Filozófusi élet és halál

Heller Ágnes halála sokunkat megrendített. Olyasmi tűnt el vele, amit Jürgen Habermas éppen vele összefüggésben úgy fogalmazott meg, hogy a régi iskola filozófusa volt. És most a „régi iskola” kifejezés mögött ne valami idejétmúltat, avíttat és megmosolyogni valót értsünk. Hanem azt, hogy a bölcselet nem húzódik vissza saját falai mögé, hanem nyitott marad az egyén és a társadalom legégetőbb problémái iránt. Nem távolítja el magától azokat, hanem válaszokat fogalmaz meg a filozófiatörténet két és fél ezer éves hagyományaira támaszkodva. Visszatérve a gyökerekhez, amikor még a bölcselkedés nem elvont spekulációt jelentett a metafizika rejtett összefüggésiről, hanem az emberi létezés mindennapi, etikai dilemmáit ragadta meg. És a válaszlehetőségeket mindig közérthetően tárja elénk, laikusok elé, akik ugyan nem tudatosítjuk, de megéljük azt, hogy ha van valaki, aki rávezet bennünket a gondolkodás útjára, akkor gyermeki örömmel követjük őt ezen a csapáson, és magunk is – még ha csak rövid időre is – filozófusokká válunk.

Nos, itt álljunk meg egy pillanatra! Mire jó az, ha valaki filozófus? Hiszen a filozófiai tudásból – a milétoszi Thalészt leszámítva – senki sem gazdagodott meg. Sőt, azok a gondolkodók, akik – mint például a példaadó Szókratész vagy Spinoza, vagy akár Kálvin ellenfele, Szervét Mihály – a filozófiai meggyőződésüket a hatalommal szemben is felvállalták, a köznapi gondolkodás mércéit használva vereséget szenvedtek, és az életüket tették fel a gondolat védelmében. Hiszen a filozófus élete nem más, mint a gondolataival, témáival való egyezés. Ott, azon a területen nincs lehetőség a kiegyezésre, a kompromisszumra.

A filozófus csak saját életvitelével tudja legitimálni gondolatai súlyát és funkcióját. Ha egy gondolkodó nem hiteles személyiség, akkor minden állítása agyaglábakon áll.

A hitelesség pedig azon alapul, hogy minden esetben következetesek maradunk. A tegnap elhangzott állítást ma is felvállaljuk, és kiállunk mellette. Ha pedig rájöttünk, hogy a múltban tévedtünk, akkor ezt a tévedést bevalljuk, de nem tagadjuk meg tegnapi önmagunkat. Ha ugyanis nincs kontinuitás az egyén cselekedeteiben, akkor az erkölcsiség is elsorvad. Itt – és csakis itt – találkozik logika és etika, mégpedig abban a tételben, hogy A egyenlő A-val, és A nem egyenlő B-vel.

Heller Ágnest ilyen hiteles személyiségnek ismertük mi, akik műveit olvastuk, beszélgettünk, vitatkoztunk vele, és akiket ő különböző módon és intenzitással, de barátaivá fogadott. A barátságot is abban az értelemben véve, ahogyan az megjelenik azokban a hivatkozásokban, amelyekben Ági (elnézést a familiáris kifejezésért, de így hívtuk őt) egyik legkedvesebb bölcselőjére, Arisztotelészre utalt. És nem véletlen, hogy ezekután az ő alaptémái szinte egész élete folyamán a szabadság, a választási lehetőségek, a véletlenszerűség, de főként a tisztességes élet dilemmái körül forogtak. Persze, értelmezéseiben voltak eltolódások hosszú alkotói élete során. Hiszen nem mindegy, hogy a szabadság fogalmát egy olyan történetfilozófián belül helyezem el, amelyik számít az ember emancipatorikus felemelkedésével, vagyis feltételez valamiféle haladást a történelemben, vagy pedig, feladva a „Nagy Elbeszélés” retorikáját, el kell fogadnom azt a tényt, hogy a szabadság nem az az eszme, amelyért a mindennapokban bármikor kiállunk. Hiszen közelebb állnak hozzánk a köznapok problémái, és ha a közvetlen szükségleteinket kielégítve látjuk, akkor a fecsegő filozófusok felesleges provokációjának tartjuk a szabadságra való hivatkozást. De még ebben az esetben is marad némi lehetőség a filozófus előtt. Felháborodhat az emberiség nevében, és felháborodásának hangot is ad minden olyan hatalommal szemben, amelyik az emberek ösztönvilágára és köznapi gondolkodására támaszkodva söpri el a szabadságnak a látszatát is. Amiért Habermas a „régi iskola” filozófusának nevezte Heller Ágnest, az abból fakad, hogy Heller gyakran háborodott fel, de felháborodásának is mindig megadta azt a formát, ami egyedül méltó a filozófushoz: érvelt.

