dunszt.sk

kultmag

Tóth László – 70

Tóth Lászlót általában költőként ismerjük, pedig ő tulajdonképpen intézmény is: a magyar nyelvhaza ismert költője és a hazai (szlovákiai) magyar írásbeliség intézménye. Emlékezzünk: 1971 és 2018 között megjelentetett cca tizenöt önálló verskötetet s majdnem annyi mesekönyvet, írt színháztörténeteket, kiadott egy alapos dokumentumgyűjteményt a felvidéki magyarok 1945–49 közötti történetéről, tíz éven keresztül sikeres könyvkiadót működtetett Budapesten, 1990-ben, Régió címmel kisebbségtudományi lapot alapít, és alapítványt szervez a kisebbségi tudományosság támogatására, s folytathatnám. Valóban egy intézmény számára is elég lenne az a munka, amelyet a költői mesterség magas szintű művelése mellett az elmúlt fél száz év alatt elvégzett.

Igaz, talán éppen érdeklődésének és munkásságának e sokrétűsége okozta végül azt is, hogy 1987 és 2018 között többször is hosszú évekre elhallgatott benne a költő. Kicsit majdnem úgy, mint Paul Valéryban, aki anno az emlékezetes húszéves hallgatását aztán azzal magyarázta, hogy ez alatt az idő alatt semmi sem akart lenni, hogy minden lehessen. Csakhogy Valéry gondolatban-gondolkodásában akart „minden” lenni, Tóth László pedig valóságosan: ő minden lehetőségét tettekre próbálta váltani. S mikor ötven év kísérletezés után rájött eme grandiózus vállalkozás reménytelenségére és lehetetlenségére, másodszor is visszatért a vers egyetlenségéhez. (Az első látványos visszatérését a 2008-ban megjelenő Kötélen, avagy Amint az ég… című kötet új versei jelezték.) Feltehetően még mindig a vers egyetlenségében tudta ellképzelni a legteljesebben személyiségének azt a realitivitását, azt az „összeszerelhető, varia-embert”, akit már az emlékezetes, 1980-as nagy versében, a Feljegyzések egy én-ontológiáhozban felfedezett. Idézek:

az emberek növények állatok is
csupán összeszerelhető elemeik önmaguknak
VARIA-BÚTOR varia-kaktusz varia-öleb VARIA-EMBER

A költő 2018-as visszatérése a vershez költői pályájának több mint figyelemreméltó rekapitulációját és egyben szintézisét eredményezte: megszületett a Wittgenstein szóvivője című, igazi eseményszámba menő Tóth László-verskötet.

A külsőre is tetszetős könyv főleg új verseket tartalmaz, de olvasható visszatekintő összefoglalásnak is: benne a pálya korábbi regisztereinek szinte mindegyikét újra megszólaltatja a szerző. Újra halljuk a kezdő dialektikoszt, az ellentéteket szinte még automatikusan egymás mellé sorakoztató fiatal poétát s a neoavantgárd versnyelvét nyers érzékiséggel „fűszerező” beatniket, szól a jelenetező, a lírát a dráma felé toló kísérletező, meditál a születés, élet és halál kérdéseivel küzdő, ön- és én-értelmező bölcselő, brillírozik a nyelvfilozófiát és dekonstrukciót versbe állító költő stb., stb., stb. De ezek a szólamok itt most csak amolyan futamok, a mester keze átfut a billentyűkön, próbálgatja: minden rendben van-e, engedelmeskedik-e a manuál, benne van-e az ujjaiban a korábbi tudás, a sajátos billentő technika.

A kötet súlypontját a befejező harmadnak a testiséget és a férfi–nő viszonyt végletes illúziótlansággal megközelítő opusaiban érzem és látom. (Megjegyzem: Ádámnak, a Tóth László-versek fő protagonistájának a férfi–nő viszony szintén főleg testiséget jelent.) Illusztrációnak ide főleg az Elégia a kihullott fogakhoz, a Látod, amint téged ölel…, a Különlét balladája és Az otthon hidege című versek kívánkoznak, amelyeknek az elemzésére most itt természetesen nem vállalkozhatom, elégedjünk meg a címek sugallta sejtelemmel: a jelzett témakör nagyvonalú antimítosza van itt körvonalazódóban. (Otthon természetesen olvassuk el majd a jelzett verseket, s győződjünk meg a sejtelmünk helyességéről!)

S befejezésként egy személyes vallomás.

1969-70-ben a sors úgy hozta, hogy én lettem Tóth Lászlóék fiatal költőnemzedékének egybeterelője, közös antológiába fogója. Az irodalomtörténészek ebben általában semmi rendkívülit nem látnak: az idősebb pályatárs segít a fiatalabbaknak az indulásnál. Az irodalomban mindig is így volt.

Az én esetemben azonban kicsit más volt a helyzet. Engem nem holmi iskolateremtő lelkesültségek, szándékok vezettek Tóth Laciékhoz, az akkori fiatalokhoz. Én egyszerűen barátokat, vitatársakat kerestem és láttam bennük. Az akkori szlovákiai magyar irodalom idősebb képviselőivel ugyanis csak politikáról, s főleg a nemzetiségi sorsról lehetett beszélgetni, vitatkozni, azt is csak kocsmákban, kávéházakban, bor mellett. Én pedig főleg irodalomról, versekről akartam eszmét cserélni, s mivel akkor még magam is nőtlen voltam, lányok után járni. S mindehhez Tóth Laciékban, Varga Imréékben, Kulcsár Feriékben nagyszerű társakra találtam.

Na, szóval én itt ma nemcsak a hetvenéves kitűnő költőt köszöntöm Tóth Laciban, hanem azt az immár nem éppen fiatal, de még mindig vitális embert is, akit legalább ötven éve a barátomnak mondhatok.

Isten éltesse a hetvenéves Tóth Lászlót.