Hatalom és hierarchia a támogatáspolitikában

Az etnikai alapon kiosztott támogatások mögötti hatalmi-ideológiai rendszert elemzi Zakariás Ildikó 2018-ban megjelent, Jótékony nemzet. Szolidaritás és hatalom a kisebbségi magyarok segítésében című könyve. A kötet számos tanulsággal szolgál, különösen manapság, amikor a különböző pályázatok, alapok, magyarországi és szlovákiai támogatások rendszere sokat változott, a közbeszéd egy részét pedig le is kötik a változások és azok lehetséges hatásainak értelmezése.

A könyv leszámol a segítés/támogatás ártatlanságának mítoszával és megmutatja azokat a mögöttes szándékokat és ideológiákat, amelyek a támogatáspolitika hátterében dolgoznak. Zakariás hangsúlyozza, hogy bár a jó szándék egyszerűnek tűnő fogalom, azonban magában foglalja azt a gyakorlatot, amely során a segítő dönt arról, hogy mi a segítségre szoruló másik ember/csoport számára az előnyös – ez pedig már koránt sem magától értetődő. A jót tevés is, mint a legtöbb politikai mechanizmus, egy társadalmi konstrukció, amelynek tartalmát a benne részt vevők elképzelései, cselekvései és a társadalom többi szereplője határozza meg. A segítés konkrét formájának és tartalmának kialakítása egy hatalmi viszonyokkal átitatott térben zajlik, melynek működését a szerző a következőképpen foglalta össze:

„A rendelkezésre álló erőforrások nagyobb cselekvési szabadságot biztosítanak a segítőknek […]. Ennek az asszimetriának egyik jele, ha a cselekvést az előbbiek kezdeményezik és hajtják végre, függetlenül a segítettek szándékától vagy esetleg éppen annak ellenére. […] A hiány ráadásul megkettőződhet: a beavatkozás szükségessége könnyen elvitathatja a célzott egyének, csoportok önmagukért viselt felelősségét. Végezetül a jót cselekvés, a segítés gyakran elismerést vált ki, a segítettek részéről pedig elköteleződést, amely az utóbbiak számára kötöttség, a cselekvő számára pedig a későbbiekben felhasználható erőforrás.”

A könyv a jót cselekvés azon fajtáit vizsgálja, amelyekben az etnikai-kulturális nemzet ideológiája központi szerepet játszik. E ideológia elsősorban arra épít, hogy osztályozza az embereket: kijelöli azokat, akik nyelvük, történelmük és kultúrájuk kapcsán közösséget alkotnak, és elkülöníti azokat, akik nem felelnek meg az etnikai kritériumoknak. A kritériumrendszer a nemzetegyesítés narratívájára épít, amely az anyaországot és a kisebbségi közösségeket egyetlen homogén halmaz részeként képzeli el. Ez az elképzelés egyáltalán nem számol az 1920 óta létező kisebbségi társadalmak saját (tehát már az anyaországtól független) fejlődési útjával, ahogy György Péter írja a Trianon emlékezetpolitikáját elemző könyvében (Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető Kiadó, Budapest, 2013): az anyaország egyáltalán nem érdekelt a kisebbségek szociológiai alapú megismerésében, a velük való egyenrangú partnerség kialakításában; ehelyett célja a Trianon-trauma mitizálása és a szimbolikus jóvátétel. György továbbá felhívja a figyelmet, hogy a Fidesz 2010-es Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételt magába foglaló törvénye úgy ír a határon túli magyarokról, mint akik idegen országok alávetettjeiként élnek: „A Magyar Köztársaság Országgyűlése kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”. György értelmezése szerint az alávetettség fogalmának jelenbeni használata nem vesz tudomást az elmúlt száz évről, és arról az egyszerű tényről, hogy ez a fogalom már semmit nem jelent egy olyan egyén számára, aki az utódállamok valamelyikében született és nőtt fel. A múlt ilyenfajta önkényes használata és jelenné címkézése hasznos lehet egy nemzeti mítosz megalkotásához, kevésbé hasznos viszont egy tényleges megismerésen alapuló, mellérendelő kapcsolat kialakításához.

