Tragédia, dalban elbeszélve

Pál Sándor Attila egész kötetnyi balladával örvendeztette meg a közönséget. A zsebbe való kis könyvben negyvenöt cím található, A falba épített asszony balladájától a Kijárat-balladáig. Magunkkal vihetjük, elidőzhetünk erős képeinél, ízlelgethetjük a szövegek sodró, vagy épp el-elakadó ritmusát.

Mégis van ebben valami furcsa. Balladák, ma? Merő anakronizmus!

Igen, az. De anakronizmus volt már százegynéhány év előtt is. A modernség nem éppen a balladák kora. Valamikor persze, a romantikában, különlegességnek számított, és izgalmas újításokkal szolgált. 1797-et Goethe és Schiller „balladaéveként” tartjuk számon; 1798-ban kiemelkedő esemény volt Wordsworth és Coleridge Lírai balladáinak megjelenése; és így tovább. A műfaj nálunk később jött divatba. Arany János az 1850-es években írt először balladákat, amikor ez a forma nemzetközi összehasonlításban már kissé idejétmúltnak számított, majd később is jó néhányat közreadott. Művei tökéletesek, sikerük máig töretlen. A jófajta balladától el is várható egy kis egészséges anakronizmus, hiszen eleve a történeti aura és a népi-autentikus eredet adja meg a műballadának is a savát-borsát, s csak másodsorban a poétikai különösségek.

De mi is a baj a modern világban a balladával? Részint épp ez, a történeti aura és autentikus eredet. Kétségtelen, hogy a műfajnak nem tett jót a 19. század végi nép-nemzeti, ideológiai alapokra helyezett túl-kanonizáció, az iskolai penzum-jelleg. Nem csoda, hogy Ady így gúnyolódik ifjúkori bökversében: „Én istenem, rég’ nem gondoltunk / A balladára, balladára. / Pedig egykor tudni, darálni / Mi szép is volt, mi diadal: / – »Tragédia, de dalban elbeszélve, Vagy röviden, drámai dal.«” (Nincs ballada) Az ideológiai ellenérzések poétikai fogalmakra is átfordíthatók. Reviczky Gyula szerint a balladával az a legnagyobb gond, hogy műviségre hajlamosít. Ez pedig csak keveseknek áll jól. „Egyéniségével, ha őszinte és rokonszenves, kisebb költő is hathat (…); balladát azonban csak nagy költőtől veszünk szívesen, olyantól, aki gazdag egyéniségének néha szimbólumokat keres. Elég volt tehát már a balladákból, zendüljön meg újra a maga közvetlenségében a líra, minden költészetnek csírája és nélkülözhetetlen alkatrésze s a mai nem őszinte kornak mostoha, mellőzött gyermeke!” – fogalmaz a nagy, meg nem értett lírikus A ballada-járvány című tanulmányában.

A ballada túl bonyolult konstrukció.

E műfaj, mint arra már Greguss Ágost rámutatott, mindhárom műnemet elegyíti. Epikus, hiszen történetet mond el. Lírai, hiszen a dalforma közvetlensége jellemzi. És drámai, hiszen a középpontjában egy tragikus esemény áll, szólamokban inszcenírozva. Ez az összetettség lehetőséget kínál a tökélyre, de fokozottan ki van szolgáltatva a változó ízlésnek is. Ady idézett versezete a Greguss-féle definíció egyszerűsített változatát idézi: „tragédia, dalban elbeszélve”, amely e szatirikus interpretációban teljességgel idejétmúlt rekvizítumként tűnik fel, magával a műfajjal egyetemben. Ezek után azt várnánk, végleg szakít a balladával. Csakhogy nem így történik – a járvány őt is megfertőzi. „Ady erős költészete egy hatékony, ismert hangzó hagyományt, az Arany-balladák formai emlékezetét alakította át lírájában. Az allegóriák, szimbólumok világába helyezte a homály, a kifejtetlenség, a megoldatlanság felidézését szolgáló tartalmakat, melyeknek igazi feloldhatósága visszaidézte a sors kollektív emlékezetét” – fogalmaz Borbély Szilárd Hét elfogult fejezet a magyar líráról című eszmefuttatásában. Ezek után nem meglepő, hogy Reviczkynél is találunk balladákat, fordítást és eredetit egyaránt. A modernség vágyik a balladára, miközben mindent megtesz a megsemmisítéséért. E különös helyzetet talán egyéniség és közösség ellentmondásos viszonyával magyarázhatjuk. Borbély szerint legalábbis e paradoxon zárja el Ady líráját a folytatási kísérletek elől. Talán így van, bár József Attilától Térey Jánosig számos, gondolkodóba ejtő ellenpélda volna felhozható. Annyi bizonyos, a ballada nem enyészett el, legfeljebb csak a kifinomult műköltészeti változatai. A populáris zenei műfajokban él és virul, mint blues, rock, folk stb. ballada; persze most is egészségesen anakronisztikus formaként. A székely, a moldvai és az alföldi népballadákat világzenei produkciók közvetítik. Nemcsak a régieket, az újabbakat is. Hiszen ilyen szövegek még a legutóbbi időkben is keletkeztek; sőt a régiek is újak voltaképpen, hiszen – a gyűjtés pillanatában – az aktuális, személyes elmondásban/eléneklésben megújulnak. (Az érdeklődő olvasó figyelmébe ajánlom a Kriza János Néprajzi Társaság kiváló Balladatárát, a régiek mellett nagyszerű modern találatokkal: http://www.kjnt.ro/balladatar/.) Viszont aligha volna érdemes a műfaj példáit keresgélni a kortárs líra legdivatosabb formái között. Vagy talán mégis?

