dunszt.sk

kultmag

Handke Nobel-díjának margójára, avagy Milošević emlékére

Amikor egy órakor bejelentették, Peter Handke is megkapta az irodalmi Nobel-díjat, egy fél percbe sem tellett, hogy ugyan ma már ne a telefonvonalak kezdjenek el égni, hanem a kommentelők ujjai alatt a billentyűzet. Persze, amíg mindenki, aki élete során egy fél flekket is leírt, vagy költött egy négysorost, nem kapja meg e rangos díjat, addig ez így is lesz. A díjazás mindig is remek összeesküvés-elméletek táptalaja, hovatovább lehet zsidózni, négerezni, gender-alapon méricskélni.

Amennyire emlékszem, Handkével nekem különösebb bajom nem volt, pár jó könyvét olvastam is – úgy 1996-ig. Azon év elején került a kezembe ugyanis a Süddetusche Zeitung két január eleji száma az egyik budapesti könyvtárban (régi szép idők, mármint könyvtárügyileg), melyben rövidítve közölték az osztrák író Igazságot Szerbiának című könyvét, aminek az alcíme már sokkal költőibb volt: Téli utazás a Duna, a Száva, a Morava és a Drina folyókhoz. A maga nemében is furcsa útirajz volt ez, már csak a címe miatt is. Ma pedig, akárcsak ősszel e négy, Szerbiát meghatározó, átölelő, lehatároló folyó (érdekes, a Tisza kimaradt), ködbe vészhet, miért is kellett akkor Szerbiának igazságot követelni?

Az írást akkor elég keményen fogadták az európai, de a szerbiai demokratikus értelmiségi körökben is – mi a pitlit akar Handke? A reakciókat hallván amúgy annyira feltekeredett, hogy még egy berlini felolvasóestjét is lemondta.

Handke egyébként nem sokkal a daytoni békekötés után, 1995 novemberében látogatta meg Szerbiát. Bukkolikus hangulatról számolt be legelőször is: őszi levélhullás, csendes havazás fogadta. De beszámolt szellemi előkészületeiről is, az akkor berobbanó Kusturica-filmet, az Undergroundot nézte meg. Ami véleményem szerint a nagyszerb háborús politika apológiája, egyszersmind olyan magyarázat a délszláv háborúkról a nyugati közönségnek, amit az be is vett, mivel fölöttébb szimplifikált, ám érthető: a balkániak folyton isznak, basznak és háborúznak, valójában nincs is itt mit megérteni, ezek ilyenek, ha mi magunkat nem értjük, akkor ti, nyugatiak még kevésbé fogjátok, hát nyugi. A film egyik főszponzora a szerb állami tévé, vagyis Slobodan Milošević háborús propagandagyára volt.

Handkét persze felkapta akkor ez a tévé is, mondhatni, imádták, ahogyan pár más nyugati és keleti művészt is, aki szintén ragyogóan érezte magát, hiszen kinyalták a valagát, afféle alternatív Nobel-díj ma is egy-egy véreskezű rezsim hivatalos bárdjának lenni pár napig. A leghíresebb talán Edicska Limonov volt, mert ő elment Szarajevóba is, és kilőtt egy sorozatot a városra.

De valami gyanússá vált nekem Handke kapcsán. Mert nem ő volt az első őrült, aki áhítozott Milošević Szerbiájáról – tegyük hozzák, a szerb háborús bűnös diktátor magasról tett az értelmiségre, nem voltak házi művészei sem, persze ellenére sem voltak az efféle lakájok és haszonélvezők, mint Handke és Kusturica.

A cikk megírásának időpontja ugyanakkor nagyon fontos: már lezárult a boszniai háború is, a horvátok visszafoglalták a területeket, ahonnan elzavarták a szerbeket, kitört a daytoni béke, és Slobo már azon dolgozott, hogy feloldják a nemzetközi szankciókat. Ugyanakkor még nem volt teljesen világos, mi is történt Srebrenicában, a Drina túlpartján, melynek szerbiai oldalán Handke a tájban gyönyörködött, de az is egzotikus volt számára, hogy a totál elszegényedett országban az emberek flakonokban, literenként árulják a benzint az út mentén. Handke keverte a szezont a fazonnal, a politikát a mindennapi élettel. Számomra persze egyenesen undorító volt Milošević-pártisága, akit ekkor még nem vádoltak háborús bűnökkel, sőt, úgymond ő volt a balkáni béke faktora (vagyis garanciája)… A nyugati politikusok is bratyiztak vele, tehát miért éppen csak Handkera húznánk rá a vizeslepedőt?

