dunszt.sk

kultmag

It’s a man’s world

Paul Claudel finoman szólva sem egy túljátszott szerző, terhelt, nehezen érthető nyelvezete alól komplikált kihámozni a lényeget. Bíró Bence azonban alapos dramaturgiai munkát végzett az Angyali üdvözleten, így nekünk már csak arra kell rájönnünk, mit is kezdjünk 2019-ben a Ráday utcában egy misztériumdrámával, már ha ez a műfaji meghatározás egyáltalán releváns esetünkben.

Mert nagy eséllyel nem az, annak ellenére, hogy az eredeti történet főbb pontjait megtartja az előadás, és nincs olyan magyar színésznő, akinek hamarabb elhinném, hogy szent, mint a főszereplő Violaine-t alakító Homonnai Katának. Szenteczki Zita rendezésében más elemek kapnak kiemelt hangsúlyt, sokkal inkább egy családdráma rajzolódik ki, érzékenyen reagálva annak gender aspektusaira. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdünk mindent az elejéről.

Már a befőtt is pofátlan. Lovas Dániel fogadja narrátorként a nézőket, és addig nem kezdi el az előadást, amíg lassan ki nem szürcsöli az utolsó csepp kompótlevet. Ez a kis epizód megadja az alaphangot, az előadás végéig nem lehet egész pontosan tudni, mikor vagyunk komolyan véve, és mikor kifigurázva, a rendezés folyamatosan idézőjelek közé rejti saját keretét. Aktívan jelenlevő nézőkre számít az előadás: nem kis teljesítmény, ha valaki nem veszti el a fonalat, és nem engedi át magát a primer szórakozásnak a szigorúan hideg fénnyel kísért (Berta Ninett, Major Mátyás), komikusan fájdalmas francia kiejtéssel énekelt, angolról lefordított (!) Sound of Silence, Wicked Game, Sweet Dreams, és az előadást tagoló egységeket fáradhatatlanul és kifejezetten elidegenítő módon bejelentő narrátormegjelenése között.

A szereposztás pontosan illeszkedik a társulatra, így egyes alakítások mellett az összjáték is komoly hangsúlyt kap, a színészek egymásnak adogatják fel a labdát. A rendezésben a női karakterek rendelkeznek határozott világképpel és akarattal: tragédiájuk éppen abban rejlik, hogy ezt a családban és a társadalomban elrendelt pozíciójuk alapján sose tudják megvalósítani magukat, hanem mindig alárendelődnek a hozzájuk képest egyértelműen pipogya, mégis hatalommal bíró férfiaknak. Kisszerű férfiak és belevaló, de mozgástér nélküli nők világa ez.

Ez a konfliktus legtisztábban a Pallagi Melitta által alakított Mara, a család fekete bárányának karakterében nyilvánul meg, aki megszólalásig hasonlít egy Arany ballada tragikus sorsú asszonyára. Embertelen erővel küzd a számára elérhetetlen, ám megérdemelt boldogságáért. Pallagi úgy mutatja be pontosan alakításában ezt a gyűlölettel teli, mégis végig szeretetéhes ellentmondásos lányt, hogy néha fel-fel villantja Mara sebezhetőségét. Alakításának csúcspontja a pillanat, amikor az előadás végén egyedüliként – ő siratja meg az általa megölt, örök riválisnak tartott testvérét, Violaine-t. Azonban még így sem sikerül közelebb jutnia az elismeréshez, nővére szentté magasztosul. A Nyakó Júlia alakításában az anya bár szenved az rendszertől – elég csak a fájdalmasan összeszoruló ajkát nézni, miközben férje újra és újra a fiú utódok hiányát rója fel neki – fenntartja a status quot, és jócskán előresegíti a Mara kisebbségi komplexusát.

