dunszt.sk

kultmag

Memória mint képrögzítés

Az érsekújvári születésű, a cseh fotóművészeti élet dinamikájába betagozódó Robert Vano fotói folyamatos között-létben, határsávban, halmazmetszetekben helyezhetők el: mire kialakul egy-egy benyomás, egy határozott profil, az elhamarkodott kategorizálást máris korrigálnunk kell. Van itt kimondottan divatfotó, egy sereg agyafúrt művészfotó, tombol a camp excentrizmus, felbukkan a queer erotika, tüzet fog a giccs és máris eloltja annak paródiája, erős szubkulturális inklinációjú vagy éppenséggel dokumentum jellegű alkotások is felbukkannak. Az eklektika széles tárháza nyílik meg: külön színfoltot alkotnak az egykori mestereket idéző hódolatmunkák, friss lendületet adnak a régi vagy legalábbis korábbi fotós narratívák ironikus megidézései, sajátos újraaktiválásai. A művészi hozadék sokszor a párbeszédben valósul meg és nem az egyedi invencióban. Vano fotóművészetének természetesen vannak rikítóan, összetéveszthetetlenül egyedi vonásai is.

A polaroid különösen érzékeny: nincs sok lehetőség a korrekcióra, nincs laboratóriumi utómunka, a pillanatba szorult direktpozitív kép művészete. Vano azonban egyes polaroidjain festményszerű hatásokat ér el: pl. a Barackok című fotó (2012) minden idők egyik legszebb fotócsendélete. Szinte a piktorializmus őskorát idézi, kompozicionálisan remek: a gyümölcsök telített, gömbölyű, testszerű szépsége és a tál ellipszisei valóságos hétköznapi kozmológiát teremtenek. Az összebújás melege és illata árad a képből, mely maga a termékeny szinesztézia érzéki megdicsőülése. A budapesti Vano-kiállítás az Emlékek címet kapta: léttdokumentumok, úti emlékek sorozatai, egy pálya alternatív naplóbejegyzései bontakoztak ki előttünk. A tompa, elmosódó, impreszionisztikus kéjjel használt fények a sejtelmesség folttechnikáját erősítik fel, s modellálják az emlékezet elhomályosuló helyeit is, a kontúrvesztést, a felidézés energiáit és folyamatait. A látvány nem szükségszerűen a pontos, részleteiben dokumentált jelenlét kivételes pillanata, hanem a sejtelem, a színek, foltok mögött megbújó dráma vagy emlékfoszlány.

Az idézéstechnika bravúros: berendezett, megrendezett csendéletek hol barokkos, hol impresszionista bája kísért, de a fotótörténeti diskurzus lereagálása is erős. A mapplethorpe-i részletek extatikusan szép, átszellemült sterilitása jelenik meg pl. a lila háttérben eleven fáklyaként felmeredő liliomkehelyben, a szépség vegetatív lámpája egyszersmind a törékenység szerves csapdáját is megjeleníti. Az 1990-es New York-i virág, egy fantasztikus nőszirom viszont már „igazi” festményé válik: könnyed, akvarell jelleget kap. A Merry Chistmas című 2006-os polaroidon a karácsonyi díszek és girlandok közé fektetett, konfettivel, csillámporral behintett pucér fiú ironikus-camp pozicionálásában a Pierre et Gilles néven publikáló szerzőpár Enzo, 1992 című fotójára ismerni.

Vano akkor van elemében, ha férfi- vagy fiútestet fotóz: a Peter, 2005 című fotó felborzolt vízfelszínén tavirózsaként lebegő, tökéletes meztelen test modern, nemtörődömséget sugalló nárcizmusa különösen sikeresen lép túl a konvenciókon.

