szükségét érzik, hogy normál hangerőn kommentálják a filmbéli eseményeket a melletük ülő haveroknak. (Pont ez történt a koraesti premieren, amelyre beültem.)

De hogy miért is rossz a plázára szabott horror, ha közben olyan sikeres alkotások születnek, mint az Az-újrázás/remake – erre a kérdésre az ideológiai válasz (a kereskedelmi összefüggések firtatása) argumentáció híján csupán indulatos állítás volna. Le kell szögezni, hogy az Az is plázakompatibilis film volt, az első részre fölkért Cary Fukunaga többek közt azért szállt ki a produkcióból, mert nem szokványos, plázakompatibilis horrort kívánt készíteni, hanem feltételezhetően olyan egyedi alkotást, amilyen a regény is. Fukunaga a következőket mondta akkoriban: „Nem hagyományos horrofilmet szerettem volna forgatni. Nem illettem bele a stúdió algoritmusába, nevezetesen, hogy olyan filmet készítsek, amelyre szívesen költöttek volna egy csomó pénzt, mert tudták, hogy a sztenderd közönség megfizeti azt.” – Ha ez igaz, akkor ezzel a koncepttel kell együttélni, amennyiben a bevásárlóközpontok mozitermeibe váltunk jegyet. Ettől függetlenül az Az első része korántsem lett rossz, a többek közt a Stranger Thingsben is remekül kivitelezett nyolcvanas évek retrót sikerrel hozták az alkotók, a könyvbeli ötvenes éveket a nyolcvanasokba tették át, a váltás pedig zökkenőmentes, magától értetődő. A gyerekszínészek és persze Skarsgård mind vették a lapot, és a körülményekhez képest rápakolták a szerepekre a maguk individuális jegyeit – főleg, természetesen, Skarsgård Pennywise, a táncos bohóc figurája esetében. Noha, tegyük hozzá, ott is elsősorban a jump scare-re, azaz a kiszámítható ijesztgetésre mentek rá, ami egyáltalán nem jellemző King lassú folyású, atmoszférikus rémtörténeteire. Azt hiszem, itt keresendő a lényegi hiba a Pet Sematary aktuális változatában is.

Újfent hangsúlyozom, nem várom az adaptációtól, hogy könyvhű legyen. A Pet Semataryben is viszonylag nagyokat csavarnak a sztorin, a kisfiú helyett például Ellie kerül a halálszituáció centrumába, érthető módon azért, mert az apával való érzelmi kapcsolat az idősebb nővérrel a film adta szűkebb kereteken belül jobban színre vihető. Bizonyára vannak a közönségben olyanok, akik a cselekmény pontos lekövetésének örülnek, és a sikert ennek tükrében mérik. (Nem azok, akikkel a premier napján az előadást megtekintettem – a főként középiskolásokból és fiatalokból álló publikumról a jelek alapján nem feltételezem, hogy találkoztak a regénnyel, vagy hogy képesek volnának, illetőleg szándékukban állna egy négyszáz oldal fölötti szöveghalmazt befogadni – kivételek természetesen mindig akadhatnak. Miként azonban King maga ironikusan megjegyezte annak idején egy Facebook-posztban, „aki nem bírja kivárni az Az folytatását, még mindig elolvashatja a regényt, ami kéznél van. Just saying.”) – Azt viszont már elvárom az adaptációtól, amely egy regény alapján készül, hogy legalább az atmoszférát, a hangulatot, a Stimmungot próbálja meg valamelyest előállítani, ami az írott műre jellemző, a készítők pedig, beleértve a stúdiót, legalább részben értsék meg, mi a tétje a sztorinak, ha már mindenképp a szó szórakoztató értelmében vett sztorit akarnak belőle kreálni. (Félreértés ne essék: sztori van. De Kingnél sosem abban rejlik a lényeg.)

Ha meg is értettek valamit a stúdiók, producerek, a forgatókönyvíró és a rendező, ezt a megértést nem kívánták vászonra álmodni, de még csak értelmezni sem a regényt – pedig a kettő között is van különbség, és a fokozatokkal játszani is lehet. Egy jó interpretációval már nyerni lehetett volna – hogy megint az Az első részére utaljak, ott jó interpretációval találkoztunk a plázai kontextusban. Hozzá képest a Kedvencek temetője a buta, a gagyi, a bazári, a bántóan műanyag mestermunkája. Legfőbb érveim az eddig elhangzottak mellett a következők.

A regény – elég világosan megfogalmazza már az élen álló szerzői előszó is – a halál misztériumáról és a temetés titkáról kíván a maga módján mondani valamit. Louis Creed racionális orvosi elméje a bekövetkező szerencsétlenségek folytán, lassú átmeneteket követően bomlik meg, amíg a végén teljesen megtébolyul, akárcsak Jack Torrance A ragyogásban (amiből még Stanley Kubrick sem akart megérteni túl sokat, jóllehet ő legalább egyedi filmvilágot teremtett, amely világ önálló életre kelt, függetlenedni tudott az alapjául szolgáló könyvtől – nem kis mértékben persze a mindig kiváló Jack Nicholsonnak köszönhetően). A lassú átmenetek folyamatszerűséget képeznek a regényben, az egyik kulminációs pont pedig nem az ijesztő jelenetekben érhető tetten – noha a kisgyermek holttestének sajátos éjszakai exhumálása az apa részéről az egyik legidegborzolóbb szcéna, amivel csak találkozhatni –, hanem a temetés utáni halotti torban például, amelyen a felfoghatatlanul mély gyászba eső szülő és nagyszülő, Louis és apósa részegen egymásnak esik. El lehet-e engedni a halottat, ha a halál megérthetetlen módon szövődik az életbe – egy másfél éves gyermek tragédiája révén? A regény tétje, hogy Louis racionális, a halállal orvosi horizontban találkozó és akként a helyén kezelő elméje miként épül le lassan, fokozatosan, míg eljut odáig, hogy kiássa fia tetemét, és fölviszi a kisállattemetőn túli rejtélyes fennsíkra, ahonnan a halottak visszatérnek.