Homonnai Kata Violaine-je az előadás legzavarbaejtőbb karaktere, ő őrzött meg legtöbbet a mű misztériumjellegéből. Gyakran néz és beszél ki, a közönség felé, szinte magyarázatképpen: összeköti a Claudel világát a miénkkel. Hitével teremt: megbocsát az őt megkívánó Pierre-nek, sőt átvállalja a büntetésként kapott lepráját, ami végül az ő kirekesztettségét okozza. Homonnai azonban nem csak egy szentet alakít, sőt: lányként sóvárog a megértő és hűséges szerelemre, majd amikor vőlegénye elhagyja leprája miatt, nőként sértett. Gravitációs teret képez, körülötte kering a többi karakter, vonzza őket valami hozzá: hogy ez a hitéből adódik-e, vagy emberi lényéből, mindenki döntse el maga. Az azonban biztos, hogy kiemelkedő egyénisége sem elég ahhoz, hogy aktívan érvényesülni tudjon a férfiak világában, halála után tisztelve imádott, de kétdimenziós szentkép marad, akinek legnagyobb megnyilvánulási formája az lesz, hogy egy szobrot terveznek róla mintázni. Violaine halála után csak a férfiak által megfogalmazott kocsmafilozófia marad a nők funkcióiról, és hogy egy sör mellett összefonódva kéjesen kesereghetnek saját fájdalmunkon. Mellettük Mara halkan sír.

Ebbe a narratívába illeszkedik a régi és az új családfő is, hasonlóságukat az azonos mellény csak hangsúlyosabbá teszi. A Spilák Lajos által alakított apa jeruzsálemi zarándoklata inkább tulajdonítható kapuzárási pániknak, mint vallási hevületnek, de a nagy út előtt persze még bekötteti feleségével a cipőfűzőjét. Sipos György Jacques-ja méltó örököse: agresszív, ostoba, de közben saját kispolgárságának, és Violaine felé érzett szerelmének foglya. Nagypál Gábor Pierre-je keretezi az előadást, egyben kilépést jelent a család zárt világából, a haldoklásában is megtagadott Violaine is ő viszi haza. Ennek ellenére könnyen illeszkedik a normákba, a templomépítő eleganciája és enyhe nagyvilágisága még azt is elfelejteti, hogy az ő kontrollálatlan vágyának büntetése a lepra.

Autonóm szerepet kap az előadásban a látvány, melyért Rumi Zsófi felelt. Didaktikus színszimbólumokkal dolgozik: a kék szín Violaine-t, és a szentségek képviseli, míg a vörös a vágyat és a leprát. Masszív, fényes felületen növekszik a lepra az előadás során, míg végül egy hatalmas bábban manifesztálódik, így szinte önálló szereplővé válik. Az elfújt gyertya motívuma is gyakran ismétlődik: kiindulva a Stúdió K honlapján található 13. századi németalföldi szárnyas oltártól, a plakáton át az előadás zárójelenetéig. Az elferdült székek pedig állandóan figyelmeztetnek, hogy valami nincsen rendben ebben a világban: egyszerre abszurd és kényelmetlen.

Szenteczki rendezése lendületes és társadalmilag releváns módon értelmezte újra Claudel művét. Ahogy a narrátor magyarázza az előadás elején, azt látjuk a színen, ahogy elképzeljük a középkort. És a képzeletünk végső soron rólunk, a jelenünkről árul el a legtöbbet.

PAUL CLAUDEL: ANGYALI ÜDVÖZLET
–Az égi és a földi szerelemről–

Violaine – Homonnai Katalin
Mara – Pallagi Melitta
Anne Vercors, az apa – Spilák Lajos
Elisabeth, az anya – Nyakó Júlia
Pierre de Craon, templomépítő – Nagypál Gábor
Jacques Hury – Sipos György
Fekete Ruhás Alak – Lovas Dániel

dramaturg – Bíró Bence
látvány – Rumi Zsófi
zene – Tarr Bernadett
fény – Major Mátyás, Berta Ninett
szcenika és kivitelezés – Sipos Katalin és Sisak Péter
asszisztens – Vajdai Veronika
rendező – Szenteczki Zita

Fotók: Doma Petra, Véner Orsolya