dunszt.sk

kultmag

A festői Pécs regénye

P. Horváth Tamás sokatmondó címet adott új regényének. A Zsolnay befejezi és kiteljesíti a híres porcelángyáros dinasztia történetét: azt mutatja be, hogyan vált a család neve fogalommá. Egy megkezdett történetet folytat, de a fonalat nem ott veszi fel, ahol a trilógia előző kötete, az Öt torony (2017) elejtette, hanem ott ejti el, ahol az először megjelent Tündérváros (2014) felvette. Nem mintha különösebben megnehezítené az olvasó dolgát: mellőzi a bonyolult narrációs csavarokat és hurkokat, viszont bőséggel ontja az érdekfeszítő részleteket, ragyogó állóképeket festve a történelem hatalmas csarnokának egyenletesen áradó fényében. A Zsolnay önálló műként is élvezetes olvasmány, már csak azért is, mert valójában ez a voltaképpeni első rész, az alapító Zsolnay Vilmos regénye. A tágabb téma egy család, egy gyár, sőt egy város felemelkedése: a Zsolnayak és Pécs története ezer szálon találkoznak, nem is képzelhetők el egymás nélkül.

P. Horváth ezúttal egy jellegzetesen 19. századi históriát mesél el, a maga kellemesen anekdotikus és kulinárisan érzéki stílusában. Az elbeszélés olvasmányos, sőt hatásos, de mindvégig pontos, ami a történelmi információkat illeti: az ipartörténetet és politikát, hadtörténetet és gasztronómiát, a társadalom- és kultúrhistória kis és nagy alakjait és alakzatait. Megtapasztaljuk a forradalom–szabadságharcot, a rá következő megtorlással; látjuk az első környékbeli nagyáruházat; megízleljük a valahai szőlőfajtákat és boraikat, a lisztes fehértől a tökös vörösig; s látjuk az iparosítást, és a dóm újjáépítését. E programban a lokalitás, sőt a mikrotörténelem az elsődleges, a fontos és mellékes levéltári iratokkal, s a lejegyzett szóbeliséggel. A szerző ritkán állítja elénk a dokumentumokat a maguk nyers, historikus szokatlanságában. Az archaikus nyelvet stilizálja, finomítja, hogy éppen csak annyi idegenség kerüljön a narratívába, amennyit még elvisel a folyamatos olvasásra szánt szöveg. Így egyrészt megteremti a regény historiográfiai alapjait, másrészt viszont megőrzi a regényszerűséget a minuciózus–antikvárius történelemszemlélet kísértésével szemben.

„A Zsolnay” P. Horváth számára nemcsak egy mester, egy gyár, egy technológia, egy márka, vagy egy család neve. Hanem egy jelenségé, melyet mindenkor egyedi emberi arcok és tettek határoztak meg.

„Óhajtanók látni a századok szellemét. (…) A letűnt szokások és erkölcsek légkörében kívánnánk lélegzeni, játszani, sírni. (…) Mindezeket szeretnők mi, mondja a közönség. Szeretnők egy óriási képbe foglalva, vagy külön rajzokban. (…) Mindezt te, regényíró, könnyen megteheted – írja Kemény Zsigmond az Eszmék a regény és a dráma körül című, 1853-as esszéjében. – Teremtsd tehát vissza a múltat, a történésznél hűbben, mert művészileg.” P. Horváth – Kemény tisztelője – épp ezzel kísérletezik. A történelem személyes történetek együttese, ezért a megközelítésének alapja a portré. De az egyéniség tetteinek a sokaság a környezete, ezért megközelítésének másik aspektusa a tabló. A város, a régió, az egykor volt ország és birodalom társadalmának, iparának, kultúrájának részletei, európai összefüggései mintegy mellékesen, de pontosan tárulnak fel. Így akár szórakozni, akár művelődni kíván az olvasó, mindkettőt megkapja a regénytől. Az ismeretek többnyire játékosan, olykor viszont, megfelelően adagolva, adat- és tényszerűen illeszkednek a történetbe. Gyakran azonban elszakadunk a tudhatótól, s belépünk a sejthető világába. A Halász Gábor-i „portré és tabló” módszere ez, a történelmi regény műfajára alkalmazva.