Nem kétséges, hogy amikor Pál Sándor Attila Balladáskönyve belép a kortárs költészet terébe, mindezen kérdésekkel számolnia kell. (Most felejtsük el egy pillanatra, hogy számos olvasó látott már itt-ott mutatványt a szövegekből, s tekintsük meglepetésnek a kötetet.) Nyilván sok múlik az erős kezdésen. A költő a maga határozott módján, kerek perec kijelenti, hogy márpedig ő most balladákat ír, s kezdi is rögtön az alap-alaptémával, a Kőműves Kelemennel: „tizenkét kőműves összetanakodott, / egyik azt mondta, kurva sok a meló, de hiába, ezt kell csinálni, / a másik azt mondta, lófaszt fog itt gürcölni ennyiért, ő inkább lelép” stb. (A falba épített asszony balladája) Ennél provokatívabb kezdést nem is kívánhatnánk. Épp csak az a kérdés, kívánjuk-e egyáltalán. Felütésnek mindenesetre felütés; de az inkább kimódolt, mintsem valódi lazasága, közvetlensége csupán nagyon felszínesen viszonyul a ballada műfaji emlékezetéhez. Ha pedig nincs tényleges összefüggés a hagyománnyal, akkor megtagadni sem lehet megfelelően.

A második vers azután betalál. „Jaj de szépen térkövezett az az út / amelyiken Farkas Sándor megindult. // Lépett egyet, lépett kettőt, megállott. / »Az utolsó kevert megint kibaszottul megártott.« // »Megjött a nyugdíj, mondjad, hova dugtad, mi van?« / »Édes jó Istenem, hát már megint ittál, fiam!« // Fűcsomók közt az udvaron megcsillan a sár. / »Óvatosan a fejszével, a feje lejár.«” (Farkas Sándor balladája)

Ezzel az újrakezdéssel most már megmutatja a szerző a ballada erejét is, a magáét is, s hogy mit lehet kezdeni ma ezzel a műfajjal. Erős sorok, csak Rakovszky Zsuzsa Balladájához foghatók, amely Sz. Bence feláldoztatásának nemzeti-traumatikus esetét dolgozza fel, a szó művészi és lélektani értelmében is (Fortepan, 2015). Pál Sándor Attila verse szemlátomást szintén egy bűnügyi sajtóhírre épül. Ha utánanézünk, kiderül, hogy valóban arra; csakhogy ez az eset eléggé régen, 1883-ban történt, amelyet viszont azon frissiben egy népballada dolgozott fel. Ez a szöveg kellőképp friss maradt ahhoz, hogy most is hozzá lehessen nyúlni, s a jelen körülményekhez, a mai véres napihírekhez igazítani. Hiszen ez egy hitelesen 2019-es történet is. A vers elsődleges formai-szövegalakítási kódja, architextusa az ún. „új stílusú népballada” (a Rakovszky-versé a blues ballada volt), melyet a szerző igen hitelesen idéz meg. Utalásaiban is, szerkezetében is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha kell (márpedig kell!), ne szakadna el tőle. Részint a rövidebb, felére tördelt szakaszokkal, részint a szókimondó nyelvi mimézissel, harmadrészt a sűrítéssel.

A spektrum az erdélyi népdaltól a szociografikus fikción (sőt a szociodrámán) át a modern költészet nyelvtechnológiájáig terjed. De egyúttal az archaikusabb, régi stílusú népballada homályos–kihagyásos szerkezetét is megidézi. Ráadásul a rekontextualizáció során a mai népies műdal, a magyar nóta formakultúrája is óhatatlanul beúszik az olvasás asszociatív mezőjébe. Mindez együtt igencsak izgalmas elegyet alkot.

