Megvan, ki kapta idén a Desmond Elliot-díjat

A csillogó debütálás után sok író nyomást érez, hogy megírja következő könyvét – ez vagy totális pánikban, vagy teljes önbizalomban nyilvánul meg. Várja őket a fehér képernyő, s a sejtés, hogy újra bizonyítaniuk kell – talán ezért tud annyi alkotó azonosulni az érzéssel, melyet Második Regény Szindrómának neveznek.

A téma különös jelentőséggel bírt a héten, amikor kihirdették az Egyesült Királyság legnagyobb presztízsű, debütáló szerzőknek szóló díj, vagyis a Desmond Elliot-díj győztesét. A nyertes 10,000 fonttal gazdagodhat, ám vállaira nehezül az elvárás, hogy ezek után leüljön és írjon egy újabb könyvet.

„Semmilyen szerződés nem kötelezi a győztest arra, hogy akár egyetlen további szót leírjon, ám abban reménykedünk, hogy a díj bátorítja majd őt második regényének elkezdésére – s biztosítja őt, hogy kész olvasóközönség várja majd azt” – mondja Alan Hollinghurst, a Desmond Elliott-díj ítélőbizottságának elnöke, aki 2004-ben Man Booker-díjat kapott. Tapasztalatairól így mesél:

„Nagyon szerencsés voltam, mivel az első regényem (The Swimming Pool Library, 1988) Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is bestseller lett. Azt hiszem, a támogatottság érzése túlnőtte a megszokott aggályokat, mikor sor került a második regényem megírására, amelyről tudtam, hogy szerettem volna, ha más lenne beállítottságában, hangulatában. Emlékszem, a kezdet nehéz volt, de amint belelendültem, olyan szenvedéllyel és beleéléssel írtam, melyet ma már irigylek.”

A díj idei győztese Claire Adam Golden Child (Arany gyermek) című könyve – egy családdráma, mely „gyerekkorának színes, veszélyes világában játszódik”, Trinidadban. Hollinghurst szerint a könyv „nagyszerűen kontrollált narratívája egy elviselhetetlen nyomás alatt megroppanó családnak, s jelentős ábrázolása a látens, néha szörnyen valóságos erőszaknak.”

„Úgy gondolom, egyetlen rendkívüli regény megírása is figyelemre méltó, s ahelyett, hogy kinyögnénk egy másodikat, az elsőt kéne ünnepelnünk”, mutat rá Peter Straus, a Rogers, Coleridge and White vezérigazgatója, aki évekig a Man Booker-díj körül dolgozott .

Vannak szerzők, akiket egyetlen művük révén ismerünk, vagy egyetlen kasszasikert publikáltak: J. D. Salinger 1951-ben megjelent Zabhegyezőjét csak novellák, elbeszélések követték; Mary Shelley-től semmit sem olvashattunk a Frankenstein után – de amikor valaki egy klasszikust ír, ahogy Emily Brontë tette azt az Üvöltő szelekkel 1847-ben, tartós sikere vonzza a kérdést: számít-e, ha nem követi második regény?

Sylvia Plathnak, a termékeny költőnek egyetlen regényét, a Victoria Lucas álnéven írt Üvegburát (1963) többszörösen elutasították a brit és amerikai kiadók, mielőtt minden, a világba beilleszkedni próbáló tinédzser szívébe utat talált volna Plath mentális betegségéről szóló, önéletrajzi ihletésű története.

Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! című regénye 1961-ben Pulitzer-díjat nyert – egyetlen regényének hitték, mielőtt felfedezték a Menj, állíts őrt-öt. Az 1950-es évek közepén íródott, s 2015-ben adták ki az ismertebb regény folytatásaként. Bár egyedül is megállja helyét, a Ne bántsátok a feketerigót! első kéziratának része volt.

Arthur Golden egyetlen regénye az Egy gésa emlékiratai (1997) volt, melyet hat éven át keresztül írt, mivel háromszor dolgozta át, megállapodva az egyes szám-első személy nézőpontnál. 2005-ben megfilmesítették, és több, mint négymillió példányban adták el.

Minden idők egyik legnagyobb bestsellere, a Fekete szépség 1877-ben jelent meg először. Írója, Anna Sewell addigra visszahúzódó rokkanttá vált, s az azonnali kasszasiker publikálása után öt hónappal meghalt.

Más a helyzet azokkal az alkotókkal, akik több regényt is írtak, ám egyetlen nagy sikerkönyvük lett – ilyen például Margaret Mitchell főműve, az Elfújta a szél. Ugyanez a története Bram Stoker Drakulájának vagy Erich Maria Remarque regényének, a Nyugaton a helyzet változatlan-nak.

