A bulvár és a köret

Évek óta kritika tárgya, hogy a POSZT a versenyelőadásokon kívül egyre kevésbé kínál egyéb programokat a nagyérdemű számára. Ami viszont megmaradt és remélhetőleg nem is fog eltűnni, az a Színházi Dramaturgok Céhe által szervezett Nyílt fórum, ahol pályakezdő drámaírók mutatkozhatnak be friss darabjaikkal, felolvasószínházi formában. Idén többek mellett Drubina Orsolya mutatkozott be A brémai című darabjával, amelynek főszereplői fedél nélküliek, akiket Drubina a néhol terjengős szöveg dacára kiváló karakterrajzolással ábrázolt, szereplőit ráadásul az állandó beszéd, a folyamatos önmegfogalmazás kényszere határozott meg, hiszen mi más lenne egy hajléktalan sajátja, mint a nyelv, amelynek segítségével életének vargabetűit ki tudja fejezni önazonossága megteremtéséhez.

Kemény Zsófi Tiszavirág és Bölömbika című darabja más tematika, párkapcsolati négyszög, valahol Budapesten játszódik, s egy taxiútból indul ki. Enyhén széttartó anyag, azonban kiütközött Kemény ragyogó dialógusíró képessége, a négy fiatal párkapcsolati történetét pedig Mészáros Blanka, Baki Dániel, Bakonyi Alexa és Szalay Bence játéka töltötte meg élettel. Ami a többi programot illeti: idén is voltak a közönségigényeket kielégítő beszélgetések a Színház téren Mohácsi Szilvia vezetésével, emellett több könyvbemutatót is tartottak, valamint emlékbeszélgetést szerveztek a tragikus váratlansággal elhunyt tavalyi POSZT-válogató, Térey János tiszteletére a Király utcai Cooltour Caféban. Mindezek mellett a Munkácsy-kiállításon színészek vállaltak tárlatvezetést, illetve az OFF-programba kifejezetten színvonalas előadások is bekerültek, amire azért is volt szükség, mivel a kecskemétiek Állami áruház című előadását homályos indokkal lemondták – a tavalyi Igenis, miniszterelnök úr! című előadás pécsi vendégjátékának letiltása után többen ismét cenzúrát sejtettek a háttérben. A történet pontos háttere persze sosem fog kiderülni, az idei POSZT-ot egyébként is áthatotta egy markáns kommunikációs óvatoskodás. A sajtóban azóta megjelent botrányok, így például az MSZT kilépése és annak kontextusa pedig tovább rontják a fesztivál eddig se pozitív renoméját. A magyar színházi élet mostani anomáliáiról gyaníthatóan ezért sem szerveztek szakmai beszélgetést, így finanszírozási kérdésekben sem a tao-ügy, esztétikai szempontból pedig az elmúlt években elharapódzott bulvárosodási trend megfelelő fórum nélkül kibeszéletlen marad. Jóllehet a Lévai Balázs vezette szakmai beszélgetések kitűnően strukturáltak, informatívak és lehetőséget biztosítanak arra, hogy alkotói és elemzői perspektívából is lehessen a versenyprogram-előadásokról párbeszédet folytatni. Ugyanakkor a szakmai hang egyre inkább elhalványul, s nincs mérce, sem viszonyítási pont, netán koherens színházelméleti kontextus, ami a mindenkori versenyprogram-válogatáskor támpontot jelentene. A teljes POSZT olyan, mintha a magyar színház légüres, elszigetelt térben létezne, mintha nem lennének hagyományai, s mintha körülötte zajló kortárs európai és világszínházi folyamatokra nem kellene reagálnia. (Az anyaországi részben tényleg nem tud az utóbbiról, a határon túli viszont igen, ami Magyarországról nézve vált ki több ízben értetlenséget.) 

