És akkor rájöttünk, hogy punkzenét játszunk

A Kelemen Kristóf írta-rendezte Megfigyelők  három kategóriában is esélyes a Színikritikusok Díját illetően, az idei Thealteren kívül pedig 2020-ra meghívást kapott Prágába és Düsseldorfba is. A 2017-ben bemutatott Garázsbandát ugyancsak láthatja az idei fesztiválközönség, a koncertszínházi-előadás ugyanis az Ördögkatlan programjában szerepel. A két előadásról, a színházfesztiváli meghívásokról, a függetlenséggel járó szabadságról és nehézségekről Jankovics Péterrel beszélgettünk.

Ha nem színész lennél, akkor mivel foglalkoznál?

Vendéglátóipari középiskolába jártam, ugyanis szakács akartam lenni. Elsős voltam, amikor találkoztam pár olyan emberrel, akik felkeltették érdeklődésemet a színház iránt. Onnantól fogva nem volt kérdés, melyiket választom. Ugyanakkor végigjártam a sulit, így szakács és felszolgáló szakmám is van. Az egyik főiskolai (ma Színház- és Filmművészeti Egyetem – a szerk.) felvételin Ascher Tamás sajnálatát fejezte ki, miszerint, ha felvesznek, az ország szegényebb lesz egy jó szakáccsal. Sokáig nem vettek fel, de nem hagytam magam, mert én mindenképpen gazdagítani szerettem volna hazánkat egy jó színésszel. 

Szerinted mi az, ami a témán kívül ennyire népszerűvé teszi a Megfigyelők című előadást?

Szerencsés együttállásoknak köszönhetően jött létre az előadás. Azt kérdezted, hogy a témán túl mi még az előadás erőssége, de szerintem maga a téma, hiszen nálunk az ügynökkérdés még mindig feldolgozatlan. Még mindig nem vagy nehezen beszélünk erről az időszakról. Ez a feldolgozatlanság, illetve az ezzel való foglalkozás lehetősége az, ami érdekelheti az embereket. Olyan generáció került elő, amelyiket ezekben a székekben még nem láttam. Többször előfordult, hogy hangosan véleményezték a látottakat. És ne feledkezzünk meg Kristóf alapos kutatásairól, a kibányászott anyagmennyiségről, amelyből egy komplett, egészen egyedi szövegkönyv született. Ezen kívül Schnábel Zita csodálatos díszlete és jelmezei szintén jól tükrözik a kort, így a nézők abszolút abba az időszakba csöppennek, amikor ezek az események, a megfigyelések és lehallgatások történtek. 

Közösen is kutattatok a témát illetően, vagy készen kaptátok kézhez Kristóf szövegét?

A jeleneteken közösen dolgoztunk, de a fő szálat, a történet csapásirányát és a karakterek sorsát mind Kristóf találta ki.

A figurák jellegét is a rendező határozta meg?

Szerencsére Kristóf nagyon is számított a mi ötleteinkre. Megvolt a keret és a szöveg, de azon belül saját igényünk szerint is alakíthattuk a figurákat. Mindannyian alaposan körbejártuk a korszakot, volt miből építkezni.

Korábban dolgoztál már Kristóffal?

Kristóffal sem és az előadás többi szereplőjével sem ezelőtt. Izgalmas találkozás volt minden szempontból. Remélem, lesz folytatása is.

Mit gondolsz, szüksége van általában egy előadásnak a „fesztiválozásra”? Mit adhat a ti, de igazából bármilyen előadás számára egy színházfesztiváli meghívás?

Mindenképpen jó, ha megmozdul az előadás. Ha kilép a saját keretei közül és új térbe, új közönség elé kerül. Az új tér új izgalmakat jelent, és a fesztiválnak köszönhetően olyan nézőkhöz is eljut az előadás, akik adott esetben nem tudják Budapesten megnézni. A siker persze mindig kérdés, ahogy az is, hogy az adott társulat vagy a koncepció mennyire rugalmas. Mennyire ragaszkodik elemekhez, és mennyiben kompromisszumkész. Persze, az sem utolsó, mennyire lehetetlen térbe kell az előadást áthelyezni. Ha tehetném, én minden előadást megmozgatnék azért, hogy ne csak az új közönséget, hanem az alkotókat is új élmények, új impulzusok érjék. Nagy híve vagyok annak, hogy egy előadáson folyamatosan dolgozzunk, és a munka ne álljon meg a bemutatóval, hanem pont, hogy onnantól kezdjen el épülni. Független előadások esetében, amelyek kisebb díszlettel dolgoznak, egyszerűbb az áthelyezés, de kőszínházi előadásoknál is előfordult már, hogy egy díszletelemet egyszerűen ki kellett hagyni a szállításból, mert az ottani helyszín színpadára nem fért be.