A történelmi regénynek a posztmodern utáni helyzetben meg kell válnia a relativista önreflektív szerkezetektől, és megalapoznia az elbeszélés történeti hitelét. Ezt azonban nem teheti másként, mint irodalmi eszközökkel. Kulcsfontosságú, hogy a narratíva milyen módon viszonyul a temporalitáshoz, mikor gyorsít fel, mikor lassít le, hogyan egyezteti össze a történések ritmusát az elbeszélés ritmusával. A Zsolnayban elbeszélt idő igencsak tágas: az első pécsi jelenet 1843-ban játszódik, az utolsó – a gyáralapító halála – 1900-ban. A ritmus a portré és tabló logikáján alapul, a szerző bátran lassítja az eseményeket, hogy azután biztos kézzel gyorsítson rajtuk. A ritmust azonban nemcsak ez határozza meg, hanem az is, hogy mennyire emlékezetesek, mennyire szuggesztívek az egyes szcénák képei. A narratív nézőpont is innen, a színre vitt látásra alapozott képszerűség felől válik relevánssá. A történet kezdetén a főszereplő, Vilmos 15 esztendős, aki apjának az Amerikaihoz címzett vegyeskereskedésében dolgozik, a pécsi Fő téren (mai nevén Széchenyi téren). Ez a lokalitás rögtön alkalmat ad számos nevezetes és kevésbé nevezetes személy, a korszak helybeli fő- és mellékszereplőinek bemutatására. Világos körvonalakkal és élénk színekkel kiemelve látjuk a részeges borbélyt és a mindentudó pedellust, a korhely jurátusokat és a jámbor szerzeteseket, a város és környéke minden rendű és rangú lakóit. De ugyanígy látjuk később Pulszky Ferencet – szabadkőműves nagymesteri szerepében –, Dulánszky püspököt, sőt magát az uralkodót is. A festőiség egyszerre játszik fontos szerepet a történetben és a regény látásmódjában. Vilmos, akit apja kereskedőnek nevel, titokban festi meg városát. Gyakran az olvasó is az ő szemével szemléli a térségeket és lakosokat, anélkül azonban, hogy ez a nézőpont kizárólagosságát, vagy akár túlsúlyát jelentené. A képzeletbeli tekintet fesztelenül vándorol a szűktől a tágasig, az intimtől a nyilvánosig, mozgékony rendszert alkotva a hozzá rendelt értékvonatkozásokkal.

Fotó: prae.hu

P. Horváth az éles megvilágítású miniatúrák, a pillanatfelvételszerű jelenetek és hangulatfestő leírások mestere. A háttérben mindig felsejlik a térbeli és időbeli Egész: a város látképe, az utcák hálózata; a családi és üzemi, országos és birodalmi fejlődéstörténet távlata, de az így összeálló kép sem teljes a totalitás értelmében, hiszen az egyes fejezetekben folyton van valami a kiegészítendő részletek sokat ígérő rejtélyességéből. A könyv az apránként adagolt információkkal egy nyomozástörténet benyomását kelti. Bizonyos értelemben az is, hiszen a pyrogránit és az eozin értékes titka rejtezik a háttérben, titkos receptúrákkal és alkimista trükkökkel, némi misztikus ködbe burkolva. A legnagyobb titok azonban egy látszólag sokkal prózaibb, de nem kevésbé rejtélyes dolog: hogyan is jöhetett létre egy valódi, Thomas Mann-i értelemben vett polgári sikertörténet egy magyar vidéki városban, amiből mindenki profitált: nemcsak a nagyvállalkozó, de a munkások, mérnökök, iparművészek, s mindezek családtagjai is (miközben persze, egyáltalán nem utolsósorban, a kerámiatárgyak vásárlói is meg voltak elégedve)? És hogyhogy nem fordult mindez egy buddenbrooki hanyatlástörténetbe?