Az idei POSZT-on egyébként egyetlen előadás sem volt, amire úgy ültem be, hogy nem tudom mi vár rám. Hiányzik az előzetes gyomorgörcs és az utólagos homlokcsapás. A kortárs magyar színház ugyanis nem kortárs: a Nemzeti Színházból a Caligula helytartója például a díszletét tekintve rendkívül invenciózus és Trill Zsolt játéka is kiemelkedő, az előadás összgesztusa mégis muzeális hatást kelt. Ahogy részben a Katonás Jeanne D’Arc is, amit főként Mészáros Blanka játéka avat kiemelkedő produkcióvá, mégis a Caligulához hasonlóan egy távoli kort alapul véve ábrázolja a kortárs Magyarország politikai és társadalmi visszáságait. Ha tartalmilag nézzük, egyedül Tasnádi István Kartonpapa című darabja volt valóban kortárs előadás az idei POSZT-on. A szóban forgó darab egy remekbe szabott családi dráma az autoriter apa halála utáni családi állapotokról. A fehérvári Vörösmarty Színház Hargitai Iván rendezte produkciója egy abszurd ötletre épül, a főszereplő Éva (Tóth Ildikó) ugyanis egy kivágott kartonbábuval helyettesíti nemrég elhunyt férjét, s ezzel tesz látogatást testvérének, Károlynak a családjánál. Kezdetben mindenki asszisztál a helyzethez, ám a feszültség egyre növekszik. Tasnádi darabja a családi abszurd és a szappanopera-klisék stílusát igyekszik vegyíteni, a cselekményt ugyanis az autoriter apa okozta traumák felszínre kerülése és tipikusnak ható, néhol bulvárkönnyed családi konfliktusok mozdítják előre. A karakterek ugyanis inkább típusok egy átlagos magyar középosztálybeli családból: ezt hangsúlyozzák a díszletet képező helyiségboxok is (díszlet: Magyarósi Éva), amelyek túldizájnolt instagram-stílusban közvetítik a mai polgári belső ízlésvilágát, s kitűnően érzékeltetik a családtagok egymástól elszigetelt életvitelét. Juci, az anya (Kiss Diána Magdolna) kijelölt helye a konyhában van, míg férjéé, Károlyé (Egyed Attila) a nappaliban, a Z generáció sztereotip jegyeivel ábrázolt Helgáé (Pálya Pompónia) pedig a szobájában. Ez a szigorú felosztással bíró rend kezd el repedezni a családi titkok feltörésével, amelyek főként Éva elhunyt férje és közös fiuk közti viszonyban érhetők tetten, Zsolti ugyanis évekig elszenvedője volt apja zsarnoki viselkedésének, aminek utóhatásait Kovács Tamás árnyalt és kifejező színészi játéka érzékelteti. Kovács pályakezdésének fontos állomása ez a szerep, hiszen végre nem üresfejű macsót, vagy izompacsirta szépfiút alakít, hanem képes megmutatni színészi eszköztárának sokszínűségét. Meglepően gyorsan simítja egybe a karakterben rejlő kettőségeket, így gesztus- és mimikajátékával a megalázottságból fakadó komplexusos kisfiút és a regresszív szerepből kitörni akaró agresszív férfit megkapó hitelességgel jeleníti meg. A darab pszichológiai mélyfúrásai azonban inkább szigetszerűek, s nem állnak össze szerves egésszé. A családon belüli erőszakon kívül a két család értékrend és életmódbeli különbségei is megjelennek, ám a rendezés inkább a fekete komédia felé elkanyarodva humorral fűszerezi meg a szituációk tragikusságát. Így az amerikai intim családi dráma kliséire emlékeztetve nem állunk meg néhány kínos titoknál, napvilágra kerül az is, hogy Zsolti elszerette nagybátyja feleségét, Jucit, ami részben kikövetkeztethető volt a nő és féje, Károly közti konfliktusokból. Radikális stílusváltással élve az előadás ekkor vált át egy őrjöngő, törvényen kívüli, delíriumos bacchanáliába. A rend csak a korábban darabokra szaggatott kartonpapa összefoltozásával áll helyre, jelezvén, hogy a szereplők egyike sem képes megszabadulni a traumák okozta mintáktól: a kartonpapa zsarnoksága egyben a biztonság zálogaként struktúrát ad életükhöz, ami nélkül nem tudnak létezni.  Zsolti ennek nyomán átveszi apja zsarnoki szerepét a családban, az asztalnál maga mellé ültetve a visszatért kartonpapát. 

