Funny games

Egy csúfosan végződött egyetemi kiselőadás óta óvatos vagyok. Történt ugyanis, hogy néhány éve, az egyik szemináriumon, kultúratudomány és populáris kultúra témakörben elvállaltam az első témát, egy, a vizualitást korunk gyermekbetegségének tartó tanulmányt. Ekkor már gyakorló pedagógus voltam egy általános iskolában, jó tanár módjára kijegyzeteltem, feldolgoztam a szöveget. Nem volt gyanús, egyszerű, érthető, megúszós szövegnek tűnt. Még akkor sem gyanakodtam, amikor az addig nyugodt oktató arcvonásai megváltoztak, és kikerekedett szemmel hallgatta mondókámat. Csak a végén jött a kínos kérdés: És ezzel te egyetértesz? Megsemmisültem, végem volt. A szöveget, a számomra szent és megkérdőjelezhetetlent egyszerre áltudományos munkának, ellentmondások sorozatának láttam. Máig sem tudom, hogy nem vettem észre, hogyan tudtam kritikai attitűd nélkül olvasni azt az írást?!

Azóta sok időt töltök a szövegekkel, olvasom, pihentetem, újraolvasom, jegyzetelem és csak ezután jön a vélemény. Berta Ádám könyvhétre megjelent prózakötetével, a Nem attól vizes a hal című regénnyel is így voltam, ennek ellenére az ismételt találkozás és értelmezés az első néhány oldalon tévútra vitt. Szorgalmas gyűjtöttem a motívumokat, rajzoltam a halacskákat és azt kerestem, hol utalhat először a szöveg implicit módon a másikra, az ikertestvérre. Vajon a mindként oldalán megpirult padlizsánszelet az? Vagy a két tojásos rántotta? Szerencsére gyorsan beláttam, hogy a képek tekintetében ebben a regényben néha bizony csalatkozhatunk, de erről majd később.

Aki elég jól ismeri Berta Ádám prózáját, az nem dől be ilyen trükköknek, ő tudja, hogy egy erősen történetközpontú, hangulatteremtésben kiváló, bár néha túlburjánzó szövegre számíthat.

„Még egyetemista korában történt, felszedett egy lányt, hármasban ácsorogtak a sarkon az egyik haverjával, akinek Karesz előzőleg kölcsönadott egy ritka igényesen kidolgozott tételsort, vagy valami hasonló, és a srác, aki nem győzött hálálkodni búcsúzásképpen hirtelen lekuporodott, és dán dog módjára száraz aktus alá vette Karesz lábszárát.” (11.)

A regény a doppelgänger jelenséget írja újra, egy mindenben egymást helyettesítő ikerpár történetével és zavaros családi körülményeivel. Ebben a családban gyakori az ikeráldás, a nagypapa, az idősebb Hansági Ferenc sokat szenvedett gonosz ikertestvérétől, vagy saját démonaitól – ez nem derül ki egyértelműen a szövegből –, ikerlányra vágyott, de beleszeretett a szomszédba. Az apa viszont beteljesíti ősei vágyát és egy ikerlányt választ. Így jutunk el a két Karcsihoz. Ekkor már a nagyszülők sehol sincsenek, és a szülők is gyorsan eltűnnek. A fiúk a szülők külföldre, majd hazaszökése miatt kisgyermekkorukban egy nevet és személyiséget kapnak, az anya szerint „Radnóti egzisztenciális élményének, az élet és a semmi között félúton megakadt ikerpár tapasztalatának inverz szimulációja lesznek (59.). Első és második Karcsinak fogkeféből, törölközőből, fülhallgatóból saját jut, az ellenőrzőn, barátnőn, munkán és szabadidőn viszont osztozniuk kell. Az egyikük pragmatikus, cseverésző figura, általában ő szedi fel a lányokat, a másik egy befelé forduló, töprengő, Candy Crush-rajongó, akinek az egzotikus halakról a savanyú keménycukorka jut eszébe. A két teljesen különböző identitás jól megfér „egy testben”, egészen addig, amíg, a szerelem fel nem forgatja ezt az évekig működő létezési formát.

„Szerettek élni – a rendkívüli feltételek, amelyek közt felnőttek, kalandjátékszerű paraméterekkel ruházták fel a napi ügyeket. Nem érezték a szocionyomasztást, a munka terheit, az egészet nem vették véresen komolyan.” (30.)

A fiúk karácsonyra két sapkát kapnak a lánytól, egy fehéret és egy feketetét, ezt már nem akarják felváltva hordani, de kié legyen a fekete? Meghasad az addig közösen felépített tudat, első Karcsi le akar válni az összenőtt életről. A regény két mottója is ennek az egymástól függő viszonynak a megértését szolgálja. Radnóti szövegszintű jelenléte, az Ikrek hava kézenfekvő, többször idézik, az anya is vele magyarázza a fiúk sajátos létét. Sőt egyes szövegrészek, ifjabb Hansági Ferenc gyerekkorának képkockái az Ikrek hava átiratai. Roberto Bolaño sorai pedig tökéletesen bemutatják a két Karcsit, a fesztelenül, vigyorgó másodikat, azt, aki a narrátor szerint minden helyzetben normálisabban viselkedik testvérénél, és az elsőt, aki pusztán saját életre vágyik.