A lehetőségek a későbbiekben egyre bővülnek, mind több beszédmód és kisszerkezet fér el a formatárban, egy-egy egy szövegen belül is sajátos összefüggéseket alkotva. A „kórházballada” (létező alműfaj!) meditatív töredékké mélyül, majd aforizmává vagy frivol csujogatóvá távolodik, különös, szuggesztív mozaikot alkotva (Balladatöredékek a kórházból). Aztán a témák között váratlanul megjelenik az asztrofizika, a kozmológia és a kozmonautika, sőt az ornitológia is, a formanyelv pedig a szabad- és prózavers változataival kísérletezik, végképp messze kerülve a hagyomány emlékezetétől. A könyv már-már elviselhetetlenül kitágítja a ballada fogalmát, hogy azután újra visszatérjen a műfaj egy-egy, vagy éppen mindegyik meghatározó mozzanatához. A beszédszólamok drámai mimézise el-elmarad. A tragikum olykor csak a háttérben kísért. A történet sokszor csupán töredék, lehetőség. Majd újra berobbannak narratív terébe az archetipikus és a közérdekű, személyes és közösségi események, valamint a lírai vagy drámai hang jelentéslétesítő ereje, melyet sokszor viszont egy versidegen tudósítói tónus ellenpontoz. A szerző a legtöbbször jelkritikai index alá helyezi a népköltészet idealizált nyelvi eszményét, csakúgy, mint a lírai közvetlenség ideáját. Mindebben azonban maga a ballada is segít neki, melyet a műnemi összetettség megóv az ihlet kiéneklésének kísértésétől csakúgy, mint a történetmondás vélt totalitásának ál-evidenciáitól.

Bármilyen tragikus és jelentős is egy esemény, csak különböző nézőpontú emléktöredékekben őrződhet meg, s a tudati történések is csak részlegesen hozzáférhetők. Az olajmunkások szerencsétlenségének balladájában a féloldalas dialógusdarabkák csupán egy-egy szuggesztív kép erejéig villantják fel egy régi baleset képeit; a vers túlnyomó részét egy korabeli újságtudósítás szocialista-termelési szabványszövege teszi ki. Mai újságnyelvezetre épül a nyomorral és alkoholizmussal övezett gyilkosságot elbeszélő A József balladája. A vers poétikai ereje abból adódik, hogy egyrészt tájnyelvi intonációt (és helyenként fogalmazásmódot) alkalmaz a formális tudósításra, másrészt pedig versszerűen tördeli azt. Egy lejegyzett kocsmai monológot mintázó versben viszont a közvetlen, helyi tapasztalatok megszólaltatása hivatott lehűteni az Erdéllyel kapcsolatos illúziókat: „de jönnek ezek a magyarországiak, bánom is én, / mit bánom, / sokat isznak itt az emberek, / de sokat, / nincs már semmi, / semmi se, / a gumicsizma praktikus, ha megyek az üzletbe, / de az üzletbe, / mit gondolnak, itt mindig mindenki viseletben van, / kalapom, kalapom” (Erdélyországi ballada). A szöveg másodlagos formaindexe a kesergő mulató-nóta. A nyomatékos ismétlések és a prózai panaszok ütközése meglepetést kelt, a mondanivalót a beszéd kottájának performatív csele segít közvetíteni.

Hogyan is viszonyul a Balladáskönyv a balladához? Termékenyen és ellentmondásosan. A hiányos szerkezetek épp olyan provokatív és szuggesztív hatásúak, mint az ún. székely–skót típusú népballada esetében, amelyre már Arany is a leginkább támaszkodott. De a kötetben a balladás hang csak a megszólalás elsődleges módja, és nem organikus alapforma, hiszen mindenféle más kommunikációs módozat is fontos szerepet játszik benne, a zsurnalizmustól a későmodern költészetig. És éppen ez az egész vállalkozás kulcsa. A tragikumra épülő, dalszerű történetmondás, valamint a lírai hangoltságú, drámai beszéd a művészi kommunikáció közösségi felelősségvállalását támogatják. A Balladáskönyv lélektani kísérletei és morális elköteleződése egy performatív igényű újrealizmus felé mutatnak. Az esztétikailag igényes, hanglétesítő–újtárgyias poétika összetettsége viszont határozottan megóvja a vállalkozást az újrealizmusban kísértő, könnyű-mimetikus jelentéstermelés illúziójától. Pál Sándor Attila új kötete az utóbbi idők egyik legérdekesebb költői vállalkozása.

Pál Sándor Attila: Balladáskönyv. Magvető, Budapest, 2019