A gondolkodó és érvelő ember eltávozása mellett ez a nagy veszteségünk: már nincs az a biztos pont, amelyben megkapaszkodhatunk. Hiszen nemcsak érvei voltak azok, amelyek mindenkihez szóltak, hanem óriási nemzetközi elismertsége is tiszteletet parancsolt iránta.

Nem véletlen, hogy a NER rendszere éppen ezt félte benne, és próbálta ellehetetleníteni minden módon, hiszen Heller Ágnesnek az volt meg, amit Orbán Viktorék sosem fognak elérni: a tisztesség, az elismertség és a tisztelet.

Heller Ágnes talán megsejthetett valamit a primitivizálódó köznapi gondolkodás elsöprő erejéről, amikor a múlt század hatvanas éveiben megírta A mindennapi élet című könyvét, amelynek bizonyos részei egyetemi hallgatóként nagy hatást tettek rám. Persze, ott még feltételezte, hogy a köznapi ember bizonyos feltételek teljesítése nyomán megvalósíthatja az ember nembeliségéből fakadó tulajdonságait, és ezzel a szabadságnak is egy magasabb szintjét érheti el. A Lukács Györgytől és Heideggertől (Dasein) eredeztethető gondolat akkor párhuzamban állt az európai baloldal és általában a hatvanas évek értékrendszerével, és hozzájárult ahhoz is, amit ott és akkor a „marxizmus reneszánszának” neveztek. Heller Ágnes a hetvenes évek hírhedt „filozófus pere”, majd pedig emigrációja után leszámolt ezzel az illúzióval, de azzal nem, hogy az eredeti gondolat ethoszát is feladja. Ez is az, ami őt a „régi iskola” személyiségévé avatta. Tehát az, hogy bár elfogadjuk az egymás mellett vagy időben egymás után létező filozófiák meglétét és autonómiáját, azaz elfogadjuk azt is, hogy minden tételünk és állításunk vitatható egy másik szempontból, nem adjuk fel azt a lehetőséget, hogy felismert, érvekkel alátámasztott nézetünket közöljük másokkal. És kiálljunk e nézet mellett. Csakis akkor vagyunk önmagunk. A „nembeliségtől” az autonóm és szuverén egyéniségig vezet az út. Elolvasva az antik tragédiákat és a világirodalom legjelentősebb műveit (most ne térjünk ki a kanonizáció problémájára!) ugyanide jutunk el. Heller Ágnes, miután megírta etikáról, filozófiai antropológiáról és esztétikáról szóló alapműveit, élete utolsó éveiben szintén ide kanyarodott vissza. Ószövetségi történetek elemzése és rendkívül gazdag olvasónaplói is arra utalnak, hogy újra felfedezte filozófia és irodalom elszakíthatatlan kapcsolatát. Főként, ha nem metafizikai, hanem etikai kérdéseket helyezünk előtérbe. Irodalommal foglalkozók számára nem titok, hogy – persze, sarkítva a kérdést – az irodalomnak két alaptémája van: a halál és a szerelem. A többi pedig ennek a variációsorozata. A filozófia pedig hozzáteszi, hogy mind a halál, mind a szerelem emberi egzisztenciálé. Vagyis az emberi létezésnek az a kiterjedése, amely nélkül az ember nem érheti el önmagát. A szerelem sajátságos ambivalenciája az, hogy bármennyire az az érzésünk, a Másik megnyílik számunkra, és feloldódunk a Másikban, a szerelem időcsapdája visszaterel bennünket önmagunkhoz. A középkori irodalom rengeteg példáját adja annak, hogy a halálban, a halál pillanatában egyedül maradunk. Az antik tragédiák kórusai pedig azt sulykolják belénk, hogy csak az utolsó pillanatban dől el, boldogok voltunk-e.

Mi most Heller Ágnes halála nyomán kell, hogy megfogalmazzuk ennek a dilemmának a változatát. Azt tudjuk, hogy filozófusként élt. Filozófusként is halt meg? Ha elfogadjuk azt a vallomását, amelyet az utóbbi időben gyakran kifejtett, hogy élete legnagyobb fordulatai véletlenekhez köthetők, és hogy a véletlenekkel összekapcsolható döntései, választásai révén vált önmagává, akkor – némi pátosszal – állíthatjuk azt, hogy a halála is filozófusi volt. Nem ő az egyedüli a filozófia történetében, aki úgy távozott az élők sorából, hogy egyesült az általa isteninek vélt elemmel. De abban alighanem egyedüli, hogy ez véletlen volt. De ez a véletlen – váratlanságával – a platóni hirtelennel olvadt össze. A hirtelen pedig – Platón a tanú rá – kívül van az időfolyamon. Ági kilépett az időből. Radnóti Sándor ezt így fogalmazta meg: „Kiúszott az életből.” Én hozzátenném: Átúszott a halhatatlanságba.