dunszt.sk

kultmag

„Ennek rossz vége lesz”

A Cannes-i Filmfesztivált Jim Jarmusch filmje, a The Dead Don’t Die (A halottak nem halnak meg) nyitotta. Az atipikus zombifilm rendkívül abszurd és szórakoztató másfél órát ígér.

A műfajok keverése mindig nehézkes feladat. Két zsáner nagyon ritkán alkot tökéletes elegyet, még akkor is, ha egy nagy csoport tagjai – klasszikus példa erre a két bűnügyi műfajt, a film noirt és thrillert ötvöző Szédülés Hitchcocktól, melyben a két zsáner markánsan elkülönül egymástól –, hát még ha két teljesen eltérő hatást kiváltó kategóriáról van szó. Erre a legjobb példa a félelmet generáló horror és a felszabadult nevetést célzó vígjáték keveredése, melyben az egyik elkerülhetetlen alárendeli a másikat.

Így jött létre számos horrorvígjáték, melyből kirajzolódott többek között a zombi komédia alműfaja. Ilyen a Zombieland 2009-ből, vagy a Cserkészkézikönyv zombiapokalipszis esetére 2015-ből. A film előzeteséből és szinopszisából pedig logikusan következtethetünk arra, hogy Jim Jarmusch idei alkotása, a The Dead Don’t Die is egyértelműen ebbe a kategóriába esik majd.

És bár – egy-két gore-ra hajazó jelenetet leszámítva – valóban a vígjáték dominál, a sajátos humor, a narráció, az intertextek használata és a társadalomkritikai aspektus, egyszóval Jarmusch stílusa minden percét áthatja a filmnek, éppen ezért ne számítsunk hagyományos zomkomra. A rendező számára nem ismeretlen, hogy a klasszikus horror szörnyeit tematizáló, ugyanakkor szerzői filmet készítsen – vegyük csak példának a legutóbbi, Halhatatlan szeretők című, vámpírokat szerepeltető alkotását.

És csak úgy, mint a szintén Cannes-ban debütáló, 2013-as produkció, a The Dead Don’t Die is tele van kulturális utalásokkal. Nagy részük a horror műfajához köthető rejtett easter egg formájában – például Selena Gomez karakterének autója Az élőhalottak éjszakája nyitányában látható kocsit idézi meg –, vagy expliciten kimondva – Gomez és barátai a Psychóról beszélgetnek. Az intertextek azonban nem csupán Jarmusch filmes tudásának fitogtatása miatt vannak jelen a filmben, hanem konkrét funkciójuk is van. Remek humorforrás például, amikor valaki Ronnie-val (Adam Driver, az új Star Wars-trilógiából Kylo Ren) a Csillagok háborújáról értekezik.

Ám Jarmusch nem áll meg az egyszerű kikacsintásoknál. A legjobban sikerült poénok azok, amikor teljesen váratlanul Ronnie és Cliff (Bill Murray) áttörik a negyedik falat, miközben a rádióban The Dead Don’t Die címmel country szól. E két színész pedig különösen alkalmas arra, hogy pókerarccal reagáljanak a körülöttük lévő megmagyarázhatatlan eseményekre, így a zombikra is. Ronnie-t kicsit sem rázza meg a helyi étkezdében történt brutális kettős gyilkosság: biztos benne, hogy az élőhalottak tették. Innentől pedig beletörődik a sorsába, és azon kívül, hogy „Ennek rossz vége lesz!”, többet nem is nagyon kommentálja az eseményeket.

Mint kiderül, neki van igaza, hiszen Jarmusch nem a Walking Dead-féle hősies túlélésről szóló történetet mesél el, hanem bemutatja, milyen is lenne a zombiapokalipszis valójában. Véletlenszerű, értelmetlen és a legtöbb ember számára valószínűleg tényleg nem lenne jó vége. Így aztán igazán nem is merül el a helyzet tudományos magyarázatában, inkább magára az eredményre fókuszál. Annyit azért elárul, hogy a globális felmelegédes miatt megváltozott a bolygó szerkezete – ez pedig csupán az egyike a The Dead Don’t Die számos, a társadalmi problémákra reflektáló mozzanatának.

Viszont sajnos a társadalomkritikát sikerült Jarmuschnak a legkevésbé megoldania. A film rendkívül intelligens felépítéséhez egyáltalán nem illenek a tolakodóan direkt célzások a jelenlegi amerikai és globális helyzetre. Steve Buscemi például az USA déli részén élő, szélsőjobboldali white trash-típusú embert személyesíti meg. És, hogy biztosan be tudjuk azonosítani, még egy Make America Great Again szlogenű sapka is virít a fején. De a zombikkal kapcsolatban is hasonlóan árnyaltan fogalmaz Jarmusch: felettébb triviális módon az élőhalottak a fogyasztói társadalom bírálatává válnak.

Akiknek kezükhöz nőtt az okostelefonjuk wifit vagy térerőt vadásznak, akiknek a vásárlás volt a szenvedélyük, a leárazásokat keresik, míg a koffeinfüggők a kávét – hiszen, ahogy ezt többször ki is mondják, a zombik az iránt vonzódnak, amit életükben a leggyakrabban csináltak. Így az egyetlen, akit az élőhalottak veszélye nem fenyeget, az az évek óta remeteként élő Bob (Tom Waits). A The Dead Don’t Die írója és rendezője pedig ennél didaktikusabban meg sem fogalmazhatta volna a mondandóját.

Ennek ellenére azonban a film rendkívül szórakoztató, amely jelentős részben a briliáns színészeknek köszönhető. A The Dead Don’t Die tele van A listás sztárokkal, s mindegyikük hozza a tőlük megszokott kiváló alakítást: Steve Buscemi, Tom Waits, Chloë Sevigny, de még Selena Gomez is meglepően jó a néhány perces mellékszerepében. Ám még közülük is különösen kiemelkedő a már említett Bill Murray-n és Adam Driveren kívül Tilda Swinton, akinek szintén tökélyre fejlesztett pókerarca van. A karakterét a skót akcentus, a hobbiszamurájkodás és a hosszú, szőke hajjal keretezett hullafehér bőr teszi még különcebbé.

A nagy neveket listázó casttal ellentétben a The Dead Don’t Die vizualitása sokkal inkább az indie filmeket idézi. Így Frederick Elmes operatőr képei még jobban elhatárolják Jarmusch legújabb alkotását a mainstream zombi komédiáktól. Ami szintén csak azt mutatja, hogy ne egy újabb Zombielandre számítsunk, hanem inkább egyfajta Haláli hullák hajnalára – csak egy kicsit másfajta humorral. És bár tény, hogy nem a The Dead Don’t Die lesz Jarmusch mesterműve, viszont másfél órás, véres szórakozásra kiváló.

A film adatlapja a Mafabon