De mindaddig nem értettem, mi folyik a fejében, már azon túl, hogy mindig különc, exhibicionista hírében állt, és Szerbia kérdésében nekiugrott az akkori „új francia filozófusoknak” is, vagy épp aki szembe jött vele; krakélersége akár szimpatikus is lehetett volna, mert hát milyen legyen egy publicista? Ám egy Zeit-interjúból kiderült, hogy Handke nem maga utazgatott Szerbiában, hanem elkísérte újdonsült hitvese is: „a szerbiai utazás, hangozzék ez bármily abszurdul is, valójában a mi nászutunk volt”. Aha, gondoltam akkor, itt a kulcs: a nászutasok – remélhetőleg – lila ködben látják a világot, hát persze, Handke is csak a szépet látta a minden szinten sötétségben lévő Szerbiában, mert nemcsak ősz volt, de gyakoriak az áramkorlátozások is…

Szóval, zavaros volt az egész ügy, mert Handke írását azzal kezdte, hogy aki azt gondolja róla: „Aha, szerbpárti!”, vagy: „Aha, jugofil!”, bele se kezdjen az olvasásba. Aztán cinikusan, de némi eleganciával bánt el a nyugatiakkal, akik csakis az ottani médiából szerzik információikat (ami persze igaz), semmit nem tudnak Szerbiáról, no de bezzeg ő most eljött ide, és egészen mást lát, mint a nyugat-európai tévékben. Persze arról valahogy elfelejtett megemlékezni, hogy a délszláv háborút már gyakran élőben közvetítették, különösen a szarajevói orvlövészek akcióit, de a zvorniki, srebrenicai stb. népirtásról is hamar sok mindent tudni lehetett, akárcsak a horvátországi szerbek elűzéséről. Handke médiakritikája meg ugyan jogos lehetett, de egyáltalán nem találó – a probléma inkább éppen az volt, hogy nem időben és nem eléggé hatásosan prezentálták az eseményeket. Vagy másfelől: így prezentálták, de négy év alatt a közönség beleunt a balkáni vér látványába.

Peter Handke

Handke szociográfusként érkezett Szerbiába, de morálfilozófusként távozott, sajnos. Még az is szimpatikus volt neki, hogy a rendőr úgy, ahogy kell, megbünteti a közlekedési kihágásért, különben is, Belgrád utcáin alig van rendőr – mintha ebből az következne, hogy Szerbia nem rendőrállam. A benzinhelyzet különösképp megragadta: „Szerbia a legtöbb töltőállomással rendelkező ország”. (Pár évre rá viszont az ország már a legtöbb háborús bűnössel bíró ország lett, a benzinhelyzet pedig konszolidálódott.) Továbbá feltett egy halom kérdést: ki volt az agresszor?, ki provokált és ki lőtt először?, a szarajevói piacra biztos a szerbek lőtték ki a gránátot? stb.

Handke – mint írta – nem vádolni akar, hanem az igazságosság, a bűn, a vétek, a felelősség kérdését feszegetné. Persze ez felemás módon sikerült, de talán túlzás, hogy Milošević legnagyobb hívévé vált volna, főleg, ha tud is arról, mi történt arrafelé pár hónapja. Ha nem egy ilyen provokatív címet ad – Igazságot Szerbiának, hanem mondjuk azt, hogy Benzines kannák a szerbiai utakon –, fele annyira sem támadják meg. Például André Glucksmann monomániás terroristának nevezte az írót, Peter Schneider Handke nyomán meg azt centizgette, hogy most akkor az elzavart krajinai szerbek elzavartak-e maguk is százezer horvátot vagy sem (mert hát igen). Melyik tény a nagyobb tény, igazság-e a tényigazság, filozofálgattak. Ami viszont leginkább okot adott a hőzöngésre, az persze Handke médiakritikája volt, éppen az a rész, amely a leginkább helytállónak látszott.

Felvetődött persze még egy kérdés akkortájt, hogy Handke miért is vált szerbpártivá a kilencvenes években – merthogy anyja karintiai szlovén volt, Handkénak tehát szláv kötődése van. Csak hát a szlovénok a kilencvenes években aligha voltak Milošević-pártiak.

De nem is ez a lényeg, mert Handke továbbment a szerb úton. A koszovói háború miatt kilépett a katolikus egyházból, és átlépett a szerb ortodoxba… Hágai börtöncellájában meglátogatta a már bukott szerb vezért, de ott parádézott Milošević temetésén is. Emiatt a Comédie-Française le is vette egyik darabját a repretoárról, s újra felelevenedett a rég vita. Handke meg magyarázkodott: ő nem csodálta Miloševićet, hanem tisztelte, ezért kísérte el őt végig, egészen a temetéséig, mert ő nem is volt nacionalista, sem diktátor és balkáni mészáros, és azt a Jugoszláviát testesítette meg, amit Handke csodált. (Tegyük hozzá, Miloševićet a halála mentette meg attól, hogy ne háborús bűnösként ítéljék el – mert mások esetében az ítélet során elhangzott, hogy vele együtt vettek részt a népirtásban stb.)

De mindez akkor sem, ma sem ütötte meg mindig a – nevezzük így – liberális véleményformálók, avagy kritikusok és döntéshozók ingerszintjét, műveiért továbbra is rangos díjakat kapott, és most jött a Nobel-díj is.

Sorolhatnánk azon írók, művészek nevét, akik totalitárius rezsimekhez és véreskezű diktátorokhoz dörgölődtek, pedig különösebb hasznuk abból nem lett, legfeljebb vitákat gerjesztettek, az áldozatokat provokálták, a bűnöket relativizálták, saját felelősségüket pedig mindig tagadták. Handke tehát sokadik a sorban, ráadásul aligha másodrangú író, ezt azért tudni véljük. Mégis irritálhat többeket, hogy az irodalmi Nobel-díj bírálóbizottsága épphogy megújult, máris olyan döntést hozott, amely politikai értelemben fölöttébb kényes, bár kevésbé irodalmiban.