A kisebbségi társadalmak önálló fejlődésének figyelmen kívül hagyása azonban nem csak a támogatásokat biztosító anyaországra jellemző, hanem megjelenik a kisebbségi önismeret defektusaiban is. A csehszlovákiai, majd szlovákiai magyar közösséget a kezdetektől meghatározza a centrumnélküliség problémája, melynek történelmi, földrajzi és társadalmi okai egyértelműek, azonban hiába írták már le és mondták már el sokan, a megértésből fakadó belátás nagyon ritkán jelenik meg konkrét cselekedetekben. A szlovákiai magyar kisebbség az ország déli határa mentén, egy hosszú sávban helyezkedik el, melynek nincs természetes központja, és a két végpont között is hatalmas a távolság – egyszerű és közhelyszerű példa, hogy egy kassai és egy pozsonyi ember szinte semmit nem tud egymás valóságáról annak ellenére, hogy mostanra mindketten egy alig félmilliós közösség tagjai. A mai Szlovákiában élő magyarok Trianon előtt leginkább északi és déli irányú kapcsolatokat tartottak fenn, centrumként pedig elsősorban Budapestre tekintettek. Nagyon tanulságos Szeghy-Gayer Veronika Felvidékből Szlovenszkó. Magyar értelmiségi útkeresések Eperjesen és Kassán a két világháború között (Kalligram, Pozsony, 2016) című könyve, melyből világosan látszik, hogy rögtön 1920 után a csehszlovákiai magyar nyelvű értelmiség egyik alapvető kérdése az volt, hogy hogyan szervezzen közösséget olyan emberekből, amelyek korábban nem alkottak közösséget, mindezt ráadásul egy alkalmas centrum hiányával tetőzve.

A manapság sokat hivatkozott egységes felvidéki identitás tehát nem létezett, erről pedig a húszas években még lehetett őszintén és nyilvánosan beszélni.

A problémát jórészt a kisebbségi irodalmon keresztül próbálták oldani, ami magyarázatot adhat a szlovákiai magyar irodalom folyamatos legitimációs válságára is. Mivel a közösség határainak definiálására alkalmazható irodalmi hagyomány nem volt adott, és létrehozni sem sikerült, ezért a kisebbség önreprezentációjának folyamatos konfliktusa idővel a szlovákiai magyar irodalom saját konfliktusa lett – lásd: Németh Zoltán A bevégezhetetlen feladat. Bevezetés a „szlovákiai magyar” irodalom olvasásába (Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2005) című könyvét.

A centrumnélküliség kortárs gyakorlatban még mindig a központi, illetve központilag szabályozott intézmények hiányát jelenti. A szlovákiai magyar intézményrendszer történetében egyetlen szervezet van, amelynek sikerült áthidalni ezt a szakadékot, de ahhoz is párthatározatra volt szükség. 1949-ben, a magyarok kevésbé agresszív asszimilálásának céljával jött létre a Csemadok, amely aztán számos alulról szerveződő kezdeményezést is meg tudott és a mai napig meg tud valósítani, azonban pusztán civil szándékból sosem nőtt volna ekkorára, és soha nem fedte volna le Dél-Szlovákia összes magyarok által (is) lakott települését. Az intézmény zárványszerű és központosított működése bár kitartani látszik, mégsem váltja be a közösség kezdetektől élő vágyát: egy homogén közösség képét, ideális történelmi mítoszát. Ami furcsa, hogy egy mostanra százéves dilemmáról van szó, melyben az érvek és ellenérvek is alig változnak. A földrajzi távolságok és a regionális különbségek azonban újabb száz év múlva sem fognak eltűnni, az annyira vágyott homogén szlovákiai magyar identitás pedig továbbra is csak vízió marad (aminek megalkotására és reprezentálása most mégis oly szívesen adnak pénz). Miközben a sokszínűség és a központnélküliség akár előny is lehetne, és talán levenné a súlyt azoknak az embereknek a válláról, akik akár teljes munkásságukat teszik fel egy olyan típusú identitáskép megalkotására, amelynek számos történelmi-földrajzi tény ellentmond.

