dunszt.sk

kultmag

A tényeken túl csak az utópia segíthet

Az utóbbi évek egyik legtöbbet hivatkozott kultúrkritikusa, Mark Fisher szerint a kortárs tömegkultúra legfőbb és egyben legaggasztóbb tünete, hogy kizárólag a nosztalgia nyelvén beszél és már semmi mondanivalója sincs nemhogy a jövőről, de a jelenről sem. Ez szerinte annak tudható be, hogy már elég információ van a birtokunkban arról, hogy a nyugati társadalom egy meredek szakadék felé araszol, azonban az atomizálódott, közösségvesztett fogyasztói társadalomban az egyén tehetetlennek érzi magát, így nem marad számára más gyógyír, mint a depresszív hedonizmus. A nosztalgia kitartó uralma miatt a huszadik század egyes korszakai egy végtelenített jelenben élnek tovább, miközben a jövő már senkit nem érdekel, mivel nincs már lelkesítő utópia, ami összefogna egy társadalmat, vagy legalább egy tömegmozgalmat. Cséfalvay András Egy olyan világban, ahol nincsenek tények, ott csak a jóság marad című kiállítása bár nem a popkultúra része, átgondolt filozófiai háttere határozottan Mark Fisher antitézise.

A kiállításban megjelenik egy utópia vágya, a jelenről és jövőről való gondolkodás és beszéd iránti sóvárgás, de nem naivan, hanem a társadalmi problémák felelősségteljes figyelembevételével. A művész tisztán látja a hatalmi kérdéseket (amikor az egyik csoport szimbolikus erőszakot tesz egy másik csoport felett), a tudás korlátait és a tudástermelés elnyomó gyakorlatait. Megjelenik a mesterséges intelligencia mint a jövő egyik veszélye, az emberiség önmaga általi elpusztításának lehetősége. Cséfalvay teljes lényét felhasználja (testével mozgatja az animációk szereplőit, a hangját kölcsönzi nekik; eljátssza egy tudóstársaság egyik képviselőjét; levelet ír egy másik tudóstársaságnak; a kiállítást záró performanszon énekel, és így tovább), munkái mégsem az egója köré épülnek. A művész teljes odaadása az utópiakeresés eszköze, a kiállítás lényege pedig végül nem Cséfalvay, hanem egy elképzelt, élhetőbb jövő filozófiai alapja lesz. A vágyott utópia pedig a jóság (a kiállítás címét adó mondatot Isaac Newtontól halljuk az egyik videóban), ami könnyen vitatható fogalom, ha például különböző korok jóság-gyakorlataira gondolunk, például a keresztény hittérítőkre vagy a felzárkóztatás ideológiáját terjesztő gyarmatosításra. A munkákat azonban különös atmoszféra hatja át, ami részben a videókon szereplő hanghordozásból, részben a háttérdallamokból ered, és az emberi történelem számos jóság-kudarca után elhiteti a nézővel: kell, hogy legyen valami, ami feltétlen és senkinek nem árt.


A videókon megjelenő alternatív történetek, a történetmesélés szokatlan módjai kizökkentenek a megszokott kognitív keretekből. Előfordulhat persze, hogy az installációkból kapott benyomásoktól befeszül a néző, hiszen ezek egyrészt nagyon valóságosak, másrészt teljesen borítják a hétköznapok során megélt világunkat (ahol például nem hallhatjuk a Galaktikus Szenátus nagykövetének beszédét a Plútó bolygók közüli kizárásáról). Ha azonban sikerül kellően ellazulni, valamit megértünk annak a felismerésnek a terhéből, hogy a világ mégiscsak egy egész, aminek kisebb, sokszor egymástól független részeit próbálják különböző csoportok magyarázni, a különböző csoportok magyarázatai között pedig óriási feszültség is lehet.

Egyáltalán mi a valóság, és melyik valóságértelmezés megbízható? Milyen világkép áll össze az egyes megmagyarázott részekből, és mi van a magyarázat határain kívül eső dolgokkal? Létezhet-e olyan megoldás, olyan jóság, ami kibékítheti az ellentétes valóságokat?

