dunszt.sk

kultmag

Akiről nem lehet eleget beszélni

Orbán Ottó a huszadik századi magyar költészet egyik legfontosabb alakja, munkássága szinte megkerülhetetlen. Életműve több fontosabb darabja az elmúlt időszakban a Magvető Kiadó gondozásában lát napvilágot. Az Orbán Ottó munkásságával tüzetesebben foglalkozó Nyerges Gábor Ádám írót, költőt, szerkesztőt Orbán utóéletéről, befogadásáról és egyéb érdekességekről kérdeztük.

Emlékszel, mikor, milyen körülmények között fedezted fel Orbán Ottó költészetét? Mivel vett le a lábadról?

Ami azt illeti, nagyon prózai apropója volt az első találkozásnak: a 2007-es emelt szintű irodalmi érettségi tételei közé került Orbán Ottó költészete, így, gimnazista fejjel az általam akkoriban még „öncélúan érthetetlennek”, „lilaködösnek” és „befogadhatatlannak” hitt kortárs lírától idegenkedve kellett találkoznom az írásaival. Tájékozatlanságom okán a legrosszabbra voltam felkészülve (mint akkori prekoncepcióim visszaidézéséből is látható), és amit tapasztaltam, letaglózott. Nemcsak azért, mert rá kellett jöjjek, hogy a kortárs irodalom (mint olyan) nem olyan, mint amilyennek ritkás olvasmányélményeim alapján képzeltem, ennél többről volt szó. Földhöz vágott az a virtuóz lezserség, ami a verseiből áradt. Orbán művei sosem izzadságszagúan veretesek, sosem érződik rajtuk, hogy valaki erőnek erejével meg akarna bennük hatni – mi több, árad belőlük a könnyedségnek, a magától értetődésnek valami csodálatos illúziója. Ahogy tragédia és poén, fanyarság és pátosz, irónia és erkölcsi szilárdság valamilyen végtelen bonyolultságú, finom szőttese kiváltja az emberből a katarzist (a nevetés és a sírhatnék, de a ráismerés, a tényleg, ez így van! katarzisát), számomra valami merőben új volt – és mindmáig az is maradt, teszem hozzá, végzős gimnazistakoromhoz képest valamicskét több ismerettel bírva a magyar líra terén.

Kis Norbert fotója

A személyisége szintén megfogott? Hallottál vagy olvastál róla olyan anekdotát, ami után egyértelmű volt, ő a te embered?

A személyes vonatkozásokról nehezebb beszélnem. Nekem ugyanis Orbán Ottó egyrészt ekkortól, egyoldalú irodalmi ismeretségünk kezdetétől fogva afféle mesterem, magamhoz nagyon közel érzett, atyai jóbarátom lett – a fejemben. Hogy másképp, mikor ismerkedni kezdtem a műveivel, már öt éve nem élt. Éppen emiatt végtelenül irigylem mindazokat, akik ismerhették ilyen értelemben vett kedvenc költőiket, s egyben folyton aggályosnak is érzem (magánbeszélgetésekben is), hogy ilyen személyes vonatkozásokról beszéljek, elvégre elképzelésem nem lehet, milyen ember lehetett a húsvér Orbán Ottó, nekem egy, a műveiből életre hívott, fikciós és virtuális Orbán Ottó a barátom. Aki azonban már életem számos nehéz korszakán átsegített. Mindig fordulhatok hozzá a bajban. Pláne, mert kevés személlyel érzek olyan nagyfokú lelki rokonságot, kevesekkel értek egyet olyan sok mindenben a világ dolgairól gondolkodva, mint azzal, ahogyan ő mereng, hosszan és terjengősen, ezer asszociáció mentén bóklászva, minden részletre kiterjedő körültekintéssel, tartózkodva az elhamarkodott ítéletektől versei mellett prózai írásaiban, de még az interjúiban is. Nem is tudom, van-e egy anekdotám tőle, illetve tudom: nincs. Felemlegethetném legnagyobb anekdotaslágereit, mint a számos változatban megírt „bomba ül a fürdőkádban” esetet, de számomra az orbánottóság nem igazán tud egyetlen jól felépített történetben esszenciálisan megmutatkozni. Minden történetében ott van ő, illetve az, ahogyan ő ő, de egyben és egészében érdemes elolvasni a gondolatmeneteit, hogy igazán megértsük az észjárását, világnézetét, ha szabad ennyi fennköltséggel élnem: nagyformátumúságát.

