Mész és vér

Vladimir Kecmanović Szarajevó ostromáról szóló, Az ágyú forró volt című írása nem memoár, nem regény. Az epika határmezsgyéjéről kacsint vissza és csak lazán fogódzkodik a cselekményes prózák hagyományaiba: inkább olyannak próbál tűnni, mint egy kéretlen, átfesthetetlen és vérrel írt firka a 20. század nagy könyvének utolsó lapjain.

A Balkán érintett országaiban (nem meglepő módon) változatos és szélsőséges érzelmi reakciókat váltott ki Kecmanović szövege, ám a honi visszhang Magyarország viszonylagos érintettsége ellenére egyenlőre csekély; ugyanakkor még majdnem-kívülállóként is nehéz olvasni vagy véleményt formálni róla, hiszen szilánkosra tört világában gyakorlatilag nem marad olyan azonosulási pont, ahol a befogadó lelke akár egy-egy pillanatra megpihenhet. E helyett mind a terek, mind az időmetszetek, mind a felbukkanó alakok kényelmetlenül rideg skiccei egy hajdanvolt, kilencvenes évekbeli valóságnak. Egy olyan háborús múltnak, amely, akármennyire is közhely, köztünk él még, így hozzányúlni bátorság; Kecmanović pedig gátlástalanul meri ezt tenni.

Már az első lapon világossá válik, hogy a szöveg legfőbb rendezőelve a töredezettség: a rövid mondatok szinte versszerű, egy-egy sort üresen hagyó szedése hektikus és zaklatott gyorsolvasásra kényszerít. Ugyanakkor azt is közli, hogy a leírtakkal legalábbis megegyező számú leíratlan vagy leírhatatlan részlet is ezekben a hiátusokban lakik. Tisztázza ezeknek a fontosságát, ugyanakkor a valóban lapra került mondatok szókimondása és teljessége szembe is száll az elhallgatással: amit el akar mesélni, azt kompromisszumok, szóképek és elvontabb stiláris eszközök nélkül teszi. Felmerül az az értelmezési lehetőség is, amely azt mondja, hogy a háborús idők civilekre vetülő árnyéka semmivel sem összehasonlítható félelem, a félelem pedig kevés szavú és fojtott, hiszen nem akar feltűnni és ennek következtében elpusztulni; éppen ezért visszatekintve is releváns ez az intonáció. Mindenesetre a jellemzett beszédmód az egyik legizgalmasabb eleme az írásnak, amely a történésekkel együtt – azok borzalmasságának elidegenítő voltát mintegy ellensúlyozva – végig fenntartja az érdeklődésünket.

Ez a viszonylagos pőreség természetesen az elbeszélői helyzethez is illik, hiszen egy tízévesforma kisfiú láttatja velünk a meg nem nevezett, de egyértelműen azonosítható várost s annak lakóit. A fentebb tárgyalt egyszerűségen túl az ő nyelve már-már szociopatikusan szenvtelen. Szavain egy kéreg ül, amely eléggé megkövesedett ahhoz, hogy a legvalószerűbben rajzolt erőszak felbukkanásaikor se változzon meg tárgyilagossága: „Anyám feje fölött, az anyám testét borító faltörmelék tetején hevert egy harmadik kéz. Véres pizsamacafatban. Szőrös férfikéz. Apámé. Aki tegnap még apu volt.” (30.) Aki tegnap még apu volt. Mindössze ennyi, sok-sok áttétellel mozgatott személyes megjegyzést hagy meg, minden mást, még a gyötrelem szavait is eltolja magától; mintha azt sugallaná, a tények önmagukban elég gyötrelmek. Működik és nem esik ízeire ez a kihagyásokkal dolgozó gondolatfolyam. Ez annak is köszönhető, hogy a tényleges történések akár pár mondatban összefoglalhatóak: egy kisfiú elárvul, jótevői elhagyják, a háború sodorta fiatalok közé kerül, majd egy lesz a Balkán véreskezű kamaszai közül.