Egyes fotók Raymond Voinquel, Horst P. Horst, Richard Avedon, Bruce Weber vagy George Platt Lynes nyelvén szólnak, de mindig van valami plusz hozadékuk is: ezek a finom elmozdulások már eleve a választott műfaj, a polaroid jellegéből is adódnak. Vano képei sosem élesek: a Herb Ritts-típusú testrészfotók rokonai, a mapplethorpe-i gyökerű pars pro toto, akárcsak a Warhol-polaroidok közönséges realizmusát idéző beállítások is rendre „elhomályosulnak”, szinte pointilista együtállásokká válnak vagy épphogy bearanyozódnak (Nude, 2001), sokszor pedig időutazásra hívnak, pl. Cocteau művészfilmjeinek idejébe (ilyen többek közt a Václav-fotók stilizálása 2010-ből). A polaroid néha „bemozdul”, olykor remegni kezd, szinte pulzál, a színek az ún. cross processing technikának köszönhetően különleges tónusúvá válnak. Vano nem radikális, de nem is szelíd: nem rejti el a szervezet intim aspektusait, viszont nem is hivalkodik vele. Kedvence a felajzottság várakozással és izgalommal telített mozzanatainak „burkolt” ábrázolása (Briefs, 1990), mely egyszerre parodizálja a fehérneműfotózás klasszikus sémáit és az erotikus magazinfotók szimpla esztétikáját. A felfedés és a leplezés dinamikája Vano egyik nagy erőssége. A férfiasság, jelentsen ez a fogalom bármit, ezerféle aspektusát villantja fel: alakváltozatainak feltérképezése, ez a testekbe transzponált tudatkiáradás egy komplett életművet követel magának. A férfiasság kategóriába belefér annak megingatása is, az androgünitás dícsérete. Ilyen pl. a Vojta nevű fiú élénkrózsaszín száját megörökítő 2015-ös felvétel, mely egyszermind markáns maszkulin karakterét épp a speciális színhatásnak köszönhetően veszti el. A Miaimiban készült dekoratív láb- és lábbelifotó 1988-ból remek példája a nemi meghatározhatatlanságnak.

Vanót a szép, az ideális test érdekli: a torzulást csak felületi roncsolásként vagy dramaturgiai homályként engedi meg. Vallása saját szépérzéke lesz, manierizmusa ennek a sajátos eszménynek rendelődik alá: egy világ, melyben nincs öregség, pusztulás, halál, legfeljebb a matéria, a hordozó károsodhat, pusztulhat, de az is inkább pszeudopusztulás, stilizációs játék. A roncsolt vagy kezelt fotófelület és a tökéletes test ellentéte olykor szinte drámai erőt sugároz: a fotótörténeti, technikai emlékezet és a személyes emlékezet metszéspontjában kibontakozó látvány mindig képes egyéníteni kettős, összetett tárgyát.

Az esőcseppek című fotó különös ereje a meztelen, redukált, meleg test és a hideg eső találkozásának kontrasztját hozza játékba. Mintha a mellbimbó könnyezne, mintha a saját és az idegen közös nevezőre jutna az izzadtságcsepp és az esőcsepp potenciális analógiájában.

Különösen hatásosak a visszanéző, a nézést tematizáló fotók, mint pl. a Rory for Dolce Vita 2009-ből: a monoklival (szemüvegtípus) kinagyított szem a nézőt kémleli, miközben a szem kiemelt, varázslatos kékségébe meríti a befogadói tekintetet. Egyszerre hoz közelebb a saját testéhez, és egyszerre kelt zavart azzal, ahogy minket vizsgál. Egy bőrdzsekis fiú láttunkra fakad nevetésre: egyszerre kínálkozik fel és neveti ki a felhorgadó vágyat (For Cento Cose, 1989).

A teátralitás, a színpadiasság, a kabaré feeling manierizmusa is szembetűnő.

Az 1998-as Linda-fotók excentrikus szépsége a divatfotó átértelmezésének szép példája: a motívumok aránytana szinte narratív szálat is kibontakoztat. Mintha egy novellába lépnénk át: lebegő, szimbólumokban gazdag szövegben lubickolnánk. Pavlina fantasztikus fotói Vano egy másik professzionális arcát mutatják be: elsőrangú divatfotós. Ezek a képek a pillanat, a mozdulat, a ruha, a viselet szépségét dokumentálják, beállításaik előnyösek és célelvűek, a konvenciókhoz igazodnak.

A csendélet és a testábrázolás mellett jelentős tematikus góc a városfotó is: a prágai Kampáról készített munkák zsenialitása megkérdőjelezhetetlen.

Robert Vano kiállítása a budapesti FUGÁ-ban április végén ért véget, de a kiállítás anyaga album formájában továbbra is hozzáférhető. A Memories című album 2016-ban jelent meg a Slovart gondozásában.

Fotó Kristýna Jordánová