Hogy azért valami konkrétumot is kiemeljek, még ha nem is lesz különösebben anekdotikus: az elmúlt években, minél többet merengtem az emberi identitás (akár a sajátom) mibenlétéről, mind fontosabbá vált számomra Orbán elképzelése a „sugárzó, szilárd mag”-ról, mely esetében egy egészen különleges (és úgy érzem, rám is jellemző) identitásmodell megnevezésére szolgál. A személyiség ugyanis folyvást változásaiban ragadható meg igazán (ha nem így van, begyöpösödött rögeszmésekké válunk), mely tehát új ismeretek, tapasztalatok folyamán képes ilyenné-olyanná alakulni – ez persze nagyon fontos. Azonban az is benne van, hogy az identitás nem teljesen likvid vagy légnemű, nem üresen kitölthető, mint egy biankó csekk, mert a mélyén (jó esetben) vannak mégiscsak megmásíthatatlan rétegek, elvek, erkölcsi maximák, talán még a habitus egy része is. Napjainkban, úgy érzem, egyre kiélezettebbé válik a két identitásfelfogás végleteinek (nem túl párbeszédképes) leegyszerűsített vitája, világszerte, úgynevezett „konzervatívok” és „liberálisok” közt. Ez a felfogás, úgy érzem, a jelentéses és tartalmas különbségek elkendőzése nélkül tudná közelebb hozni, akár valamelyest össze is hangolni ezeket a szemléleteket.

A 2002-ben elhunyt költő mintha kevésbé lenne jelen, pedig egy ennyire jelentős életműnek kijárna a folyamatos figyelem. Milyen okok sorolhatók fel, amiért nincs Orbán-reneszánsz?

A kérdés nyilvánvalóan összetett. Már csak azért is, mivel én rendre Orbán műveinek maradandó (divatokon, trendeken felülemelkedő) jellege mellett érvelek. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon is markáns, jellegzetes ez a sokszínűségében, sokhangúságában is (fonák módon) nagyon egységes, konzekvensen építkező életmű. Karakteressége és jellegzetessége pedig kiszolgáltatja a mindenkori irodalmi, kanonizáló divatok és trendek váltakozásának. Hosszan tudnék erről beszélni (és hosszan, ennél jóval kifejtettebben és árnyaltabban meg is teszem készülő disszertációm egyik fejezetében), de lényegében, ha elfogadjuk a Telep-csoport kétezres évek eleji feltűnését és az ekörül lezajló kánonátrendeződést paradigmaváltásként (melynek kvázi „vesztesei” a játékot, humort és iróniát nem megvető, formai bravúrokkal előszeretettel élő költők), lényegében letapogathatóvá válik, minek a mentén nem tud Orbán Ottó költészete érdemei szerinti megbecsülésnek örvendeni jó tíz-tizenöt éve legalább. A ma divatos (és az irodalomtudósok, szemellenzősebb kritikusok által lelkesen – kvázi receptre – előírt/elvárt) trendek szinte mindegyike a minél szikárabb hangot, minimalistább megoldásokat, a személyes megszólalásnak pedig leginkább csak valami végletekig patetizált, magánmitologizáló hangváltozatát részesíti előnyben, ahogy az ironizálás ma kívánatos formája is merőben más, mint ami Orbán verseiben munkál. Mindez, persze, magát az életművet nem érinti, az ettől ugyanyolyan értékes és (állítom) kophatatlanul releváns marad, de azért valóban szomorú, bosszantó és kiábrándító végignézni, mennyire szigorú egyengondolkodás jellemzi (tisztelet a kivételnek) a mindenkori magyar irodalomértelmező fősodor hangadóit és fő kanonizátorait. Részben ez is motivál a munkám során, hogy mindezek dacára is születhessen olyan nagylélegzetű, átfogó értelmezés költői életművéről, ami egy ilyen súlyú és fontosságú költészetnek kijár.

Oláh Gergely Máté fotója

Orbán Ottó költészetét nagyon meghatározta a játék, az irónia, s látszólag a most induló szerzők döntő többsége nem szívesen él ezzel. Folytathatatlan költészet, nincs hova építkezni belőle?