A töredékes forma olykor megenged az alapvetően lineáris cselekményben egy-egy előreutalást: „Hajnalban érkezett. A folyosón aludtam. A támfal mellett, mondta apám. Aki akkor még apu volt.” (7.) Majd a szakasz végén, oldalakkal később – melyben elvegyül a jelen történés a hamarosan bekövetkezendő majdanival – befejezi az írás felütését: „A negyedik nap hajnalán pedig megérkezett. A gránát.” (23.) A köztes szövegtest szinte alattomban éri el, hogy a befejezetlenségével is feszültségkeltő nyitányt mégis elfeledjük, és az a bizonyos gránát tényleg áramütésszerűen érkezzen, előkészítve, de a semmiből. Erre a bravúrra erősít rá majd a felkavaró zárás is, hiszen elbeszélőnk szinte időparadoxonban búcsúzik, miközben a forró ágyúval a saját városát lövi; a gránát pedig újra útjára indul, újrahasznosul az egyszer már bevált fogás is.

Szintén alkalmanként bukkan fel az abszurd humor és a groteszk (ez már-már a gore-ba hajlik): előbbi szemléletes a túlélő kisfiút vizsgáló orvos megjegyzésében „A robbanás okozta sérülések elmúltak” (58.) – pedig a gyermek évekre megnémul. Utóbbi, a groteszk pedig nem is a halál felbukkanásaihoz kapcsolódik. Az természetszerű, állandóan jelenlévő, naturális. Groteszk viszont a gyermeki fantáziavilág a szexualitásról, hiszen első tapasztalatait egy háború közepén szerzi. A tényközlő elbeszélés következetessége éppen annyi időre szakad meg, hogy megmutassa, lehetne itt más hangnem is… Bár nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a katonás gondolatfolyam önmagában sem lanyhul el soha, folytonosan stimulálja szürke és vérszíneivel az olvasót. Vélhetően, még ezt teszi hozzá egy-egy kinyilatkoztatásához: az egész birtokában többé senki sincsen.

A szürke kópia-szín pedig olyan belső asszociáció, amelynek létre kell jönnie, hiszen a visszafordíthatatlanul elidegenedett narrátor-kisfiú hidegsége, a terek és a benne mozgó alakok poros, halvány képei nem is engednek más hangulatbeli képzettársítást felbukkani. Szűk és a semmiben lebegő terek és beszűkült, a félelem által kasztrált emberek világa a saját magát marcangoló polisz.

A beszédmód és szövegritmus után másodjára a megmaradt emberi közösségek ábrázolása tűnik fel. Bár első pillantásra olybá tűnik, hogy axiómaként a családot használja példaképpen a felbonthatatlanságra, ez az illúzió nagyon prózai módon a gránát érkezésével veszti el minden erejét. Valóban nem bomlanak fel a családi közösségek önmaguktól (inkább szorosabbra fonódnak), de a körön kívülről (ahogyan az elbeszélő mondja, az ajtón keresztül) érkező emberek magától értetődő természetességgel gázolnak ezekbe bele. A családok erózióját egy olyan fordulat ellensúlyozza, amely valószínűleg törvényszerű, de a háborús-polgárháborús krónikákban a változások ritkán kiemelt vonulata: a lakóközösségek erősödése.

Talán a békejelenben kevésbé érthető ez a jelenség (gondoljunk csak a számtalan, nagyvárosi idegenséget feldolgozó alkotásra, amelyek hétköznapivá, toposszá tették a hidegséget). Ám végső soron mindig és mindenkinek fontosabb lesz az a körülmény, hogy ugyanazon okok, a bombázás és lövöldözés fenyegetik az egyes családok életét: ez pedig a törzsi háborúságoknál jelenlévőbb és sürgetőbb. Ez a kényszerhelyzet vicsorogva írja felül a polgárháború etnikai és vallási törésvonalait is, hiszen a körülzárt városba csapódó lövedékek nem válogatnak. Létezik ellentmondás és valami fekete báj abban, hogy bosnyákok és szerbek egymást segítve, fogcsikorgatva, olykor vérbosszút emlegetve és kilátásba helyezve kapaszkodnak össze a pincében, de a szomszédságon belül mindezek üres fenyegetések, és utálatukban is képesek erőt venni magukon. Idill azonban – vagy bármilyen más, ideának, emelkedettnek nevezhető tartalom – nincsen ezekben a gesztusokban.