Ez az a pont, ahol A Zsolnay üdítően nélkülözi a nagy esztétikai-metafizikus világmagyarázatokat. Egyszerűen az értékteremtő egyéni cselekvéssel és a támogató, családi-közösségi összefogással magyarázza a sikert. Ez egyben a könyv – mélyen politikamentes – politikai üzenete.

Mindez kétségkívül felvet némi kritikai-szemléleti problémát is. Vajon mennyire felel meg e regény korunk poétikai elvárásainak? De azt is megkérdezhetjük: milyen mintaolvasót konstruál meg magának a szöveg? Az a benyomásom, többfélét: legalábbis egy teljesség-elvűt és egy relativistát. Bár a látvány közvetítésére alapozott nézőponttechnika kerüli az értelmező totalitást, ugyanez már nem mondható el az elbeszélő helyzetéről. A narratív viszonylagosság korlátozott, a mű ugyanis rehabilitálja a mindentudó elbeszélő alakzatát. Vitatható, hogy az elbeszélés mindig hagy-e annyi szabadságot a részletek szintjén, hogy ez az autoritás ne telepedjék rá a befogadó saját szemléletére. A pittoreszk jelleg ugyanakkor lépten-nyomon mozgósítja az olvasó esztétikai érzékenységét, oldva a célelvűséget.

A Zsolnay – amint az egész trilógia – egyszerre többfajta technikával dolgozik. Szociológiai és marketing szemponttal kontextualizálva a mintaolvasó kérdését, megállapítható, hogy a könyv elsődleges célcsoportja az a szélesen vett középosztály, amely – a posztmodern utáni korban – őszintén éhezik a történetekre, és vágyik az ismeretekre. A történelem fikcionalitása helyett jobban érdekli a hiteles történelmi fikció. Minderről pedig szívesebben olvas egy olyan regénynyelven, ami láttatja és hiteti a történéseket, mint egy olyanon, ami eltakarja azokat, folyton saját magát állítva előtérbe. P. Horváth ugyanakkor megadja a tiszteletet a posztmodernnek is: a felhasznált (jelöletlen) idézetek, vendégszövegek szerzői listája Bethlen Miklóstól Zsolnay Terézig terjed, s Esterházy Péter is szerepel a sorban. Az intertextualitás fontos, ám nem a legfontosabb formáló elve a szövegnek. Ugyanez mondható el a mágikus realizmusról és előzményeiről is. Jelen vannak a narratívában, de inkább csak festői-illusztratív jelleggel.

Úgy tudni, ma az új referencialitás korában élünk. De, mi tagadás, ez a gyakorlatban sokszor azt jelenti, hogy az elbeszélő szövegek szándékosan elfedik a fikcióképzés technikáit. Legalábbis igyekeznek elfedni, ám azok folyton újra láthatóvá válnak, ez pedig gyakran erősen sérülékennyé teszi az újrealista poétikákat. A P. Horváth-regény a festői részletezéssel, továbbá a beszély tónusával megteremti a reprezentált hang és látvány rendszerének egy történelmi szempontból hiteles, és a regényi fikciós szerződést sem megbontó változatát. Engedi történni a regényes történelmet. Igaz, ennek ára az, hogy helyenként a totalitás rátelepszik a regény poétikájára, s a szerző enged a mindentudó, és mindent megmutató elbeszélői pozíció kísértésének. Emiatt azt mondanám, hogy a könyv a highbrow és a middlebrow határán egyensúlyozik, nemcsak irodalomszociológiai, hanem poétikai értelemben is. Ez persze éppúgy tudatos írói döntés, mint Márai Sándor népszerű regényeinek esetében. Mindezzel együtt, sőt éppen ezért, A Zsolnay letehetetlen olvasmány. Remélhetőleg elérhető még a másik két kötet is, hiszen sok új olvasó kaphat rá kedvet, hogy ezeket is kézbe vegye.

P. Horváth Tamás: A Zsolnay. Egy dinasztia eredete. Prae Kiadó, Budapest, 2019