Folytathatatlannak semmiképp nem nevezném, mi több, épp manapság, amikor ezek a megoldások már messze nem olyan elterjedtek, mint a nyolcvanas-kilencvenes években voltak, sokkal üdítőbben is hatnának. De persze alapvetően nem azon múlnak a költészet dolgai, hogy egy-egy eljárás, techné épp mennyire elhanyagolt vagy épp túljáratott, „megfáradt”. A játék és az irónia, különösen az, ahogyan ezekkel Orbán Ottó élt, bármilyen költői működésnek jót tudnak tenni. Butuska (hogy erősebb szót ne használjak) az a közkeletű felfogás, miszerint a játék kisszerűsíti, az irónia elkomolytalanítja a műveket, és ennek bizonyságául épp az Orbán-életmű szolgálhat remek példa gyanánt. Orbán iróniája világszemlélet, ami az egyoldalúság, a csőlátás ellen szavatol, valamint azért, hogy bárhonnan nézzen is az épp néző én, mindig képes legyen olyan tág (minél tágabb) perspektívát felvenni, amiből nézve már ő is látszik a képben, nem csupán idealizált, kívülálló ítész, míg játékossága segít (egyébként nagy arányban tragikus-rapszodikus hangoltságú) műveinek, még a legsötétebb témák, halál, elmúlás, betegség megéneklése esetén is, nem elnehezülni, nem a saját pátoszának levében tocsogni. Mindebből, úgy gondolom, kortárs költészetünk legtöbb alkotójának (jobbaknak-rosszabbaknak egyaránt) bőven volna mit tanulnia, ahogy a mesterségbeli tudás és az az iránti alázat, de az egyszerre sznobizmus- és megalkuvásmentes (noha ez a kifejezés manapság egyre inkább szitokszóként használatos) magaskultúrapártiság terén is.  

Nemrég a Magvető Kiadó két kötetben jelentette meg Orbán Ottó útirajzait és más prózai munkáit. Ezek a versekkel együtt is olvashatóak, érezhető-e némi átfedés, a költészetében visszaköszönő gondolkodásmód?

Mivel párhuzamosan kritikát is írok a kétkötetes kiadványról, előre kell bocsátanom, hogy például pont ezt a kérdést is majd ott igyekszem árnyaltabban részletezni. A válaszom az, hogy alapvetően a verses és prózai művek egymástól függetlenül is megállják a helyüket, de ettől még egyazon (szerzői) univerzumban léteznek és koncipiálódnak. Ennek az az oka, hogy Orbán Ottó (teljes) életművének egyik legjellemzőbb vonása, nagyszabású ambíciója az, hogy lényegében minden nyilvánosság elé szánt megnyilvánulásában ugyanaz az önazonos személyiségkonstrukció (ugyanaz az én) legyen a megszólaló. A versek gyakran térnek vissza-vissza prózában is többször kifejtett történetekre, tapasztalatokra, mozzanatokra, a prózák pedig (nemcsak a műhelyesszék) gyakran utalnak a versekre, néha szinte újra is mondva azokat. De nem kizárólag erről az oda-visszautalások által sűrűre szőtt hálózatról van szó Orbán esetében. Ami fontosabb, hogy világszemléletét, gondolkodásmódját, logikáját, hangvételeit tekintve is felfedezhető ugyanaz az identitás művei (de akár még nyilatkozatai, interjúi) mögött. Ezért is olyan fontos, szimbolikus beemelési gesztus gyanánt is, hogy az életműkiadás most ezekkel az írásokkal is kiegészült.

Doktori disszertációdban Orbán Ottó költészetével foglalkoztál, tudtommal tervbe van véve, hogy monográfiát írj róla. Jelenleg milyen fázisban tart a munka?

Igazándiból ez most még (és már több mint tíz éve) egy és ugyanaz a folyamat. Anno másodéves egyetemi hallgatóként találtam rá örök témámra, a néhai Tarján Tamás fojtotta belém a szót pár percnyi vizsgázás után, mikor feltette az akkor általam még túlontúl egyszerűnek is tűnő vizsgakérdést: született-e már monográfia Orbán Ottó költészetéről? Nem, vágtam rá egy izgatott stréber oktalanságával. Hát írd meg te, kiáltott fel, nekem meg (valahára) torkomra fagyott a szó. Aztán, felbátorodva (ki ne bátorodna fel egy ilyen tanári tanácstól) nekiálltam, előbb BA-s, majd mesterszakos, immáron pedig PhD-szinten dolgozni ezen a hiánypótlónak szánt munkán. Jelenleg épp újra felvenni készülök a fonalat pár hónap kihagyás után – nagyon sok megvan már belőle, de még nagyon sok munka hátra is van. Bízom benne, hogy mielőbb el tudok készülni vele, de kapkodni, összecsapni semmiképp sem akarom. A disszertáció és a monográfia újtai itt fognak (valamennyire) kettéválni, ha megvédtem a dolgozatom, nekiállhatok a monográfiaként publikálás előkészületeinek.

