Hogyan vicceskedjünk egy olyan világban, ahol nem szabad és nem lehet viccesnek lenni

„Nemrég egy alföldi kisvárosba hívtak író-olvasó találkozóra. Összejöttek vagy negyvenen, felolvastam néhány rövid írást, és beszélgettünk jó két órát. Két idős hölgy ült épp velem szemben, mind a ketten szigorúan néztek. Egyikük azt mondta:
– Humorosat írjon! Azt szeretjük, a humorosat! Maga tud humorosat írni, azt írjon nekünk!
Kérésüket komolyan vettem” – írja a szerző új könyvének belső borítóján. Sosem gondoltam volna, hogy fogok fülszöveget idézni, de le kell döfni, hol áll az ember. Spirót én nagyra tartom, az Ikszeken nevelkedtem és a Major Tamás alakította Imposztoron, sose feledem Gobbi Hildát a Csirkefejben, szeretem a szerző széles ká-européer kitekintését és éles szemét, hogy elsőként vette észre Kertész Imrét és írta le, hogy a Sorstalanság alapmű.

Talán nem is tudta Spiró, milyen kemény feladatot rótt magára: mikor a valóság, nemcsak a kismagyar, de az európai, globális vircsaft is olyan, mint bepapírozva ringlispílen ülni egy kínai vurstli tükörszobájában (lásd még: Lady of Shanghai – végejelenet: Orson Welles, Rita Hayworth, Everett Sloane), és ebben az esetben a környülálló társadalmi tények kifigurázása, parodizálása, a felettük ejtett humorizálás sokszor csak csúzlierősségű egy repülőgép-anyahajó tűzerejéhez viszonyítva. Nem biztos, hogy létezik még annyi ép ész, realitásérzék, decensség, amely alapjain upside downokat, kifordításokat, röhögtető paródiákat, száraz iróniát, ún. angol humort, zsidó bretlit, poénosvégű hungaro-anekdotizmust lehet villantani. Meglátja az ember Németh Szilárdot, az állampárt alelnökét, birkózószövetségi főmuftit, a nyúljás pacal apostolát, a beszélő paprikás-fokhagymás fejhúst és utána mi vicceset lehet mondani, de tényleg?! Hogy Rogánné óriásplakáton feszít, mint sportszer-modell? Hogy az Infánsnő a tutimondó a turizmus (oké, ehhez végzettsége is van Lausanne-ból) és a divatvilág kérdései (erről nincs bumáska, csak a természetes hozzáértés és adottságok, mely minden fotón látható, hehe), hogy láthatólag az anyaország berendezkedik a dinasztikus hatalomgyakorlás újbóli meghonosítására, hogy a Kedves Vezető nem csak politikai, de spirituális el líder maximo-szerepre is tör? Nekem ne jöjjön senki avval az ócska közhellyel, hogy a tatárbifsztekszerű ifjú anarchista természetes fejlődési útja, hogy hajlott korára anyagelvű szélsőkonzervatív osso bucco lesz némi vallásos Béarnaise-mártással leöntve.

Képviselői egyéni javaslatok formájában írta meg Spiró tízes évek végi humoreszkjeit, nem kis valóságismerettel, társadalmi szkepszissel; ez lehet magában röhögtető, de kifigurázása nehéz, mert a parodizált már eleve olyan magasra teszi a lécet, hogy a paródia egybeolvad, mint gravitáció a fekete lyukkal. „Arról van szó, hogy a Művész Úrnak az utóbbi időben feketeseggűvé tetszett válnia. A mai vezetésnek nem nagyon tetszik, amit a Művész Úr írt, ír, és írni fog, emiatt Művész Úr nem tartozik a rendszer kedvencei közé. Gondolom, ezt már a Művész Úr is észrevette. Magunk között valljuk be töredelmesen, hogy nem egészen új keletű ez a dolog, már a múlt rendszerben is rendszerellenesnek tetszett lenni.” „A kéziratok nem égnek”, mondotta Bulgakov orosz író és Mohammad Rasoulof iráni filmrendező. És a mai, 21. századi magasan fejlett világban nem égetnek, mert az egy irreverzibilis folyamat, és „szappanból embert mi sem tudunk főzni, de még csak zsidót sem”. Az író úrnak fel van kínálva a szabad elvonulás lehetősége, és még csak le sem lesz tartóztatva. Mélyen igaz, bár az örkényi hossz néhol tán jobb lenne, nem éreznők a túlbeszéltség hibáját. Ugyanakkor helyenként váteszi: Spiró már az Országos Széchényi Könyvtár nagytétényi, csepeli és békásmegyeri barakkjairól beszél, ahol rovásírásos formában rögzítenek rögzítendőket.