Ebből a folyamatból, és abból, miként elevenedik meg a feleség elméjében a gyereklányként súlyos izomsorvadásban elhunyt nővér, Zelda emléke, mit sem látunk és tapasztalunk a filmben. A Zelda-szálat ugyan igyekeztek megjeleníteni az alkotók, az ismétlődő ételliftes jelenet pedig, el kell ismerni, pozitív értelemben annyira ocsmány, hogy remekül passzol King tabudöntögető szcenárióihoz (olvassák újra, teszem azt, az egyik kommersz momentumot, amikor a kis Gage visszatérve a földből, apja szikéjével nekimegy az öreg Judnak, s miket hord össze eközben – ritka perverz élmény). Viszont a könyvben ahogy „Óz, a hatalmas és khettenetes” Zelda halál-paradigmájának mestertrópusává transzformálódik, és az ismert mese nyomasztó és ugyancsak perverz módon a súlyos betegség és a meghalás cirkuláltatott meloszaként vésődik az olvasó tudatába, kivételesen jól érzékelteti King mesterségbeli fogását, ahogyan kiforgatja az ember talpa alatt a földet (és a jól ismert tradíciókat), aztán hagyja beleesni abba a gödörbe, amelyben minden társadalmi, kollektív és egyéni elfojtás, neurózis és para nyákosan burjánzik. Mint a Carrie nyitó ősjelenete a fel nem ismert menstruációval és az azt követő megaláztatással.

Nem szaporítva a szót, magam úgy látom, hogy King ebben egyedi, és ezért lett annyira sikeres és népszerű a hetvenes és nyolcvanas években sajátos rémtörténeteivel. Egy lenézett szubzsánerbe transzponálta mindazokat a közös és egyéni elfojtásokat és szorongásokat, amelyekkel nap mint nap szembesülni lehet, természetesen a politika (a polisz, a közösség ügyei) révén egyaránt.

És ez az, amire a Kedvencek temetője új adaptációja sem képes. Egyrészt, a színészeket senki nem instruálta, hogy itt egy, a gyermeke elvesztésébe és a halál felfoghatatlanságába beletébolyuló orvos lélektani összeomlás-folyamatáról van szó, valamint egy olyan községről – mint Kingnél szinte mindig –, amely már a levegőjében, a környezetében, a földjében magában hordja az összes parát, félelmet és bűnt, amit valaha emberek átéltek és elkövettek. Azt hiszem, eleddig szinte egyetlen King-adaptáció sem volt képes visszaadni ennek jellegét (legföljebb az utóbbi időkben a nem nagystúdiós elgondolások), de még csak érzékeltetni sem nagyon. Még az is elképzelhető, hogy innen nézve King irodalma tényleg jó irodalom.

A 2019-es Kedvencek temetője figurái tehát semennyire sem meggyőző bábui egy kizsigerelt, levagdalt, hatásvadászra vett plotnak, amely az alkotók szerint vélhetően a legfőbb erényének azt képzelheti, hogy ijesztgetni tud egy koszos macskával, egy ködgépes stúdióerdővel és néhány ötlettelen állatmaszkkal. A filmzene mindemellett a legtipikusabb jump scare-effekteket szolgálja ki, a temetői szcénákról pedig ordít a kozmetikázott, finomra vett csináltság. Mindebben a legfájóbb, hogy a stúdiók és a készítők úgy gondolhatják – lehet, némi joggal –, hogy ezzel a plázákra szabott, alaposan lebutított, ily módon tulajdonképpen értelmüket vesztett produkciókkal nem csupán széles közönséget tudnak elérni (feltételezhetően csörög a kassza ezúttal is), hanem a közönség tetszését szintén. Innentől értelemszerűen a közönség összetételén múlik a dolog. (Egyetlen pozitívum zárásként: a végefőcím alatt futó egykori Ramones-dal és annak mostani feldolgozása is klassz, a Ramone-ok anno direkt ehhez a filmhez írták.)

Mr. King, rossz szó nem érheti érte, mindig elvégzi a házi feladatot, promotálja az új adaptációkat és remake-eket, kifejezi tetszését (nemtetszését is egyébként, ha úgy adódik), megtámogatja a produkciókat, s mivel a szerző valóban afféle reneszánszát éli, legalább a régi könyvek példányszámai ismét megugranak. Magam sem tudok mást ajánlani, mint hogy irány a könyvesbolt, magyar kiadója, az Európa a mozihoz időzítve új köntösben újra megjelentette az életmű e klasszikusát. Maradok tehát tisztelettel.

Fotó: Paramount