Oláh Gergely Máté fotója

Sikerült egészen új megközelítéseket találnod hozzá, amik a költészete egy-egy szakaszát értelmezik újra? Ért meglepetés?

Hogy új-e a megközelítésem, nem tudom megítélni. Ha szellemeskedni kívánnék, azt mondanám, az számít a munkám legnagyobb újdonságának, hogy egyáltalán megközelítem a teljes lírai életművet, erre eddig (ilyen kifejtettségi fokon és alapossággal) még senki sem vállalkozott. Meglepetések pedig mindmáig sokszor érnek – ez az olvasás és újraolvasás egyik legfőbb szépsége, mikor egy-egy (azt hinné az ember) már unásig ismert szöveg hirtelen új és új rétegeit tárja fel az értelmezőnek. De kisebb-nagyobb tárgyszerű meglepetések, eleddig (előlem) rejtve maradt összefüggések is elkerekítették párszor a szemem, megemelték az ilyenkor kiéhezett vérebhez hasonlatos, izgatott kutató vérnyomását. De a legnagyobb meglepetést mégiscsak a látszólag talán legbanálisabban belátható előfeltevésem újra és újra megtörténő beigazolódása okozza: nevezeten, hogy ez a rendkívül sokszínű és kezdetétől végéig elképesztően gazdag és változatos utat bejáró életmű, mikor egészében olvassuk, kötetről kötetre, fázisról fázisra milyen tudatos, programszerű egységességgel jött létre, mindenfajta belső megszakítottság, éles váltás nélkül, lényegében egyetlen nagy ívben végigolvashatóan. Ilyesmire nem is nagyon tudnék másik magyar példát hozni (hasonló életművek esetében is vannak azért lényeges eltérések jellegükben). Ez engem újra és újra, munkám más és más pontjaihoz érve is lenyűgöz, még az életmű szándékom szerint egyre alaposabb ismeretében is folyamatosan megdöbbent.

A 2016-ban megjelent Színpompás ostrom című Orbán Ottó-interjúkötetet szerkesztetted és jegyzetekkel láttad el. Hasonló feladat vár rád mostanában?

Én nem tudok ilyesmiről, de ha bármikor érkezik újabb hasonló felkérés, nemcsak megtisztelve, de a lelkes olvasó izgatott örömével vállalnám el.

Szépíróként könnyű volt kikerülni Orbán hatása alól, alkalmanként nem szivárog vissza egy-egy szövegedbe?

Piszok nehéz volt, több okból is. Egyrészt Orbán életműve (pont a fentebb már emlegetett relatív folytatlansága miatt) hatásként is igazán unikális, ettől nem függetlenül pedig elemi erővel bír – legalábbis nálam azzal bírt. Ebből nagyon sokat profitáltak a verseim, de számos hátrányom is származott belőle. Nem is feltétlenül az úgynevezett egyéni hangom kialakulásának lassulása (bár arról beszélnem is megérne egy misét), hanem az, hogy (ahogy részben ki is tértem már erre tavaly pont itt, a Dunszton, egy másik interjúban) a hatást teljesen emésztetlenül, egészében vettem át, mondhatnánk, mint kacsa a nokedlit. Ettől szivárgott be a költészetembe az első években sok-sok (az én verseimben akkor és úgy épp) falsnak ható szólam. Egyrészt tehát ezeket kellett lesmirgliznem, másrészt magamban pedig, afféle lelkigyakorlatként a végére kellett járnom, meddig tart az általam a szövegei által valamilyen értelemben megismerni vélt atyai jóbarátom, Orbán Ottó hangja, s honnantól kezdődik az általa ugyan befolyásolt, de nem belőle kicsírázott sajátom. A tavaly megjelent, Berendezkedés című kötetemmel érkeztem el talán abba az üdvös állapotba, amikor már tisztábban látok ezekben a kérdésekben. És talán épp ezért van, hogy Orbán művészete mindmáig elementáris erővel hat rám, pályakezdő süvölvénykorú verziómnál valamicskét okosabban manapság nyilván többet is értek meg, így többet is tanulok belőle, mégis, fonák módon sokkal kevésbé látszik/hallatszik a szövegeimen a hatása. Olyan ez kicsit, mintha autodidakta varrónőként egyetlen nagyon szép, egyedi szabású szoknyát tanultam volna meg kisebb-nagyobb variációkkal újra megvarrni, ahelyett, hogy úgy általában a szoknya (mint olyan) koncepcióját értettem volna meg belőle. Mostanra már talán ahhoz is kezdek konyítani egy kicsit – úgy azért könnyebb is sajátként egyedi és felismerhető darabokat létrehozni.