Még a partvonalról beköszönő emberség és emberiesség is épp olyan értelmetlen és esetleges, mint a halál – mégis rendre utóbbi nyer végleges volta miatt. És minden győzelmével szorít a torkunkon.

Végül a mesélő kisfiúról is meg kell emlékezni. Érzékszervei által (melyek fontossága hangsúlyozott, bennük szívesen időzik el) forgatókönyvszerűen rögzíti a mikrotörténéseket, szemléletes és szabatos metszetekkel világítja át a sorsába avatkozó embereket, de mindenestül adós marad a tudással, amely róla szólna. Léteznek jelképek és motívumok (a gránát ütötte lyuk és az előtte álló, épen maradt fotel, egy régi tranzisztor), ezek azonban legfeljebb annyit tudatnak, hogy a szerző legalább tudatában volt annak, ahogyan hősét belülről elképzeli. A szándéka, miszerint befogadóként ebből semmi vagy szinte semmi ne érjen el hozzánk, az utolsó lapokon törik meg; és amikor megtörik, sincsen benne köszönet, hiszen csak egy újabb elvadult embergyerek-roncsot ismerhetünk meg. Az üresség, a gránátcsend világosan erősít rá az elbeszélés technikájára, sőt a kettő feltételezi is egymást, ám előrehaladva adósságot is felhalmoz. A belső ábrázolás kizárása nem a „katarzishoz” szükséges, hanem felsejlik egy gondolat: ez az elem már nem fért a szerző koncepciójába, így nagyvonalúan – természetesen tökéletes fedezékek védelmében – kihagyta őket. Annyit ezen felül el kell ismerni, hogy példás fegyelemmel tartózkodik az oly könnyen levonható értékítéletektől is.

Ebben, a fentebb kifejtett hiányban némiképp az hoz enyhülést, hogy a többi felbukkanó kísérő, szomszéd, katona nem hagyja kommentár nélkül a szöveg belső világában szavakkal nem kommunikáló gyermeket; az ő megjegyzéseiket használhatjuk másodlagos forrásnak, amikor a narrátorra vagyunk kíváncsiak. Ugyanilyen funkciót töltenek be a puszta cselekvések is, akár a dohányzás vagy az alkoholfogyasztás: a mechanikusnak tűnő tevékenységsorok némi képet adnak a kisfiú torz felnövéséről.

Végül a falakról lepergő mész marad velünk, amely beissza a vért. A kisfiú hónak hiszi vagy annak hazudja, nem tudjuk. Az otthoni fotelben ülve, ha hozzánk nem is érkezik sem az ajtón, sem a falon át váratlan látogató, tudunk félni. Ajcsai Györgyi koannak is tekinthető illusztrációi is segítenek benne.

Az ágyú forró volt összetett könyv, az elbeszéléstechnikája figyelemre méltóan fegyelmezett, tudatos és feszes; az értékéhez ez is elvonhatatlan részben járul hozzá. Ennek segítségével a másutt már sokszor látott tragédiákat is akképp tudja használni Kecmanović, hogy a tudás okozta fásultságunk ne tudja tompítani a döfések élét. Nem vállalkozik arra, hogy olyat mondjon el a jugoszláv polgárháborúról, amit ne ismernének akár a saját bőrükön is sokan, a beszélgetést viszont olyan tiszta hanggal és pőreséggel kezdi újra, hogy nem lehet a fejeket elfordítani. A magyar olvasó – Orovec Krisztina kiváló tolmácsolásában – szerencsésen mentesül a már-már törzsi befolyásoltságtól és a Szerbiában haragot is kiváltó háborús jellemrajzok bántó éleitől. Valójában azonban azért bántóak ezek, mert a képmutatásnak sikerült egyes diskurzusokban nem egészen harminc év alatt romantikus és nemzetállami bölcsőnek hazudni a polgárháborút, minden fegyveres harcok legrosszabbikát.

Vladimir Kecmanović: Az ágyú forró volt. Orovec Krisztina fordítása. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2018