A kiállítás központi eleme az Istenek csúcsa című videóinstalláció, amely bemutatja a hawaii Mauna Kea vulkán csúcsán épített csillagvizsgáló építésének történetét, mely során a tudósok világértelmezése és az őslakosok valósága állt szemben egymással. A csillagászok szerint kevés ennyire alkalmas hely van a bolygón a világűr vizsgálatára, a hawaii hagyomány szerint azonban a hegy az istenek lakóhelye. Az építés ügyét végül bíróságra vitték, ahol a tudósok azzal a csellel nyerték meg a vitát, hogy a távcső építésére spirituális magyarázatot adtak. Az őslakosok azonban értették, hogy átverik őket, bár szerintük a csillagászok elsősorban önmagukat verték át, amikor nem ismerték fel, hogy a hegy tetején valójában imádkoznak, csak más istenek előtt.

De ugyanez a vita megtörténhet jelentősebb kulturális különbségek nélkül is. A Plútó 2006-os törpebolygóvá nyilvánítása, azaz a hivatalos bolygók listájából való kivétele a tudóstársadalmon belül okozott legalább akkora szakadékot, mint a távcső esete a csillagászok és őslakosok között. Egyesek szerint a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) által bevezetett új bolygódefiníció sérti a tudomány szabadságát, és a szakmaiságot szavazati joggal és hierarchiával írja felül. Adott tehát egy tekintélyes intézmény, amely alanyi jogon felülír egy tudományos tényt, amely a kultúránk része, szemben egy kisebbséggel (vagy többséggel?), akik szerint ez nem helyes. Az ügy tanulsága a hatalmi elnyomás gyakorlatán túl az, hogy a valóságunkat bár egészként érzékeljük, csak kis részeiről vannak biztos vagy biztosan hitt állításaink. Egy rész megváltozása felülírhatja az egészet, ami pedig kizökkentheti az embereket anélkül, hogy különösebb spirituális ragaszkodásuk lenne az adott tényhez.


A Plútó-vita egy háromcsatornás videóinstalláción jelenik meg. Az egyiken a NASA kutatója ismerteti, érzelmektől nem mentesen, hogy az IAU karhatalmi döntése sérti a tudomány szabadságát, a másikon a fentebb már említett galaktikus nagykövet beszél arról, hogy ha a Plútót ki is zárják a bolygók közül, ne felejtsük el, hogy bár a tudomány egy csodálatos eszköz, mégis a mi teremtményünk, és mindannyian alanyai lehetünk ennek a teremtménynek. A harmadik képernyőn a művész IAU-nak írt levele jelenik meg.

A Purgatorius című videóinstalláció egy fiktív történet, melynek főszereplője egy őscickány, aki levezeti az emberi civilizáció történetét egészen a mesterséges intelligenciáig. Az emberi történelemnek ez az a pontja, amely több teoretikus szerint is önmaga ellen fordulhat. Az őscickány azonban nyugtatólag felhívja a figyelmet, hogy a mesterséges intelligenciát is az ember hozta létre, ezért rá is jellemző a depresszió és a lustaság, ami végérvényben meggátolja majd a civilizáció elpusztításában. A történeteink és valóságaink törékenységének és a bármikor megváltozható, megváltoztatható részeknek a tematizálásával, illetve az utópia kitartó keresése miatt a kiállítás egy érzékeny narratívának tekinthető a jelenről és egy lehetséges, nem annyira félelemteljes jövőről.

Cséfalvay szerint elengedhetetlen lenne találni egy olyan utópiát, ami áthidalja a különböző életek és érdekek közötti szakadékot, különben a bolygónk planetáris jövője nem biztosított. Hogy egy nagyon egyszerű, de aktuális példával éljünk: gondoljunk arra, mennyire fontos lenne meggyőzni egy nyugati társadalomban élő nagyfogyasztású családot arról, hogy bár az ő valóságának közvetlenül nem része a globális klímaváltozás, az ő valósága mégiscsak egy olyan egész része, melynek nagyon is közvetlen része a globális klímaváltozás. Hogy ehhez jóságra van-e szükség, vagy valami másra, az egyáltalán nem világos – ami biztos, hogy érdemes erről gondolkodni 2019-ben.

Trafó Galéria, Budapest, 2019. április 4. – május 19.

Fotók: Surányi Miklós