Persze a „magyarban van valami a mormotából”, a keleti Góg és Magóg fiaiból, Trianont sírva ünneplő, emlékező darabot visz színre, mert nem fél a széptől, a szenvedés, az elnyomatás ábrázolatától, Vidnyánszky rendezi és Koltay Gábor, Berkesi András és Wass Albert irományai nyomán, zeneileg Kálmán Imre, Dunajevszkij és Ákos andalít. Ezt tudtuk, és tudjuk.

Régóta gondolkodom azon, hogy vajon a NER-ben kamaszodó fiatalok ugyanúgy szocializálódnak-e, mint mi, akiknek a Kádár-rezsim adatott erre az életkorra? Az én egykori tizen-huszonéves köreimben a rendszer kiröhögése volt az alap, és valamennyien disszidálni akartunk. A hivatali és jognyelvi paródia az életvezetés alapja, a túlélés előfeltétele volt. „A szovjet csapatok kivonulása és a Szentlélek bevonulása közötti reciprok összefüggéssel keretes cikkünkben foglalkozunk.”

Mikor Spiró az EU-regény szabványrendszeréről ír, az olyan, mintha a Magyar Filmalap readereinek kiosztott sorvezetőt írná: „a regénynek cselekménnyel kell rendelkeznie, legyen eleje, közepe, vége. E hármasság közös elnevezése a »cselekményív« (action-bow). Ennek hiányában regényt az EU területén kiadni, terjeszteni és megírni tilos”, és hát persze az is egyértelmű, hogy történelmi regényben posztmodern eljárások nem alkalmazhatóak. Értsék meg emberek, Hunyadi János nem lehet homoszexuális, Árpád vezér kokainista, Könyves Kálmán sem lehet a Hős utcai herbál bolondja; mondjuk az beleférhet, hogy Petőfi Sándor transzszexuális nő, legalábbis a Barguzinban megtalált hiteles csontváza alapján, de erről még túl korai volna beszélni, meg kell várni vele az augusztus 20-át, ekkorra ígéri az új központikormányzati irodalmi erőközpont a hivatalos állásfoglalást, az Új Kenyér, a Rákosi-Szájer Alkotmány (korszerű nevén: Alaptörvény) és hát, természetesen, államalapító Szent István királyunk ünnepére.

Nagyon korszerű könyv, kérdés, mennyire lehet népszerű. Nem egy Bödőcs. Inkább azt mondom, hogy az Egyéni javaslat humoreszkjei karcsú könyv terjedelmű appendix Zsolt Béla zseniális 1936-os Ars Scribendijéhez (In Szép Szó. Szerk. József Attila, Ignotus Pál, Fejtő Ferenc), mely meg- és felmutatja hogyan lehet írni egy olyan világban, ahol nem szabad és nem lehet írni. Illetve lehet, míg le nem csap az emberre a Szputnyik TV valami dögösen előkészített kompromattal.

„Q: Találkozott Ön Burevesztnyikkel személyesen?
A: Tíz évvel születésem előtt meghalt.
Q: És nem találkoztak?
A: Még nem.
Q: Köszönöm az interjút.”

Spiró sajnos tud prófétikus lenni, az 1987-es Jönnek című verse megjelenésekor kiverte a villanyt a házban, pedig aztán tényleg csak 1-2 év kellett, hogy összeismerkedjünk ismét a dúltkeblű mélymagyarokkal. „Mindazon magyarországi illetőségű lakosok, akik nem tudják igazolni, hogy Mária Terézia uralkodásának kezdete (1740) előtt már bejöttek az országba, tartózkodási helyükről (kastély, ház, házrész, bér- vagy öröklakás, kunyhó, kalyiba, sufni, sátor vagy egyéb) kényszerlakhelyre szállíthatóak. (…) akik az egyik szülői ágról 1848. március 14. előtt már magyar területen laktak, a kitelepítést követően kérhetik közösségi szállón való ingyenes elhelyezésüket, ami reggelit, a pokrócot és a heti kétszeri zuhanyozást is magában foglalja.”

Spiró humoreszk-könyvének egy baja van. A sültrealizmus.

Spiró György: Egyéni javaslat. Humoreszkek. Magvető, Budapest, 2019.