dunszt.sk

kultmag

Túlélsz, pöcök!

Adán született, gépésztechnikumi szakközépiskolába járt, a Bárka Színház után a Stúdió K-hoz került, ma pedig az egyik legismertebb független színész. Az idén Macbeth alakításáért Gábor Miklós-díjat kapott Nagypál Gáborral beszélgettünk függetlenségről, szakmabeli törvényszerűségekről, film és színház különbségéről, valamint a napraforgóról és a galápagosi teknősről.

Milyen próbád volt most?

Egy felolvasószínházi előadás olvasópróbájáról érkeztem. Mondjuk, egy felolvasószínháznak nem nagyon lehet más próbája… (nevet) Dézsi Fruzsina darabját fogjuk felolvasni a POSZT-on a Nyílt Fórum keretében június 12-én. Ma délelőtt volt az első találkozás a kollégákkal – no, meg az első fejtágítás is.

Mondtál már vissza szerepet pályafutásod során?

Egy kilépésre biztosan emlékszem, abból két hét próba után táncoltam ki, egyenesen és karakánul. Nekem legalább is így él a fejemben…(nevet). Abszolút nem értettem egyet a készülő előadás ízlésvilágával. Az anyaggal semmi probléma nem volt, de a koncepció teljesen szembe ment mindennel, amit én a színházról gondolok. Megjegyzem, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az a koncepció egy érvénytelen színházi forma lett volna! Csak én nem passzoltam bele.

Ezek szerint nem vagy a klasszikus értelemben vett ”végrehajtó színészi típus” ? Nem csinálod meg minden esetben, amit a rendező kér vagy elvár tőled?

Tudok olyan színész is lenni, sőt! Néha jól is esik ez a fajta klasszikus, alkalmazott színészi státusz, nem esik nehezemre. De művészként és emberként is szeretem, ha van valami közöm az előadáshoz. Jó, ha van vele nekem is valami szándékom, akaratom, de legalább egészséges kíváncsiság legyen bennem.

Rendeztél már?

Kb. öt, esetleg hét rendezésem van, nem olyan sok. De nem fogok többet, az biztos! Mindig bukásnak éltem meg, ettől pedig elment a kedvem.

A végeredményt vagy a próbafolyamatot élted meg bukásnak?

A végeredményt, ugyanis a próbafolyamat mind jó volt egytől egyig. Nem mondom azt, hogy értékelhetetlen dolgokat csináltam, de egyszerűen nem azt láttam vissza a színpadon, mint ami az én fejemben megszületett. Ettől elkedvetlenedtem. Rosszul esik, hogy nem azt látom, amit szeretnék, és félreértés ne essék: ez egyáltalán nem a színpadon lévőkön múlik! Inkább én nem tudtam összerakni megfelelően. Túl sok kompromisszumot kötöttem, ez szinte biztos.

Szerepnél is előfordul veled, hogy adott esetben nem úgy játszol, ahogyan te azt a karaktert fejben elképzelted?

Hogy a fenébe ne! De egy színészi vízió teljesen más, mint egy rendezői vízió. Nem feltétlenül alakul ki rögtön a fejemben egy kép a szerepről.

Igényelsz olyan napot vagy napokat, amikor nem a színházzal foglalkozol?

Világbajnokságot nyernék lustaságból, mesterien el tudom b…ni a napom. Mivel nincs más hobbim, mert a színháza hobbim is, ezért általában a színháztalan napjaim is a színház körül forognak. A zene, pontosabban a zenecsinálás nagyon hiányzik az életemből. Nem tudok semmilyen hangszeren játszani. Ha újrakezdeném, csellóznék… majd legközelebb!De mindig nagyon várom azt a néhány napot, amikor csak ülök a tengerparton – Adria-rajongó vagyok – és bámulok ki a fejemből, és azt hiszem, mély gondolataim vannak, pedig tulajdonképpen semmilyenek. És ez így van jól.

Egy éves katonai szolgálatod után jelentkeztél az Újvidéki Művészeti Akadémiára. Hogy jött ez az ötlet?