A sokszínűség előnyként való felismerését és a hibrid identitások elismerését, a szlovákiai magyar valóság tényleges, társadalomtudományi alapú megismerésének az ügyét nem segíti, sőt jelentősen hátráltatja egy olyan támogatás- és kultúrpolitika, amely az egységes és közös vérből eredeztethető identitást sulykolja – kizárólag azért, mert saját nemzeti utópiájához elsősorban erre a kisebbségképre van szüksége. Támogatás és hatalom ezen a ponton csúszik össze, gondoljunk például a 2017-ben alapított, Martoson működő Esterházy Akadémiára, amely a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával működik. Egy nem akkreditált oktatási központról van szó, amelynek honlapján egyelőre sem az oktatók listája, sem az oktatási curriculum nem szerepel. Helyette egy szentimentális elképzelés olvasható egy olyan elitképzésről, amely után a hallgatók részt vehetnek majd „szülőföldjük felemelkedésében”. Tényleges szakmai információk híján az intézmény egyelőre azt a hatást kelti, mintha ideológiai színezetű történelemoktatást folytatna, melynek célja egy olyan identitás kialakítása, melyet az egyének egyébként nem kapnak meg saját közegükből – ezt a megszerzett habitust aztán a politikában és a médiában kamatoztathatják.

De ugyanígy a támogatáspolitika hatalmi vonzatáról szól a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának (SZMÍT) ügye, amikor is a társaság elnöke a tagsággal való egyeztetés nélkül aláírt egy megállapodást a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeummal. Az egyezség első ránézésre problémamentes helyzetnek, a Szlovákiában élő magyar nyelven dolgozó írók szempontjából a régóta áhított magyarországi kanonizáció első lépésének tűnhet. A teljes kép azonban a következő: a szerződéskötés nem tisztán szakmai keretek között zajlott, hanem egy nyilvánosságtól elzárt, de világos politikai erőtérben, hiszen a széphalmi Magyar Nyelv Múzeumában megtartott találkozón Orbán Viktor személyesen is részt vett. Nehéz elképzelni, hogy a tekintély jelenlétében bármifajta ellenvetésnek vagy vitának helye lehetett. Továbbá a Petőfi Irodalmi Múzeum a közelmúltban esett át egy igazgatóváltáson, és egyelőre nem világos, hogy a felvázolt módosítási tervek hogyan fognak kinézni a gyakorlatban. Annyi biztos, hogy a „Petőfi Irodalmi Ügynökség” és a létrehozandó „centrális irodalmi erőtér”, illetve az eddig tapasztalható módszertan egyelőre nem túl biztató. Hogy a SZMÍT elnöke a tagsággal való egyeztetés nélkül aláírt egy homályos, minden konkrétumot mellőző szerződést a kisebbségi és magyarországi irodalmi mező szorosabb együttműködéséről, szintén nem a legkecsegtetőbb forgatókönyv.

A SZMÍT diszfunkcionális működését jól bemutatta Szalay Zoltán cikke – ebben kiemelte, hogy Száz Pál Talamon Alfonz-díjáról egyetlen magyarországi médium sem közölt hírt annak ellenére, hogy a díjat kiváltó könyv (Fűje sarkad mezőknek, Kalligram, Dunaszerdahely, 2017) az ottani irodalmi közeget is foglalkoztatta, illetve 2019-ben Artisjus-díjat is kapott. Szalay szerint mindössze arra lett volna szükség, hogy a SZMÍT kiküldjön egy sajtóanyagot, de ezt is elmulasztotta. Ezek után különösen problémásnak tűnik egy olyan szerződés aláírása, amely az anyaországgal való szorosabb együttműködést szorgalmazza – jelentsen ez bármit is. Az ügy szépen rímel arra, amit Zakariás Ildikó leírt a segítés hatalmi hierarchiájáról: ahelyett, hogy a segítségre szoruló önmagáért vállalna felelősséget, egy külső szereplő, a segítő fogja meghatározni a támogatás tárgyát, minőségét és mennyiségét. A pozitívnak ható gesztus elfedi a hierarchiát és a vele járó veszélyeket, amelyek különösen károsak lehetnek az irodalmon belül, amelynek mégiscsak a szabadságról, a szabad gondolkodásról és beszédről kellene szólnia.

Zakariás Ildikó: Jótékony nemzet. Szolidaritás és hatalom a kisebbségi magyarok segítésében. Kalligram, Budapest, 2018

Illusztráció: Gocoň László grafikája