2015-ben bomlott fel a Szputnyik Hajózási Társaság, azóta szabadúszóként dolgozol. Azért sem akartál akkor és most egy adott társulathoz, kőszínházhoz szerződni, mert azt a formát kisebb mozgástérnek láttad vagy látod?

Nem áll távol az igazságtól az, amit mondasz. A Szputnyik megszűnése után mindenki félt a jövőtől. Hogyan lesz tovább? Nekem közvetlenül a társulat felbomlása után adódott egy lehetőségem: Polgár Csaba rendezésében a Hét szamuráj című előadásban játszottam az Örkény Színházban. Ez egyszeri meghívás volt, a társulatba nem tudtam bekerülni. Azután lettek további munkáim, kicsit lecsillapodtak a kedélyek. Úgy éreztem, hogy ez a szabadabb lét sokkal inkább való nekem. Szerencsére, az elmúlt négy évben mindig volt mit csinálnom. Nehéz kérdés ez, persze, hiszen egy társulat adhat egyfajta egzisztenciális biztonságot, én mégis vágyom erre a szabadságra. Nagyon nehéz, még akkor is, ha van mit csinálni, hiszen a független szféra őrületes anyagi problémákkal küzd.

Főleg most.

Igen, főleg most a jelenlegi kultúrönkénynek köszönhetően. És ez most már kezd nagyon fárasztó lenni.

Elgondolkozol azon, hogy esetleg csatlakozol valamelyik társulathoz és/vagy színházhoz?

Rengeteg tervem van állandó alkotótársaimmal, amik egyelőre várnak a megvalósításra. A DEKK, a Dumaszínház színházi tagozata is a TAO mizéria áldozata lett. Gondolkodunk egy hasonlóan működő társulaton, de egyelőre természetesen semmilyen feltétel nem adott. Addig is, ha megkeresnének, igen, elgondolkoznék az ajánlaton.

Kanyarodjunk egy másik művészeti ágra! Hogyan lépett a zene az életedbe? Ha jól tudom, gyerekkorodban csellóztál is.

Így igaz. Amióta egyedül fel tudtam tenni egy lemezt a lemezjátszóra, azóta a zenehallgatás a mindennapjaim részévé vált. Ezután elkezdtem néptáncolni, ez is szoros összefüggésben van a zeneszeretetemmel. Majd csellózni tanultam a zeneiskolában, emellett a bátyám gitározni tanult. Itt léptek be a hangszerek. Másfél-két év múlva aztán felhagytam a csellózással, mert időpazarlásnak tűnt számomra a gyakorlás. Gyerekként rettentő türelmetlen voltam – most is az vagyok. Igazából már akkor is a szabadságra vágytam, inkább együtt akartam focizni a többiekkel, mintsem hogy a kotta előtt a hangjegyeket bogarásszam. Most már ennek pont a fordítottja van, ma már szívesebben vesznék el a csellózás rejtelmeiben. 

Otthon nem erőltették, hogy folytasd tovább a csellót?

Szerencsére mindig megválaszthattam azt, mivel szeretnék foglalkozni, nem vertek ostorral otthon sem. Később önszántamból megtanultam a bátyám gitárján játszani a Muszty-Dobay kazetta segítségével. Beatles-számokat gyakoroltam és az első pár akkord elsajátítása után feltartóztathatatlanul ömlöttek belőlem a reménytelenül szerelmes dalok. Aztán a suliban egy srác megkérdezte, látva, hogy a székeken dobolok, hogy miért nem megyünk le együtt a pincéjükbe zenélni. Mondtam, miért ne? Így derült ki, hogy a dobolás is érdekel. Az első dobom egy kibelezett hangfal volt, a dobverőim pedig hosszú ceruzák, a végükön szigetelőszalaggal. Minden dalra ugyanazt a ritmust játszottam. Aztán egyre többen csatlakoztak hozzánk, én pedig megtanultam még pár groove-ot.

Tehát zeneiskolai kötelezettségből nem csellózol, de ha önszántadból gitározhatsz vagy dobolhatsz, abba beleadsz apait-anyait.

Így vagyok ezzel az élet minden területén.

A Bonsai Boy-t ezek szerint megelőzték már korábbi együttesek?

