dunszt.sk

kultmag

Hat tipp a kiégés ellen (II.)

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a művészek legnagyobb félelme a kiégés – ez a pszichikai jelenség, mely az ötletek hiányában, általános kedvetlenségben, levertségben és motiválatlanságban nyilvánul meg a leggyakrabban. A polgári munkahelyen dolgozó- vagy hobbiművészek számára is fenyegető, ám leginkább a szabadúszó, művészetükből élő alkotókat tartja rettegésben, s a rettegéssel együtt felmerül bennünk a kérdés is: mégis mit tehetünk a kiégés ellen, hogyan előzzük meg azt? Az artsy.net művészeket és szakembereket kérdezett a témával kapcsolatban, s igyekeztek olyan megoldásokra lelni, melyet minden művész munkaidőtől és anyagi tőkétől függetlenül alkalmazni tud. Az első három után most újabb hármat mutatunk be.

Bernard Frize francia festő beismerte, hogy munkája keresettsége „fullasztó és klausztrofóbikus” lehet. Arra biztatja művésztársait, hogy tereljék el saját figyelmüket, s inspirálódjanak mások művészetéből. Frize számára az, mikor mások munkáit vizsgálja, meghozza a festéshez szükséges lelkiállapotot. Kutakodása egyfajta elmélkedés is saját alkotásai felől, ezeknek tükrében máshogy tudja látni azokat, ennek következtében pedig visszanyeri bátorságát és művészete iránti szenvedélyét.

Bernard Frize: Vatu, 2018

Amelia Nagoski, aki egy kiégésről szóló könyv társszerzője, megjegyezte, hogy összezavarónak tűnhet, mikor a művészet már nem csak szenvedélye, de munkája is valakinek. Ez sok stresszt okozhat, Nagoski szerint pedig a megoldás az, hogy rájöjjünk, teljesen rendben van az, ha a művészetünk a munkánk is egyben. „Amikor a művészet teszi az ételt az asztalra, gyakran a lelkünket nem táplálja tovább” – fogalmazza meg elmésen. Fontos, hogy ráébredjünk, csak az alkotásunkkal való kapcsolatunk változott meg: már nem csupán szenvedély számunkra. Nagoski azt tanácsolja, ne felejtsük el, milyen érzés volt, mikor először, csakis a magunk részére alkottunk. Felfedezhetünk új hobbikat, lehetünk újra amatőrök, így nem csupán látókörünk tágul, hanem elsődleges területünkhöz fűződő szenvedélyünk is új erőre kap.

S végezetül talán a fiatalabb generáció művészeit leginkább érintő, legfontosabb tanács, melyet szintén Nagoski fogalmazott meg: ne dőljünk be a szenvedő művész „romantikus” mítoszának! Saját tapasztalatát osztotta meg az olvasókkal: zenei praxisa során kétszer is kórházi kezelésre szorult stressz által okozott betegség miatt, s úgy érezte, ebben az időszakban értette meg Brahmsot, Bachot és Mendelssohn-t. „Azt hisszük, a szenvedés jót tesz a művészetünknek, hogy ettől lesz jó a művészetünk” – vallja, ám hozzáteszi, felépülése után rá kellett jönnie, ez korántsem igaz. Mikor nem érez fizikai vagy pszichikai fájdalmat, jobban jelen tud lenni az alkotásban, könnyebben el tudja érni az érzelmeket, melyeket ki szeretne fejezni. Végső soron, ha túl sok figyelmet szentelünk válságunknak, túlságosan lefoglal majd minket ahhoz, hogy művészetünket praktizáljuk.