Más szerzők első és második regényének megjelenése között nagyon hosszú idő telik el. ilyen például Arundhati Roy, aki 1997-ben Az Apró Dolgok Istene c. könyvével elnyerte a Man Booker-díjat, de nem publikált következőt egészen 2017 novemberéig (The Ministry of Utmost Happiness).

Sarah Perry, aki tavaly a Desmond Elliott Prize ítélőbizottságának tagja volt, túl jól ismeri a regényírás nehézségeit, mikor „a privilégium hiányával és a nappali munka terhével“ kell szembenézni. Első regényére sajnos nem irányult sok figyelem, ám második könvye elsöprő sikert aratott. „Egy olyan gazdaságban, mely hajlamos kissé túlmisztifikálni a debütálásokat, minden igyekezetet, amely arra irányul, hogy támogassa a szerzők fejlődését, külön értékelnünk kell. Szerencsés voltam, mivel első könyvemmel elnyertem egy helyi díjat, így értem, micsoda lendületet ad mind a bírálóbizottság dicséretét és támogatását magunkénak tudni (mely sokat segít az önbizalom épülésében, míg valaki a második könyvén dolgozik), mind pedig pénzügyi támogatást kapni (az én esetemben elromlott laptopom kicserélésére).”

Claire Fuller, kinek debütregénye 2015-ben nyerte el a Desmond Elliott-díjat, azóta két másik, jó fogadtatású regényt adott ki, Swimming Lessons (Úszóleckék) és Bitter Orange (Keserű narancs)  címmel. „Valójában már befejeztem a második regényem kéziratát, még mielőtt az első kiadásra került volna“ – ismeri be. „Így elkerülhettem azt a nyomást, hogy utolérjem az első sikert. Ha éreztem is nyomást, az nem az írással, hanem a fogadtatással volt kapcsolatos – amely szerencsére pozitív volt. Mindezek ellenére még mindig naponta önbizalomhiánnyal küzdök, véleményem szerint ezzel minden írónak szembe kell néznie. Ám újra és újra emlékeztetem magam rá, hogy első könyvem elnyerte a Desmond Elliott-díjat, ez biztos módszer számomra a bukkanókon való túljutásnál.“

Preti Taneja, akinek 2018-as, győztes regényét, a We That Are Young-ot (Mi, a fiatalok) éppen televízióra alkalmazzák a Narcos alkotói, még mindig próbálkozik második regényének megírásával. Azt vallja, a nyomás nem a külső világból, hanem belülről jön. „A nyomás abban rejlik, ahogyan szereplőim jelen vannak a tudatomban. Abban, hogy hangjuk és cselekedeteik hogyan szeretnének megnyilvánulni. A nyomás történeteimből jön, amiket el szeretnék mesélni, és az izgatottság révén – látni akarom, mire vagyok képes írásaimmal. A piac felől nem érzek nyomást, az ekonómiai nyomás egészen más dolog – ám amíg az irodalomkritikai kultúra ennyire elitista, amíg a könyvesboltokat nemzetközi finanszírozók működtetik, de alkalmazottjaik szenvedélyes, alulfizetett emberek, amíg a kormány megszorításai azt jelentik, hogy könyvtárak zárulnak be – a legtöbb írónak összegzésben nem éri meg. Miután befejeztem az írást, bármi is történjék, nem rajtam múlik – az egyetlen dolog, amit kontrollálni tudok, az a következő szó, amit leírok. Mind tudomásában vagyunk az irodalmi élet előítéleteinek a szociális osztályok, a rassz, a nem alapján, ezért mindig örülök, ha munkám őszinte szövetségesekre talál.”

Így hát, míg a debütáló író megpróbálja ismét kihúzni a nyulat a kalapból, az írói válságtól rettegve vagy egy friss bestseller sikerén felbuzdulva, a jövő mindig bizonytalan. Hogy a következő könyv sikeres lesz-e, senki nem tudja megjósolni. Talán a tizedik regény üti meg a jackpotot, mint Hilary Mantel esetében. 1985-ben debütáló, Everyday is Mother’s Day című regénye után 2009-es sikerkönyvét, a Wolf Hall-t és a 2013-as Bring Up the Bodies című könyvét is Man Booker-díjjal jutalmazták. Ám ahogy bármelyik író vagy kiadói ügynök tanácsolná, az egyetlen út az irodalmi sikerig az írás.

A cikk angol nyelvű forrása itt található.