A korábban említett, általános iskolai fiúbanda úgy verődött össze véletlenül, hogy mindannyiunkat Péternek hívtak. Így lett a nevünk Kőszikla. Majd a középiskolában alakult meg a Híradó. Ezt a nevet az öcsém adta a zenekarnak, ugyanis nagyon sok névötletünk volt, de nem tudtunk közösen dönteni. Megkérdeztem az akkor 5-6 éves öcsémet, és mivel szerintem éppen a híradó ment a tévében, rávágta: legyen híradó. Ezt mindenki elfogadta. Fogalmunk sem volt, milyen zenét játszunk, nem is volt lényeges. Azt gondoltam, attól leszek jó dobos, ha minél gyorsabban játszom. Egyszer egy kocsmában zenéltünk, körénk gyűltek a punkok és nagyon tetszett nekik, amit hallottak. És akkor rájöttünk, hogy ezek szerint punkzenét játszunk.

Felmerült benned valaha, hogy komolyabban foglalkozz a zenével?

A főiskola alatt szinte teljesen kimaradt a zene. Báb-Suvápp nevű, bábosokból álló formációnkkal volt pár koncertünk, feldolgozásokat játszottunk. A Szputnyiknál lettek újra ilyen ambícióim, ott ugyanis szinte minden előadásban élő zenét használtunk. Itt már bonyolultabb témákra volt szükség, ezért én is jobban treníroztam magam. Ekkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a gitárral, és ekkor tanultam meg tulajdonképpen basszusgitározni. Vettem egy ukulelét is, aminek a rabja lettem. A társulatban sokat tudtam fejlődni zeneileg. Ezután jött a Garázsbanda című előadás, pontosabban a Bonsai Boy.

Hogyan verődtetek össze pont ti hárman?

Vinnai Andrással és Szabó Zoltánnal – akikkel amúgy is sokat lógunk együtt− gondolkodtunk el azon, mennyire jó lenne együtt zenélni, de hát ez ugye mennyire lehetetlen, mert nincs időnk, hiszen a Szputnyik óta mindenki máshol dolgozik. Ezért azt találtuk ki, hogy csinálunk egy zenés előadást. Ez lett a Garázsbanda. A próbafolyamat során ki volt bérelve egy stúdió, és két hónapon keresztül oda jártunk zenélni. A bemutatón huszonöt szám hangzott el, javarészt András és az én zenei témáim felhasználásával, de ez így jobban hasonlított egy koncertre. Azóta a jelenetek és a dalok aránya sokat változott. Az Ördögkatlanon játsszuk először szabadtéren. 

A Garázsbandával együtt jött létre a Bonsai Boy. Akkor azt mondtátok, szeretnétek, ha tovább élne a zenekar és komolyan vennétek a zenélést. 

Igen, az volt a tervünk, hogy zenekarként folytatjuk tovább. Voltak azért jó élményeink és rossz tapasztalataink a későbbiekben a koncertezéssel kapcsolatban, de úgy voltunk aztán vele, hogyha ennyi próbával és ennyi energiabefektetéssel, amennyit mi tudunk erre szánni, képesek vagyunk élvezhető koncertet adni, akkor csináljuk. Viszont, ha van kb. öt percünk beállni a színpadon, és negyed óránk a koncertre, akkor inkább nem vállaljuk. 

Ezek szerint erősödtek a Szputnyikban táptalajt kapott zenei ambícióid?

A tavalyi évadban, a kecskeméti Ciróka Bábszínházban rendeztem egy előadást, amelynek a zeneszerzője időközben visszamondta a felkérést, ezért − vészmegoldásként − én írtam hozzá dalokat. Azt tudtam, hogy milyen zenei világot képzelek el az előadáshoz, de attól már jobban féltem, hogy az általam kialakított, szerény otthoni stúdiómban ezt hogyan tudom megvalósítani. Szerencsére, amikor bevittem a színházba a felvételeket, a színpad hangfalain megszólalt az, amit hallani szerettem volna. Ez újabb bátorítást adott, így a következő munkámnál, ami a tervek szerint a Budapest Bábszínházban lesz, eleve én leszek a zeneszerző. 

Hasonló a zeneszerzés a rendezéshez, nem? Csak az előzőnél hangjegyeket, az utóbbinál embereket kell „elhelyezned”.

Végül is lehet így párhuzamot vonni a kettő között, bár a hangjegyekkel alapvetően máshogy kell bánni, mint az emberekkel. A zeneszerzésnél magamra vagyok utalva, illetve sokszor a hangok véletlenül kerülnek egymás mellé, és ebből a véletlenszerűségből kialakulhat egy jó zenei téma. Ezt az ember egyedül csinálja, legfeljebb megmutatja pár olyan embernek, akinek az ízlésében bízik. A rendezés akkor jó, ha a munkát közösen végeztük el, közösen hoztuk létre az előadást. Én legalábbis így gondolom.