Abban az időben katona mindenki volt, ha akart, ha nem. Az én katonai jelentkezésemnek praktikus oka is volt. A mai napig Újvidéken két évente indítanak magyar színészosztályt, és az érettségim évében nem indítottak. Én pedig mindenképpen oda szerettem volna felvételizni, így lett egy üres évem. A boldogabb végén a világnak ilyenkor a fiatal elindul világot látni, tapasztalatot gyűjt, halaszt stb. A kilencvenes években ez nem így volt, hiszen ki sem lehetett menni az országból… Akkor mi a francot kezdjek magammal? Tudjuk le gyorsan a katonaságot, hogy aztán hagyjanak engem békén!Leszerelésem más-vagy harmadnapján már felvételiztem is az Akadémiára. Felvettek, októbertől már oda jártam.

Nyolc évet töltöttél az Újvidéki Színházban…

Igen, 1999-ben diplomáztam, de ezelőtt már három évet gyakorló színészként játszottam ott 2004-ig. Abban az évben kaptam Csányi Jánostól szerződési ajánlatot a Bárka Színházhoz, onnan pedig három évad után kellett eljönnöm az igazgatóváltás miatt. 2007/2008-as évadban dolgoztam először a Stúdió K-ban… aztán itt ragadtam. Mivel a Stúdió K-nak nincs fix társulata, itt csak megérkezni, itt maradni és tovább menni, vagy adott esetben megragadni tudnak az emberek.

Voltál szabadúszó is, nem?

A Bárka után volt pár ilyen évem. Futó előadásom volt több helyen, de nem szerettem azt az időszakot. Tulajdonképpen szerencsém volt, hogy pont Fodor Tamással beszéltem a Bárkás évek után, hogy ilyenkor mi a sz…t kell csinálni?! A szó szoros értelmében nem voltam egyébként soha szabadúszó.

A Stúdió K is veszélybe került a TAO-ügy miatt. Úgy néz ki, hogy a dunszt. sk Szabadegyetem-sorozatának segítségével és a nézői támogatásokkal túlélitek?

Túlélsz, pöcök. Ismered ezt az Örkényt? De viccet félretéve: nyilván hiszek a túlélésben és bízom, máshogyan ezt nem lehetne csinálni. Bár nagy a bizonytalanság, én még nem nagyon dolgoztam úgy, hogy az adott színház vagy társulat ne lett volna lehetetlen helyzetben. Sosem csináltam jó körülmények között színházat, valószínűleg nem is tudom, hogyan kell úgy. Nem tudom, az milyen. Valamiért mindig terhelt környezetben voltam színész.

Ahhoz egyébként, hogy a teljes, kulturális függetlenség megszülessen ebben az országban, ahhoz a társadalmi struktúrának is változnia kellene. Ki kellene alakulnia egy mecénás rétegnek, egy kultúrapártoló rétegnek azon felül, hogy szerintem a mindenkori államnak kötelessége és érdeke a kultúrát támogatni. Nemcsak azt, hanem az oktatást, az egészségügyet… Igen, kérem szépen, ezek mind pénzvivő, nem termelő ágazatok, amelyek a társadalom testi és lelki egészségét szolgálják. Persze, ezek az ágazatok is rendelkeznek termelő résszel. Messze nem a kultúra mellett lobbizok, akkor már inkább az oktatás mellett, de amíg ez a magyar sufni-tuning van, addig sok esélyt nem látok erre a változásra. Generációknak kéne ebben a szellemben, ezek értékelésében felnőni. Nem egy gyors műfaj ez, hiába kezdek el én holnaptól rohadtul hatni mindenkire, ennek már nem az életemben lesz foganatja.

Nem is vágysz a „kényelmességre”?

Kétszer dolgoztam az utóbbi néhány évben a tatabányai Jászai Mari Színházzal koprodukcióban. Az összes kezét csókolom az összes műszakinak, öltöztetőnek, fodrásznak és mindenkinek! Elképesztő helyzeteket éltem meg: bementem az öltözőbe, és ki volt készítve a jelmez, a vasalt zokni, a kellék, a minden… Csak annyi dolgom volt, hogy játsszak, és ez szokatlan volt számomra. Ezért irtózatosan hálás voltam és vagyok! Mérhetetlenül jól esik, már csak azért is, mert így több energiám marad a szerepre, az előadásra, minden másra. Nem esik le a karikagyűrű az ujjamról, ha díszletet kell építeni, pusztán energiagazdálkodás szempontjából kedvezőtlen. Van egy kettő órás felkészülés, másfél órás előadás, utána egy órás lefutás. Így kijön, hogy arányaiban az előadással foglalkoztunk a legkevesebbet. Nagyon jó, ha van más körülöttem, aki ezeket megcsinálja, de ha nekem kell, akkor én fogom. Ez van.