A családi dráma műfajhagyománya egyébként más előadásokban is felbukkant meghatározó szervezőelemként, így a Katona József Színház Rozsdatemető 2.0-jának is fontos vezéreleme volt, amelynek Fejes Endre regényéből készült adaptációját szintén Tasnádi István készítette. Tasnádi ráadásul továbbírta történetet a Hábetler család elmúlt ötven évének történetével, így az előadás egy száz éves tabló keretében ábrázolja a szóban forgó család életét. Máté Gábor rendezése sűrítve mutatja fel a Katona klasszikussá nemesedett stílusát: minden benne van, ami a „katonás” játékmódnak tekintélyt parancsol. A formanyelv alapvetően a kisrealista stílustartományban marad, a minimalista díszlettel felszerelt színpadon pedig a színészek kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. Az előadás legfőbb erénye a színészi játékban rejlik, a frissen végzett Vizi Dávid (ifj. Hábetler Jánost alakítja, aki egyben az eseményeket narrálja) mellett Szirtes Ági (Pék Máriát játssza) és Bezerédi Zoltán (id. Hábetler) mesteri módon teremtik meg Fejes regényének atmoszféráját. Máté rendezése egyébként a családi kapcsolatok mintázatait faggatja, a Hábetler családon végigzakatoló történelem horrorepizódjai stilizált elrajzoltságban bukkannak fel, így a klasszikus színészi szerepformálás helyett a karakter önironikus eltávolítására is látunk példát. Máté ezzel némi önreflexív gesztust is igyekszik a játékba csempészni, érzékeltetve az ábrázoltak jelenbeli nézőpontfüggőségét és ebből fakadó esetlegességét. Mindez egy vonzó lebegést kölcsönöz az első felvonásnak, ugyanis nemcsak az események, a párbeszédek, hanem a gesztusértékű kapcsolati minták, viselkedésjegyek, illetve a családi atmoszféra szuggesztivitása látványosan kiemelik, hogy az ábrázolt múlthoz ezer szállal kötődünk a jelenben. A második felvonás nem ezzel a retorikával él: Tasnádi szövege sokkal sablonosabb a Fejes-textushoz képest, aminek következtében megszaporodnak a felkiáltójelek az első rész ábrázoló-leíró ecsetkezeléséhez képest. A kilencvenes évekbeli Gorenje-láz, a kilakoltatások, a 2006-os tévéostrom nem pusztán eseményként, hanem önmaga paródiájaként jelenik meg. A végrehajtói kilakoltatáskor felbukkanó, méltatlankodó néni karaktere (Fullajtár Andrea) a közhelyes médiasztereotípia jegyében fogant, a 2006-os ostrom kapcsán pedig a büféből túrórudit elemelő focihuligánok szintúgy sablonosnak hatnak. Tasnádi a másnapi szakmai beszélgetésen úgy fogalmazott, hogy mindezzel a rendszerváltás utáni történelem kisszerűségét szerette volna kifejezni, miszerint a jelenkori történéseink a nagy huszadik századi eseményekhez képest nem többek egyszerű pamfletnél. A hábetlerizmus esszenciája azonban mintha elhalványulna ezzel, történelemfilozófiai tézisnek pedig az ismétlődések logikája vajmi kevéssé hat eredetinek. Az előadás vége – amikor a hajlott korú ifjabb Hábetlerrel interjút készítenek az ’56-os szerepvállalásáról, majd legördül az ’56-os emlékév stílusára hajazó botrányplakát – zavarba ejtően tézisszerű, ugyanis ebből korántsem a valós történelem kiismerhetetlensége, vagy a történelem manipulálásának térségünkben oly népszerű konteója tűnik ki, hanem az is, hogy a belváros művészszínházában a nyolcadik kerületi nagybetűs másik mint a mostani politikai bajaink okozójaként jelenik meg. Akik a fizikai túlélésen túl továbbra sem foglalkoznak a körülöttük lévő problémákkal, apolitikusak, de isznak, zabálnak és szaporodnak. Az előadás végtére is Zentai Gyuri (Mészáros Béla) sommás véleményét fogalmazta újra más formában. 