„– Hát jó, egy kis, részeg figura vigyorgott rajta. Ez volt a korong egyik oldalára rajzolva. A másik oldalán meg egy zárka volt, vagyis a zárka rácsai. Amikor megpörgettem a korongot, a nevető részeg bekerült a rács mögé.” (5.)

A kettős játék végkimenetele nagyon gyorsan, már az első oldalakon kiderül, innen kezdve már csak rekonstruálni kell az eseményeket, össze kell rakni a kirakós elemeit, ez azonban nem megy olyan gyorsan. Az olvasó elidőzik az egyes részeken, visszalapoz, beazonosítja az ikreket, az álom és valóság határán lavírozik. A fő cselekményszálba folyamatosan mellékszálak, álomjelenletek, elképzelt párbeszédek csatlakoznak a barátokról, szülőkről, ez megakasztja, lelassítja az olvasást. Az olvasónak néha olyan érzései támadhatnak, mintha egyes fejezetek egy Juditnak szóló vallomás részletei lennének. Emellett szól az is, hogy a lány kap egy Hansági család sztoriját tisztázó levelet.

Az egyes szövegrészek narrációja is folyamatosan változik, beszélnek a fiúk, Judit, Hansági Feri és egy ismertlen, kissé elfogult hang is, amely mintha összemosódna második Karcsi nézőpontjával. Ebből, az egyes szám harmadik személyű nézőpontból első Karcsi viselkedése abnormális, hiszen ő akar kiszállni, őt nyomasztja a bujkálás. A legszórakoztatóbb perspektíva mind közül első Karcsi szólama, ezek közül is egy fiktív, apjával folytatott párbeszéde:

„Mit csinálsz most, öreg? – kérdezném tőle, miután tizennégy éve nem láttam. […] Halászol? – firtatnám, és nem tudnám kiirtani arckifejezésemből, hanghordozásomból a lekicsinylést. Ő is így értené! Halászol, ahelyett, hogy velünk maradtál volna? […] Egyáltalán fogtál valamit? Fogadnék, hogy már egy hete szart se fogtál. Csak a bennszülött csajod csöcsét fogdostad. Szuper.” (61.)

Első Karcsi folyton elkalandozik, és szürreális képzelgésekkel szórakoztatja magát és az olvasót:

„Amint hallgatásba burkolózik, eszébe jutnak a kígyók, különös tekintettel az egyedi formában rejlő gasztronómiai lehetőségekre. Kígyóval töltött kígyó, uborkával töltött kígyó, kígyóval töltött uborka. Innen egy apró lépés: töltött elefánt. […] Megfordítása: elefánttal töltött kígyó, már a szakirodalomból tudjuk, hogy kalapra hasonlít. (38.)

Rengeteg motívummal, képpel, emlékkel vagy éppen eseménnyel találkozunk a regényben, melyeknek hajlamosak vagyunk mélyebb értelmet tulajdonítani. Felkapjuk a fejünket a fiúk kollegáinak pusmogására, és érdeklődve figyeljük, mi sül ki a két összecserélt papírkosár körüli diskurzusból. Egy fél mondat erejéig úgy érezzünk, mintha a munkahelyen sejtenének valamit a szerepcseréről, de gyorsan elhessegetjük a gondolatot. Mutáns kétfarkú gyík, magzatalakú motringba csavarodó spagetti, elrejtett utalások vagy pusztán a játék részei? „Nem attól vizes a hal, mert a többiek is vizesek, hanem mert vízben úszik.” (72.) Jelenthet ez bármit is önmagán kívül, vagy csak a Karcsi-féle mentális maszturbáció? Nem tudjuk biztosan, ezért is működik a szöveg.

A regény másik erőssége egyben gyengesége is. A szerteágazó gondolatok, történetek, álmok egy ideig lendületet visznek, a szövegbe, majd érdektelenségbe fulladnak. Az álmok körforgásszerűen térnek vissza, monotonná, kiszámíthatóvá válnak, az amúgy kiszámíthatatlan közegben. A szellemi agymenések szórakoztatóak, kivéve néhány esetet. Számomra az egyik ilyen a hűtőben lévő mackósajt és a folyosón való közlekedés, elsőbbségadás közti összefüggés. Karcsi nem osztja meg a poént (és a sajtot sem), én nem tudom kitalálni, de nem is kell kitalálni. Egyszerűen csak zsibbasztó.

„Ha ugyanis innen, a kiskonyhából a folyosóra kikanyarodni jobbkéz-szabály szerint lehet, akkor a folyosón érkezőknek egyik irányból elsőbbséget kellene adniuk a konyhából kilépőknek. A mackósajt azonban biztosította, hogy a folyosón jövet-menet mindenki megállás nélkül haladhasson el, és a konyhából csak akkor induljon neki a forgalom, ha a bejárat előtti szakasz üres.” (40.)

Egy olyan játékban vagyunk, ahol nem tudjuk, mi történik a következő percben. Hazai Attila prózájában láttunk hasonlót, nem véletlen, több szállal is kötődnek egymáshoz, Berta szövegeinél gyakran érezhetjük Hazai hatását.

A néhány „vadhajtás” leszámítva igazán szórakoztató, őrült, abszurd történet, hiszen kinek is jutna eszébe a Hupikék törpikék színre vitele egy négylakásos társasház udvarában, ha nem Berta Ádámnak?! És kinek jutna eszébe bármit is komolyan venni, és elhinni, hogy első és második Karcsi időközben nem cserélt helyet?

Berta Ádám: Nem attól vizes a hal. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019