Nem keresett meg soha nagyobb kőszínház szerződéssel?

Amikor a Bárka megszűnt, jelentkeztem az Örkény Színházba, de akkor nem volt hely és mód arra, hogy felvegyenek.  Azután szinte rögtön jött a Stúdió K. Valahogyan beszippantott a független szféra, innen jöttek felkéréseim. De ezt a független létet egyáltalán nem bánom, sokkal szabadabb forma ez! Bár ugye honnan tudhatnám, ha sosem voltam kőszínházi tag, de hát, azért csak beszélgetek más kollégákkal is… Van egy olyan szabadságfoka ennek a független létezésnek, amit én nagyon szeretek.

A teljes szabadságon kívül mit jelent még számodra a függetlenség?

Ez a kulcsszó, azt hiszem.  Természetesen sok szempontnak kell megfelelni, egy színházi előadás elkészítésének folyamán nagyon sok kompromisszum van mindig. Egy részük természetes, más részük természetellenes. A legtöbb, amit tehet az ember, hogy a lehető legkevesebb megegyezéssel terhelt induló állapotot hoz létre a folyamat kezdetén, hiszen még annyi fog jönni! Úgy érzem, a független szférában szabadabban gondolkoznak az emberek, kevesebb mindennek kell nekik, illetve az előadásnak megfelelnie – első körben. Emellett gyorsabb szerintem a folyamat. Gyors reagálású hadtest vagyunk! Pedig effektíve ugyanannyi ideig tart egy előadás elkészítése itt is. Van annyi, kereteken kívüli része ennek az egésznek, amennyi nekem kell, amennyi nekem jól esik. Közben, persze, nem jó ez a fajta világba vetettség, az, hogy egyik napról a másikra kell élni, és a 3-5 évvel előbbre tervezést el kell engedni. A független szférában csak nagyon lassan, hosszú évek alatt épül fel egy látható színészi pálya.

Azért a te független pályafutásod beérni látszik: az idei évadban megkaptad a legjobb Shakespeare szereplő alakításáért járó Gábor Miklós- díjat, és a Fidelio is beválogatott a magyar kultúrát leginkább befolyásoló, ötven kulturális személy közé (Kult 50). Mit jelentenek számodra ezek az elismerések?

Jólesik, amikor felhívnak, büszke is vagyok magamra két napig, aztán az élet megy tovább. Nem akarok szerénytelennek tűnni: magától a díjtól, az elismeréstől nem lettem se jobb, se rosszabb színész. Adott pillanatban jól esik a szakmai elismerés, jó, mégsem vagyok teljesen vakvágányon, de aztán nem lehet vele mit kezdeni. Leteszi a pontot az i-re, boldog vagyok, de ezzel együtt holnap 10-kor próba, este előadás. Csak csinálni lehet, másképpen nem megy.

Nagyon tisztában vagy önmagaddal.

Nem vagyok, sőt! Csupán húsz év folyamán sok tapasztalatot gyűjtöttem, megéltem és megismertem helyzeteket, ismerem a pálya bizonyos törvényszerűségeit, bizonyosokat meg nem látok. Egy vígszínházas kollégámat egy héten többet látják, mint a Stúdió K-s színészt egész évadban. Ezzel nincs baj, ez tény, ezzel nincs mit csinálni. Engem a Stúdió K-ban lát évente kb. nyolcezer ember. Ez egy ilyen közeg, ez egy ilyen közönség, ennyi ember tud hozzám kapcsolódni, ennyi ember ismer meg engem. Ezért is mondom, hogy lassú pálya ez, mert évekig kell a szakajtóba pakolni, mire ki is lehet venni belőle valamit.És még akkor sem biztos.

Van olyan, hogy megtelik a szakajtó?