A kivitelezés terén hasonlóan ambivalens érzéseket keltett a pesti színházi élet idei sikerelőadása, a Radnóti Színházban bemutatott 10 című Székely Csaba-ősbemutató is. A tízparancsolat köré szerveződő előadásban tíz különböző sors jelenik meg a színen: Székely eddigi munkásságához képest ezt a munkáját többen értékelték drámaírói tudásának próbaköveként, hiszen darabja modern sorstragédia műfaji keretei között próbál otthonra lelni. Sebestyén Aba rendezése kapcsán a másodszori megtekintést követően kiütköznek az irodalmi mű fogyatékosságai, az ábrázolt karakterek ugyanis (főként a második felvonásban) mélységüket vesztik, a sorsok összefonódásának fenségességét pedig a mű feláldozza a humor oltárán. Mindemellett erős előadásról van szó, amiben a Radnóti Színház ütőképes társulatának minden tagja kimagaslóan teljesít.

A bulvárjelleg kezdi ki a szabadkai Népszínház Mi történt Baby Jane-nel? című előadásának minden erényét: a vizuálisan lenyűgöző előadás egyfelől öncélúan nyomasztó hatást kelt, másfelől Galambos Péter rendezése nem tudott mit kezdeni a történet lélektani vetületével, ugyanis Jane és testvérének traumái vulgárpszichológiai kliséi mentén fejtődik fel, így az autoriter, rideg és agresszív apában, a testvérek között különbséget tevő szülői viselkedésben, és az ebből fakadó testvérféltékenységben fedezhetjük fel a főszereplő szenvedélybetegségének okát. Ólomsúlyú a két színésznő, Pesitz Mónika és Kalmár Zsuzsa játéka, ám karaktereik mögül hiányzik a filozófiai beágyazottság, amivel a rendezés maradt adós. 

A színpadképi vizualitás egyébként számos idei POSZT-előadás alapmotívuma volt: a váci-dunaújvárosi Ványa bácsi is leginkább képi fogalmazásmódjában volt különleges (kiütközött ugyanis, hogy a színészek és a rendező nem ugyanazt a színházi nyelvet beszélik), hasonlóan a fesztiválgyőztes Woyzeckhez. Az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett Nemzetis előadás kitűnő alkotás, bár a rendező stílusát ismerők számára kevés újjal kecsegtetett. Ifj. Vidnyánszky panellakásba helyezi Woyzeck történetét, aki brazil szappanoperákat bámulva igyekszik elmenekülni a sivár valóságtól egy olyan világba, ahol a testiség és a gyors vágykielégítés dominál. A televíziós műsorblokkok harsány jelenetei a színpadon fizikai valójukban törnek be a piciny térbe, ahol Woyzeck párjával és gyerekével vegetál. Nagy Márk alakítása a csendjeivel és puszta létezésével okoz emlékezetes színházi pillanatokat a médiaharsogással szemben. Ezek a csendek szakítják meg az előadást, és szakítják ki Woyzecket is a túlmediatizált világból. Disszonáns hatást kelt azonban, hogy a média folytonos betörése repetitívvé, a számtalan filmes utalás pedig az eredeti történetmagot elhomályosítva öncélúvá teszi a képi attraktivitást. 

A realitásba visszaevezve, jó lenne, ha a fullasztó attrakció egy jövőbeli POSZT-ról is elmondható lenne, már ami a programok minőségét és sokszínűségét illeti. Ám most olybá tűnik, hogy a teljes fesztivál jövőjét illetően is alapvető kérdések várnak megválaszolásra. 

A cikk első része ide kattintva olvasható.