A hócipő hamarabb (nevet). Egy idő után leegyszerűsödnek az ember vágyai, amit abszolút nem bánok. Lehet, kevesebb mindent szeretnék, mint húsz évesen, de azt a keveset jobban szeretném! Jól hangzik az, hogy egyre mélyülök, de ez hülyeség. Ezt az adott pillanatban nem látja az ember, lehet, hogy akkor is csak a felszínen ugrál.

Nem fontosabb az, hogy te hogyan éled meg, mint az, hogy én mint kívülálló mit látok?

Persze, nagyon fontos az, hogy az ember elgondolkozzon azon, vajon mit is csinál, de a színház ott kezdődik, hogy te nézed. Nem az én „csinálásommal” születik meg. Együtt vagyunk ebben a buliban: ha te nem nézed, én nem vagyok. Közösségi műfaj ez, első körben nincs értelme színészi karakterről beszélni, az előadás az alkotás. Nagyon fontos, hogy mit kapsz attól, amit mi csinálunk. Aztán, hogy mi működik, mi nem, az teljesen szubjektív. Ebben, látod, lehetne tovább mélyülni, de ez egy annyira képlékeny kategória…

Mi a helyzet a filmmel? Az létezik néző nélkül is – nyilván kevesebb vagy nulla bevétellel −, ráadásul téged a nyolcezres Stúdiós K-s közönségen kívül többen ismerhetnek filmekből is.

A filmet csináljuk valameddig, vágják, csiszolják, aztán kész van. Sokszor a forgatáshoz képest évekkel később lesz belőle produktum. A film körül változnak a korok, a körülmények, változnak a nézők, de maga a termék ugyanaz marad. Van egy befejezettsége, bármikor előveheted, beszélgethetsz róla. A színház ebből a szempontból kegyetlen műfaj: megvolt a bemutató, onnantól kezd el élni az előadás, aztán egyszer csak meghal. Jó előadásokkal jó együtt élni.

Van elképzelésed arról, mit „kellene” kapnia a nézőnek a színháztól?

Szeretem azt nézőként, ha úgy jövök el egy előadásról, hogy jót tettem magammal. Ha azt érzem, hogy valami jó dolog történt velem. Valami hasznosat nyújtott a darab, valamit megváltoztatott bennem, vagy valamibe beleverte az orrom. Az „Aha, tényleg, így van!” élmény helyett jobban szeretem a „Jé, nekem ez eszembe sem jutott!” felismeréseket. Valami olyasmit, ami nekem nem tűnt fel, nem vettem észre, nem került a lelkem látószögébe. Szeretek valami frisset, valami újat kapni. Azt gondolom, ilyen esetekben jó nézőnek lenni. Ezek mikrováltozások ugyan, amelyeket egy előadás tud létrehozni, de a sok kicsi összeadódik egyszer.

Az lenne a legjobb, ha minden nézőben megszületne egy pici változás.

Ez lenne az ideális, de tudom, hogy sok néző megy haza azzal az érzéssel: ez most olyan semmike, semmilyen volt. Befordul a sarkon, és már nincs is benne semmi. Velem is előfordul ez. Néha betalál, máskor lukra fut. Lutri az egész, ami ugyanakkor vonzó is. Ezért is vagyok ezen a pályán.

Milyen növény lennél?

Napraforgó. Vajdasági gyerekként nagyon belém égett ennek a virágnak a képe. Számomra az élni akarást jelenti ez a növény: be van szúrva a földbe, ott az eleje, ott a vége, de közben a fejével forgolódik a fény után. Ő nemcsak nő, hanem forog is, igyekszik a legtöbbet kihozni a röghöz kötött helyzetéből. Amikor pedig megérik, lekókad a feje, és lefele néz, mert akkor már a Nap a másik oldalát kell hogy érje, hiszen már ott vannak a magok. Jól ki van találva ez a növény!

És állat?

Huh, ez nehéz kérdés… Ragadozó nem szeretnék lenni, ugyanakkor zsákmányállat sem lennék. Gondolj bele, egy életen át rettegve, négyezres pulzusszámmal létezel, és fél szemmel alszol! Mondjuk, elefánt vagy galápagosi teknős. Nem kapkod, rálát a dolgokra, elvan magában, de ha kell, cselekszik.